10. fejezet

Szobatárs

- Remek, most, hogy mindenki itt van, miss. Montero kisasszonytól megkapjátok a szobáitok kulcsát. A szobabeosztást megtaláljátok a falon, közvetlen mögöttem. – közölte Daniel, majd elment megbeszélni a programokat a szálloda tulajdonosával. Néhányan elkezdtek suttogni, mikor meglátták a beosztásokat. Én nagyon is jól tudtam, miért suttognak. De nem érdekelt az egész, végül is, csak két hétről van szó. Táskáimmal a kezemben odasétáltam Leon mögé, aki épp a beosztásokat fürkészte.

- Melyik a mi szobánk? – kérdeztem, minden érdeklődés nélkül.

- Az első emeleten a 3-as. – közölte, majd magához vette a csomagjait és elindult felfelé. Jó magam is így tettem, mikor felértünk a kulccsal kinyitotta és belépett. Követtem és lepakoltam a cuccaimat, szobatársam azonban fennakadt egy apróságon.

- Ez valami vicc? – tette fel hangosan a kérdést.

- Mi? – kérdeztem vissza minden érdeklődés nélkül.

- Csak egy franciaágy van. Neked ez nem tűnt fel? – kérdezte ledöbbenve.

- Nekem mindegy, aludni fogunk, nem birkózni. – válaszoltam, majd a könnyen gyűrődő ruháimat vállfára akasztottam és beraktam a szekrénybe. Éppen a hátizsákomból pakoltam volna ki, mikor kopogtak.

- Tessék. – szólt ki szobatársam.

- Hello, csak érdeklődünk, kivel kerültél egy szobába? – lépett a szobába Kurcz és Márk, de a mosoly rögtön eltűnt az arcukról, mikor megláttak.

- Hát ő? – kérdezték egyszerre ledöbbenten.

- Én vagyok a szobatársa, talán valami gond van vele? – néztem rájuk kérdőn.

- Te rohadt mázlista! – kapta el Kurcz Leon-t és kirángatta a szobából. Márk-ot és engem pedig faképnél hagytak. Ami engem egyáltalán nem izgatott, folytattam a pakolászást.

- Nyugodtan ülj le. – szóltam közben a hívatlan vendégnek. Majd kivettem egy kis fehér neszeszert és eltűntem vele a fürdőszobában. Kipakoltam a fogmosó cuccomat és hajkefémet, hajgumimat és egyéb dolgokat. Miután végeztem visszamentem a szobába, és ledőltem az ágyra egy, könyvel a kezemben.

- Régebben sosem engedte volna ezt az igazgató. – motyogta maga elé félhangosan Márk.

- Most sem engedte meg. A nyakamat teszem rá, hogy az igazgatónőm megzsarolta valamivel. Bár, hogy mi értelme volt, azt csak ő tudhatja. – válaszoltam, majd felálltam és kisétáltam az erkélyre. Már lement a nap, így kellemesen hűvös volt az idő. Bár csak az első emeleten voltunk, tökéletesen látni lehetett a szállótól pár kilométerre lévő kis folyót. Elnéztem innen a távolból és rengeteg dolog eszembe jutott. De nem engedtem szabad folyást az emlékeimnek, mert valaki mellém lépett.

- Daniel ismertetni akarja a programokat, le kell mennünk. – közölte Leon.

- Jó. – bólintottam, majd lementünk a hallba, ahol már rendes kis tömeg gyűlt össze.

- Nos, a holnapotokat, még szabadon eltölthetitek, körülnézhettek a birtokon. Holnap után viszont, felmegyünk a hegyre egy könnyű kis túrára. – közölte az igazgató, amit nagy lemondó sóhajok nyugtáztak. – Továbbá az utolsó estére, mindenkinek ki kell találni egy produkciót és bemutatni a tábornak. Lehet párokban is dolgozni.

- Most mehettek, jó éjszakát. – búcsúzott miss. Montero.

11. fejezet

Különös éj

Egyedül álltam az erkélyen egy száll hálóingben. Miután feljöttünk én lezuhanyoztam, míg szobatársam a barátaival beszélgetett. Mikor azonban kiléptem, ő az ágyon ült. Utánam, bevetette magát a fürdőbe. Messze van ugyan, de mégis kristálytisztán hallom a folyó csobogását. A telihold gyönyörűen megvilágítja a hegyeket és a táj többi részét. Egy kicsit összerezzentem. Érzem, hogy fázok, de nem tudom elfordítani a tekintetemet a holdfényben fürdő tájról. Hirtelen megéreztem, amint valaki mögém lép és a vállamra terít valamit.

- Ha nem jössz be, meg fogsz fázni. – hallottam immár magam mellől Leon mély hangját.

- Nem vagyok gyerek, nincs szükségem bébiszitterre. – közöltem hidegen.

- Nem is azért mondtam. Sophie kedvel és megöl, ha hagylak megbetegedni. – futott át egy mosoly a száján.

- Értem. – válaszoltam, de továbbra is a tájat néztem.

- Voltál már itt? – kérdezte tőlem hirtelen.

