- Ha ilyenek a büntetéseid, gyakrabban fogok rosszalkodni. – suttogta érzékien a fülembe.
- Nem pont így gondoltam, de így sem volt rossz. – mosolyogtam, majd apró csókot nyomtam Leon ajkaira. Szorosan odabújtam hozzá, majd mély álomba szenderültem. Néhány perccel később kedvesem is követett az álmok birodalmába. Reggel előbb ébredtem, mint Leon, de nem mozdultam. Nem akartam megzavarni az édes álmát. Elnéztem férfias arcát, mikor hirtelen kinyitotta ezüstösen csillogó szemeit.
- Jó reggelt. – köszönt kissé álmosan.
- Neked is. – nyomtam jó reggelt, csókot ajkaira, mikor hirtelen kopogtak. Erre én a fejemre húztam a takarót, és hüppögtem egy kicsit.
- Nem akarok kimászni innen. – nyávogtam, majd kidugtam a fejemet és kiscica szemekkel kedvesemre, néztem.
- Jó, nyitom. – adta be a derekát, majd magára kapta fekete alsónadrágját és kimászott mellőlem. Hát volt meglepetés, mikor kinyitottam az ajtót, ugyanis Daniel lépett be rajta. És meglepetten konstatálta, hogy nem vagyok felöltözve. Erre én magam elé rántottam a takarót, és elbújtam benne.
- Khm, elnézést, nem akartam zavarni. – nézett Leon-ra sokat mondóan. Végül némi szobaszemle után távozott. Leon és én egymásra néztünk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Legalább két percig nevettünk, mikor végre sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot.
- Szörnyen nevetségesen festettél. – nevettem, mire Leon rám vetette magát. Végül a padlón kötöttem ki, kedvesemen ülve. Ami elég nagy kísértés volt, tekintve, hogy csak a takaró volt rajtam.
- Szépek! – jegyezte meg Leon vigyorogva.
- Köszi, szerintem is. – mosolyogtam, majd egyik kezemmel eltakartam a szemeit. Másikkal pedig felhúztam a takarót a melleimre. Szerencsére, ugyanis éppen ekkor rontott be Kurcz és Márk.
- Te Leon, ha nem sietsz… - kezdte Kurcz, de a látvány beléfojtotta a szót.
- Bocsi. – nyilatkozott Márk, majd kicipelte szőke barátját a szobából.
- Szerintem álljunk fel, mielőtt még valaki úgy dönt, hogy meglátogat minket. – kuncogtam, majd takarómmal magam körül lemásztam kedvesemről és elfoglaltam a fürdőt. Utánam Leon is lezuhanyzott, én pedig eközben magamra kaptam a meglepetést. Kedvesem 25 perccel később egy fekete farmerben és egy fehér ingben lépett ki. Mikor azonban meglátott, tátva maradt a szája. Egy térdig érő, nyakba kötős, világoskék nyári ruha volt rajtam. Kiegészítve egy ugyanolyan színű lapos talpú szandállal.
- Kinek öltöztél így ki? – lépett elém Leon.
- Szerinted? – kérdeztem vissza kacéran.
- Nekem, de nem vagyok benne biztos.
- Akkor teszek róla, hogy biztos legyél. – mosolyodtam el huncutul, majd apró csókot leheltem kedvesem ajkaira. Nem sokáig váratott a válasszal, magához rántott és édesen megcsókolt. Néhány perc múlva én szakítottam meg, mert félő volt, hogy megfulladok.
23. fejezet
Ismét könnyek
- Leon, Sora! – hallottam a nevünket kiabálni Sophie-t. Egy pillanatra összenéztem kedvesemmel, majd kiléptünk az erkélyre. Az egész osztály ott állt a mi erkélyünk alatt.
- Kérjük a turbékoló galambokat, méltóztassanak csatlakozni szerény társaságunkhoz! – röhögött Kurcz. Mire én felvontam a szemöldökömet és gonoszan elmosolyodtam. Visszamentem a szobába, majd két bőröndömet ledobtam, egyenesen Kurcz-ra. Aki elterült a földön, a nehéz bőröndök miatt. Ezután jöttem én. Átvetettem magam a korláton, majd ülő helyzetben landoltam a bőröndjeim tetején. Aminek következtében Kurcz fájdalmasan felnyögött.
- Remélem így megfelel? – néztem le rá, majd lábra álltam.
- Tökéletesen. – nevetett Márk. Leon csak sóhajtott, majd ledobta a sport táskáját és utánam ugrott.
- Most, hogy már mindenki kellőképpen kinevette magát, szálljatok be a buszba. – szólt ránk az igazgató morcosan.
- Igen, igyekezzetek, mert késésben vagyunk! – intett felénk miss. Montero. Felszálltunk a buszra és kezdetét vette a visszaút. Mikor az iskola előtt leszálltunk a buszról, az igazgatónőm már várt rám. Ami kissé meglepett, tekintve, hogy nem szokott személyesen üdvözölni, ha előkerülök egy táborból. Miután meglátott, odasietett hozzám, és megkért, hogy kövessem, mert négyszemközt szeretne velem beszélni.
