Nem tudom, hogy kerültem, az ágyamba. Nem emlékeztem sokra az előző estéből. Sétáltam Yuri-val, aztán hazajöttem és rávettem magamat, az emlékezésre, aztán, csak egy kérdés. Mi lesz akkor? De nem értem, miért kérdezném tőle. Hiszen még magam sem tudom a választ, akkor ő, hogy tudhatná. Lassan kimásztam az ágyamból és lementem a konyhába. Ott meglepetésemre, John ült és újságot olvasott. Jenny, pedig elégedetten ette a kutyatápot.
- Köszi, hogy megetetted. – ültem le a fiúval szembe.
- Máskor is. – válaszolta mosolyogva. Irigyeltem, amiért ilyen jó kedvű. Én már nagyon régóta nem tudtam, így mosolyogni. Rég óta, pontosan 3 éve, képtelen voltam egy szívből jövő mosolyt előcsalni magamból. Egyedül, a premiereken, de akkor is miatta. Minden fellépésnél, a nézőteret fürkészem és azt lesem, vajon itt van-e. De egyszer sem láttam, hogy eljött volna. Ekkor eldöntöttem, soha többet nem keresem, a nézőtéren. Ő elengedett engem, akkor nekem is így kell tennem. Én nem rakok rá bilincseket, mint Sophie az ígéretével. Én nem fogom leláncolni, ahhoz túlságosan is szeretem. Ha mással nem is, ennyivel tartozom neki, hogy elengedem és elfogadom a döntését. Bár tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű, sem, fájdalom mentes, sem. Felálltam az asztaltól és elindultam a kijárati ajtó felé. Jenny, sietve jött utánam, én azonban megálltam, és csak a vállam fölött szóltam vissza.
- A következő előadáson, te leszel a partnerem. – közöltem, majd kutyusommal elhagytuk a házat. Azonban még halottam, amint John, hátraesik a székkel és összetöri a kávéscsészémet. Magamban kissé elmosolyodtam, közben, pedig folytattam utamat, a színpad felé. Mikor megérkeztem, megálltam az öltözőm előtt. A névtáblán, még mindig, a kettőnk neve állt. Sóhajtottam, majd elindultam, megkeresni Ken-t, hogy beszéljek vele. Az edző teremben találtam, rá, ahol a többiek edzését figyelte.
- Szia Sora. – köszönt nekem messziről, látva, hogy csak megállok a terem ajtajában.
- Szia, megkérhetlek, hogy szedd le Leon névtábláját az öltöző ajtajáról? – kérdeztem, mire mindenki abbahagyta az edzést, és elcsendesedtek.
- Igen, ha ezt szeretnéd. – kezdte bizonytalanul, Ken. Bár vele Leon, teljesen elutasítóan viselkedett, tudta hogy nekem, olyan mintha a bátyám lett volna.
- Igen, ezt akarom. – közöltem ridegen, majd elhagytam a termet, és visszamentem az öltözőbe. Beléptem és hozzáláttam az átöltözéshez. Tudtam, hogy legalább meg kell próbálnom. Még ha nem is sikerül, csak magamat kínozom, akkor is meg kell tennem. Legalább, megtudom, hol a határa a képességeimnek. Tornadresszben és papucsomban elfoglaltam az edzőtermet, a többieket, pedig kiküldtem.
2. fejezet
Összhang nélkül
Elkezdtem bemelegíteni, és csináltam néhány egyszerűbb gyakorlatot a trapézon. Mikor befutott John is.
- Szia, melegíts és kezdünk, nincs sok időnk. – közöltem vele. Miközben ő melegített, megcsináltam az Aranyfőnix-et, és May Démon Spirálját. Egy idő után észrevettem, hogy a fiú tátott szájjal figyel.
- Ha végeztél, akkor ne csak állj, hanem gyere fel! – kiáltottam le neki.
- Milyen manőverre gondoltál, a zárójelenethez? – kérdezte tőlem kíváncsian.
- Egyszerű. A legfelső trapézról kezdek zuhanni, fejjel lefelé, pörögve. Mikor odaérek eléd, te elkapod a bokám, és visszadobsz. Én széttárt karokkal fogok felfelé pörögni, majd mikor elérem a kellő magasságot, megtöröm a pörgést és Layla Aranyfőnix-ével zárunk. – közöltem a fiúval.