- Nem. – válaszoltam szomorkásan. – Inkább menjünk aludni. – mondtam, majd bementem és bebújtam az ágyba. Ő még egy ideig az erkélyen állt, majd éreztem, amint mellém fekszik. Vártam, legalább 2 órát, hogy biztosan aludjon, majd kimásztam mellőle és felvettem a szürke tréningszerelésemet, alá pedig egy pólót. Sietve elhagytam a szállót és a folyópart felé vettem az irányt. Jó 1 óra folyamatos futás után, oda is értem. Már nem fáztam, kimelegített a futás és különben is nyár volt. Sétáltam egy ideig, mikor végre megtaláltam, amit kerestem. Egy hatalmas sziklás részt, ahonnan egy hatalmas éppen virágzó cseresznyefa állt. Leültem és hallgattam a folyó morajlását. Tudtam, hogy van innen nem messze egy vízesés. Tisztán lehetett hallani a hangját, és a víz gyors kavargása is erre utalt. Eszembe jutottak az emlékeim. Sírni tudtam volna, mikor minden eszembe jutott és filmként pergett le a szemem előtt. De nem tettem. Nem sírtam. Már nem tudtam. Elfogytak a könnyeim. Fogalmam sincs, meddig ücsöröghettem ott, csak arra eszméltem fel, hogy a nap sugarai megvilágítják az arcomat. Felálltam, majd lassú léptekkel visszamentem a szállóhoz. A bejáratnál összefutottam Márk-al.

- Merre jártál, mindenki téged keres! – fakadt ki, de mikor meglátta az arcomat, azonnal elhallgatott. Nem is figyeltem rá, egyenesen felmentem a szobámba, ami előtt belebotlottam Leon-ba. Szörnyen ideges volt.

- Mégis mi a fenét képzelsz?? – ordított rám, mikor meglátott. – Csakúgy eltűnsz és majd az én fejemet, veszik le! – ordított, de nem törődtem vele. Benyitottam a szobába, majd bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Nem vittem be a hálóingemet, ezért az ő egyik pulóverét vettem fel. Ami egészen a térdemig leért és kellemes illat áradt a fekete ruhadarabból. Teljesen úgy viselkedtem, mint egy alvajáró, azzal a különbséggel, hogy ébren voltam. Mikor kiléptem a fürdőből, ismét kiabált valamit, de nem értettem. A szavak összemosódtak a fülemben. Csak azt tudtam beazonosítani, hogy előttem áll. Ásítottam egyet, majd a szemeim lecsukódtak és eldőltem. Hogy elterültem-e a padlón, azt már nem tudom, akkor már aludtam.

12. fejezet

Álom

A szobába pont akkor rontott be Sophie és Melissa. Mikor látták, hogy eszméletlenül hanyatlok a fiú karjaiban, nagyon megijedtek.

- Istenem, mi történt? – állt a sírás határán Sophie.

- Csak elaludt. – nyugtatta meg a bátyja. – Azt nem tudom, hogy merre járt, de nagyon elfáradt. Még arra sem volt energiája, hogy megnézze, mit vesz fel. – utalt a rajtam lévő pulcsijára. Óvatosan a karjaiba vett, majd lefektetett az ágyba és betakart. Melissa és húga megnyugodva hagytak ott vele, had pihenjek. Miután letett az ágyra fel akart állni, de én álmomban átöleltem.

- Kérlek Kosuke, ne hagy itt. – kérleltem, mire ő teljesen elképedt, de mellém feküdt és átölelt. Én pedig álomba merülve szorosan bújtam az engem ölelő karok biztonságába.

Lassan kezdtem ébredezni és kinyitottam a szemeimet. Mikor körülnéztem, éreztem, és láttam, hogy valaki átölel. Mikor felemeltem a fejemet egy füstszürke szempárral akadtam össze. Ami melegséget és kedvességet sugárzott, de ott volt benne a kissé tartózkodó hűvösség is.

- Jó reggelt csipkerózsika. – mosolygott rám, mire én felültem.

- Mi történt? – kérdeztem kómásan.

- Állva elaludtál. De most inkább én kérdezek. – közölte morcosan. – Mégis merre jártál az éjszaka? – nézett rám fürkészve.

- A folyónál. – léptem ki az erkélyre. Ő pedig követett és mellém lépett.

- Álmodban beszéltél. Ki az a Kosuke? – kérdezte tőlem, mire a szememből minden ridegség eltűnt, és csak üresség maradt utána.

- Nem fontos. – válaszoltam, de továbbra is a tájat néztem.

- Rendben, ha nem akarod elmondani, akkor nem erőltetetem, de akkor ölelkezve fogunk aludni. – jelentette ki. – Nem hiányzik, hogy még egyszer a frászt hozd a táborra. – közölte lágy mély hangon.

- Inkább aludjunk, mert holnap nehéz túra elé nézünk. – mondtam, majd visszamentem és leültem az ágy szélére.

- Egy egész álló nap aludtál. Hogy lehetsz ezek után még álmos? – kérdezte döbbenten, miközben becsukta az erkélyajtót.

- Ez vagyok én. – válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében. Egy ideig nem szóltunk semmit, csak azt vettem észre, hogy feltűnően néz rám. Először nem értettem, de mikor magamra néztem, azonnal rájöttem. Az ő pulóvere van rajtam és kissé nagyobb, mint én.

- Bocsi, csak nem találtam a hálóingemet. Mindjárt visszaadom. – mondtam, majd körültekintve a szobában, a hálóruhámat kezdtem keresni.

- Maradjon csak, legalább nem fogsz fázni. – mosolyodott el, majd lefeküdt az ágyba. Én is csatlakoztam hozzá, amivel rendesen meglepetem. Ugyanis a mellkasára hajtottam a fejemet. Egy ideig még csak, meg sem mert mozdulni, de végre nagy nehezen néhány perccel később átölelt. Hamar elaludtam és nemsokára őt is utolérte az álommanó.