- Vajon, mit akarhat tőle? – tanakodott Márk.
- Nem tudom, de ahogy látom, semmi jót. – mutatott ránk Kurcz.
Egész testemben reszkettem, azt sem tudtam, jól hallottam-e amit mondott. Az arcomon, forró könnyek csorogtak végig. Nem érzékeltem, a külvilágot, csak a szívemben a mérhetetlenül hatalmas fájdalmat. Lépteket hallottam felém közeledni, de nem tudtam foglalkozni velük. A nőre szegeztem a tekintetemet.
- Mikor? – kérdeztem reszketve és sírva.
- Tegnap reggel, sajnos nem találták meg. Nagyon sajnálom. – mondta miss. Carry szomorúan.
- Sora, mi történt? – kérdezte aggódva Sophie, aki mellett ott álltak a többiek. Nem tudtam válaszolni, csak megráztam a fejem és amilyen gyorsan, csak tudtam elrohantam. Futottam, nem érdekelt, merre, csak minél messzebb legyek innen. Végül a házunk előtt kötöttem ki. Beléptem, és összetalálkozott a tekintetem Mary-ével.
- Valaki elhozza majd a csomagjaimat. De ha kérdezik, én elmentem. – vetettem oda, majd felmentem a szobámba és levettem magam az ágyra. Ekkor megcsörrent a mobilom, vonakodva ugyan, de felvettem.
- Miss. Naegino kisasszony, itt Christine. – szólt bele igazgatónőm kedvesen.
- Mit óhajt.
- Édesanyád testvére és férje magához vesz, a repülőd, két nap múlva indul japánba. A beszállásnál, veheted át a jegyedet. – közölte velem a hideg tényeket.
- Értem, az iskolával mi lesz? – szipogtam.
- Japánban folytatod, Midoriko szeretné, ha közelükben lennél.
- Értem, de szeretném, ha ez kettőnk között maradna. – kértem a nőt.
- Természetesen.
- Viszontlátásra. – köszöntem el, majd letettem a telefont és az asztalomhoz ültem.
24. fejezet
Végső búcsú
Elővettem, a legkedvesebb fehér, levelező lapomat, melyet kék jégvirágok díszítettek. Felemeltem a tollamat és írni kezdtem. Szememből megállás nélkül potyogtak a könnyek, de nem álltam le. Miután befejeztem a levelet, betettem ez borítékba és lezártam. Lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni. A következő nap kínosan ügyeltem, hogy úgy tegyek, mintha nem lennék otthon. Közben viszont összeraktam a holmimat a bőröndömbe. Végül mielőtt felszálltam volna a japánba tartó gépre Leon-ék háza felé vettem az irányt, és közben visszatartottam a könnyeimet. Mikor a házuk elé értem, megtorpantam. A szívembe égető fájdalom hasított. Úgy éreztem, mentem belehalok, alig kaptam levegőt. Bedobtam a postaládába a levelet, majd hazafelé indultam. Nem is sejtettem, hogy valaki mindezt észrevette. Az a valaki, nem más volt, mint Márk. Túl messze volt, hogy lássa, ki vagyok, de tisztán látta, hogy egy levelet dobok be a postaládába. Mikor Sophie ajtót nyitott neki megjegyezte. A fiatal lány kivette a levelet, majd kihívta a bátyját a szobájából. Mindhárman leültek a nappaliba és felbontották levelet. Miután Leon elolvasta, mint egy őrült rohant ki a lakásból és vette házam felé a irányt. Testvére és Márk semmit sem értettek, egészen addig, míg Sophie fel nem olvasta a levelet.
Kedves Leon!
Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de nem tehetek mást. Nem lenne merszem a szemed elé kerülni, és úgy megmondani. Szakítok veled. Hazautazom japánba, kérlek, ne keress. Nem szeretnék veled találkozni. Megmondtam, hogy nem vagyok képes szeretni. Az elején, még hittem hogy lehetséges, de mostmár tudom, tévedtem. Vigyázz nagyon Sophie-ra, tudom, milyen elveszíteni egy testvért. Felejts el és légy boldog valaki mással.
Sora
Egy kis idő után, ismét megeredtek a könnyeim. Ennek hatására rohanni kezdtem, remélve, így magam mögött hagyhatom a fájdalmamat.
Leon őrült iramban rohant a házam felé, de mikor odaért, már nem talált ott senkit. Teljesen kétségbeesetten ment haza húgához, és Márk-hoz. Ők próbáltak neki segíteni, de nem tudták helyreállítani a fiú lelkét.
Fejvesztve menekültem, a fájdalmam elől, de nem segített. A felé száguldó kocsit sem vettem észre. Csak egy pillanat műve volt, az egész. Egy apró szúrú fájdalom és utána semmi. Csak az üresség, a magány és a sötétség elnyelő ereje.
AJÁNLOM AZ OLDALT