- Rendben. – válaszolta, majd hozzáláttunk az edzéshez. Azonban, valamiért a manőver nem akart sikerülni. Amit, nem is csodáltam, képtelenek voltunk követni egymás ritmusát, mozgását. Bárhogy próbáltunk, egyszerre mozogni, nem sikerült. John tempója, kissé lassabb hozzám képest. A szerencsétlenkedés, leginkább arra hasonlított, mint ha két angyal próbálná végrehajtani az angyalok táncát, egy démon nélkül. Bármennyire is eltökéltek, egy démon nélkül soha nem fog sikerülni. És ha ezt nem képesek elfogadni, akkor súlyos árat fognak fizetni, akár mindketten. 6 óra kemény edzés után, arra jutottam, hogy nincs értelme, és fejezzük be. Majd holnap fojtatjuk, és addig beleépítek, még egy elemet, mely kissé látványosabbá, de nem nehezebbé teszi a manővert. Ő egyenesen hazament, Jenny én azonban a tengerpartot céloztuk meg. Leültem a homokba, és csak fürkésztem a vizet és a horizontot. Végig azon gondolkodtam, miért nincs meg közöttünk az összhang. Hiszen, én lassítottam az ő tempójára, és ő is igyekezett, gyorsítani hozzám. De nem csak én agyaltam, azon, ami nincs. John is gondolkodott rajta, végül arra jutott, hogy segítséget kér. Telefonált egyet, és elmondta a problémáját. A hívott fél, egyszerű javaslatot tett neki, de a fiú megfogadta. Arra gondolt, így talán majd sikerült elérnie, hogy rendesen tudjanak összedolgozni. Már későre járt, ezért hazamentem és megetettem Jenny-t, majd lefeküdtem aludni, és reggelig fel sem keltem. Szörnyen fáradtan ébredtem, tekintve, hogy éjjel, rémesen aludtam. Mikor leértem, a konyhába, John-t nem találtam sehol. Csak egy üzenet hevert az asztalon.
Akadt egy kis dolgom, igyekszem vissza, kérlek, várj meg!
John
A levelet kidobtam a kukába, és neki estem, reggelit készíteni. Amíg a tojás főtt, Jenny-t is megetettem. Már éppen leültem volna reggelizni, mikor csengettek. Furcsállottam, mivel senki sem szokott korán reggel keresni, John-nak, meg van kulcsa. Mikor kinyitottam az ajtót, kissé megdöbbentem. Az ajtóban, egy magas, kisportolt testű, ezüst szemű, és hosszú ezüstös hajú férfi állt. Komoly tekintetét látván kissé megijedtem.
3. fejezet
Felismerés
De ebben a pillanatban észre is vettem valamit. Amely elárulta a személy jövetelének okát. Hátat fordítottam neki, és visszamentem a konyhába. Nagyon nem díjaztam ezt az ötletet, sőt, kifejezetten dühös voltam.
- Már szóba sem állsz velem? – jött utánam, a vendég. Elmosolyodtam, majd szorosan odaléptem elé, és a szemébe néztem.
- Engem nem tudsz becsapni, te nem Leon vagy. – közöltem szemrebbenés nélkül.
- Ezt miből gondolod. – kérdezte keményen.
- Ismerem a tekintetét, ismerem a lényét. Attól, hogy ikrek vagytok, olyan távol álltok egymástól, mint menny és pokol. Nem fogom elhinni rólad, hogy Ő vagy, ha átfested a hajad. – közöltem fagyosan. Pokolian dühös voltam, de nem mutattam ki. Jövő héten, itt a premier, nem hiányzik a veszekedés.
- Mitől vagy benne ennyire biztos?
- John, menj és öltözz át, a színpadnál találkozunk, ott majd rájössz. – közöltem vele. Majd kutyusom kíséretében bementem a színpadhoz és átöltöztem. Persze, mikor John belépett és köszönt mindenkinek, ők vissza sem köszöntek, de Ken kis híján nekiment. Mikor John belépett az edzőterembe, kissé kérdőn nézett rám.
- Leon, mindenkivel rideg és elutasító volt. A többiek nem tudnak megkülönböztetni titeket, de én igen, mert a Partnere voltam. De most lássunk neki, mert van mit javítani a manőveren. – közöltem, majd felmásztunk a trapézokra és elkezdtünk edzeni. John, másnap visszafestette a haját, eredeti szőke színére, amit örömmel vettem tudomásul. És nemcsak én, de a színpad többi tagja is, és nem győztek bocsánatot kérni, amiért semmibe vették. A premier napjáig, minden nap kemény edzettünk, de a manőver nem sikerült, valamiért mindig a hálóban landoltam. Mikor azonban John megpróbálta megakadályozni, hogy lezuhanjak, mindketten ott végeztük. Zárt ajtók mögött edzettünk, nem akartam, hogy bárki is érezze, partnerem hiányát rajtam kívül. A szakadatlan edzésektől, rettenetesen elfáradtunk, ezért csak edzeni jártunk, és utána haza. Az elkövetkező két hétben, ebből állt az életem. De nem bántam, mivel így addig sem gondoltam Leon-ra és a hiányára. A fényképalbumot, visszatettem a szekrényembe, egy képet azonban kivettem belőle. Vettem hozzá egy ezüst képkeretet és bele tettem. A képkerete szélébe, pedig a nevünket gravíroztattam: Leon és Sora.
4. fejezet
Ha eljön az éj…
A képet, az öltözőmben tartom, a fésülködő asztalomon.
Elérkezett a premier napja és mindenki lázasan készülődik a kezdésre. A nézők, már kezdik elfoglalni a helyeiket. Hamarosan elkezdődik a Szárnyaló szerelem, első jelenete. Itt látja meg Hikari, az angyal, a fiatal herceget. A történet egy angyal és egy halandó találkozásáról és szerelméről szól. Ám a hercegnek, a szülei, már kinéztek egy csinos hercegnőt. A végén a herceg és az angyal boldogok lesznek, ahogy a hercegnő is egy földi férfivel. Mivel a fiú, áldozatot hoz, és angyallá változik szerelméért. Ken beszólt, hogy 5 perc múlva kezdődik az előadás. Még elvégeztem az utolsó simításokat a sminkemen, majd kezembe vettem a képkeretet. Elgondolkodtam kicsit, az együtt töltött időkön. A jó és rossz pillanatokon, ahogy, mindig egymás mellett voltunk. Ahogy a Hattyúk Tava közeledett az utolsó előadáshoz, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Gyakran sétálgattuk az előadások után a tengerparton. Sokat vacsoráztunk együtt, és az utolsó előadás alkalmából rendezett partira, sem voltam hajlandó nélküle elmenni. Pedig, ő egyáltalán nem akart elmenni, én mégis rávettem. Erre az emlékre elmosolyodtam. Ott álltam a lakásában, a tőle kapott csinos estélyiben, ő meg simán farmerben ült és olvasott. Szörnyen dühös voltam rá, kivettem a kezéből a könyvet, és a fotelbe dobtam. Majd kézen fogtam és becipeltem a szobájába, ott pedig feltúrtam a szekrényét, és kihalásztam belőle egy öltönyt. Vonakodva és morcosan ugyan, de felvette, majd 10 perces késéssel de megérkeztünk, a nekünk adott partira. Az emlékekből, egy kopogás szakított ki.
- Tessék. – szóltam ki halkan, de az illető meghallotta, mert benyitott.
- Sora, szeretnél beszélgetni, mert 2 perc múlva kezdés? – kérdezte tőlem aggódva, Ken.
- Köszönöm, a kedvességet, de nem, inkább megyek. – álltam fel, majd még rápillantottam a képre, majd elhagytam az öltözőt. Mikor becsuktam magam után, feltűnt, hogy barátom eleget tett a kérésemnek, és eltávolította Leon névtábláját. Halkan sóhajtottam, majd csatlakoztam a többiekhez, és pontosan 2 perc múlva, mikor minden néző a helyén volt, leoltották a lámpákat és elkezdődött az előadás. Fénysebességgel elérkezett, a zárójelenet. Itt a herceg, már angyal, és most közösen táncolnak, a menyben. Megindultunk, és elkezdtük az ugrást, ami remekül haladt, egészen egy bizonyos pontig.
Amikor felvettem a Főnix pózt és felé szálltam, nem tudott elkapni. Nem volt elég gyors a mozgása, hogy elérje a kezemet, és én zuhanni kezdtem.
5. fejezet
… akkor eljön ő is
Tudtam, hogy most vége van mindennek. Itt most nincs háló, mely megvéd a zuhanástól. És csak ő képes elkapni, ha zuhanok. Egy pillanatra felnéztem és láttam, John riadt arcát. John arca volt, nem Leon-é. Leon, most nem volt itt, most nem volt, aki megmentsen. Senki sem tud elkapni, rajta kívül senki. Eszembe jutott az arca, mikor homlokon csókolt. Ismeretlen érzelmet láttam a szemében, de nem tettem szóvá. Pedig hogy szerettem volna tudni, mi volt az. De mostmár sosem lesz alkalmam megkérdezni, és John sem tudja már elmondani. Már sosem fogom megtudni. Ekkor azonban, megcsapta az orromat, a jellegzetes, kesernyés nyírfaillat. Itt már éreztem, hogy közel a vég, hiszen hallucinálok is. Lehunyt szemeimet felnyitva, megláttam, hogy ez nem álom. Tényleg érzem az illatát, hiszen itt van velem és a karjaiban tart. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy ő nem lehet Leon. Ő John, erre kicsit elszomorodtam, de nem tudtam elfordítani a tekintetemet róla. Ekkor azonban megállt velem, a legfelső trapézon, és a szemembe nézett. A tekintete hűvös volt, és nyugodt. Csak egyetlen egy ilyen szempárt láttam és ismertem életemben.
- Leon, te vagy az. – suttogtam, könnyező szemmel.
- Igen, de be kell fejeznünk, az előadást, méltóképpen. – nézett rám gyengéden. Még sem kellett mondania, én tudtam, mire gondol.
- Ken, engedd le az angyaltrapézt. – szóltam bele a fülesembe. – És egy trambulint is. – mosolyogtam partneremre. Leszaltóztam, az alsóbb trapézokra, onnan pedig a padlóra. Kihunytak a fények, és leereszkedett az angyaltrapéz, és a trambulin. Ugrálni kezdtem, majd mikor elértem, ő feldobott. Ismét vele repültem, a menny felé. És újra teljes szívből mosolyogtam, mind rá, mind a közönségre, mind a barátaimra. Évek óta nem éreztem, ilyen boldogságot, mint akkor, és ott, vele. Ez alatt, Kalos és Yuri egymás mellett álltak, és nézték az előadást.
- Egy angyalnak, csak egy démon lehet a párja. – jegyezte meg Yuri.
- Végig igazad volt, mostmár értem, mire célzott azzal, hogy hozzá senki sem ér fel. – válaszolta Kalos, majd tovább gyönyörködtek a látványban, melyet az angyaltánc nyújtott. Együtt érkeztünk a trambulinra, egymást ölelve, szorosan. Mellkasára hajtottam fejemet, és úgy, mint régen, hallgattam szapora légzését és szívverését. Elmondhatatlanul boldog voltam, még sosem járt át ilyen érzés. Felemeltem a fejemet és a szemébe néztem. Az ő tekintetében ugyanazt az érzelmet láttam, mint régen, mielőtt elment. Mostmár tudom, mi volt, azaz érzés. Ezt az érzést úgy hívják, Szerelem. Mely mindent kibír, és minden elsöpör. Lehajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Ekkor, fogalmam sincs, miért pont akkor, de eszembe jutott a vers vége.
Ott, hol testben is, lélekben is létezel.
Ahová én végig, végig elkísérlek,
S veled leszek mindig, ameddig csak kéred.
Én ugyanolyan gyengéden és szerelmesen viszonoztam. Nem érdekelt, hogy hányan látnak és döbbenek meg a nézők vagy a színpad tagjai közül. Csak az, számított, hogy újra itt van velem, mellettem. A levegőhiány miatt, megszakította a csókot és a szemembe nézett.
- Soha többet nem hagylak magadra. – suttogta kedvesen, majd letörölte kibuggyanó könnyeimet és ismét megcsókolt. Éreztem, amint leoltják a lámpákat, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy mi ketten itt vagyunk, és még nagyon sokáig itt leszünk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
