2. rész

Ez már túl sok volt felálltam és otthagytam Yurit, amitől a fiú kicsit meglepődött de jobbnak látta hogyha nem teszi le a telefont. Miután kimentem Yuri felvette a telefont és a füléhez rakta.
                        - Leon. Csak hogy tudd Sora kérésére hívtalak fel, mert hiányoztál neki és tudni akarta hogy, hogy vagy, de az előbbi mondatod után…
                        - Hogy??? Halotta?
                        - Igen minden egyes szót. Az előbb ment ki a szobából a kedves bejelentésed után.
Ezzel Yuri letette a telefont és elindult a szobám felé, de mikor odaért az ajtómhoz nem tudott belépni így kopogott.
                        - Sora? Itt vagy?
Nem válaszoltam de az ajtón keresztül is jól lehetett hallani hogy sírok. Yuri újra ki próbálta nyitni az ajtót de nem sikerül neki, nem azért mert be volt várva hanem mert háttal nekidőlve a földön kuporogtam. Pár percig még az ajtó előtt maradtam majd leültem az ágyra ezzel beengedve a fiút. Mikor meglátta hogy pár perc alatt hogy kisírtam a szemem rögtön odajött hozzám és átölelt. Nem nagyon értettem de nagyon jól esett hogy van mellettem valaki, így hát én is átkaroltam. Nem kellet sok idő ahhoz hogy megnyugodjak.
Ezek után elmentünk az edzőterem fel és ott elváltak útjaink. Mikor beléptem az edzőterembe gyorsan átöltöztem majd felmáztam az egyik kiindulási pontra és elrugaszkodtam. Nem gondolkoztam hogy mit teszek csak ugráltam, még magam is csodálkoztam hogy milyen nagyokat tudok ugrani. Nemsokára közönségen is akadt. Nem is akárki. Kenet úr ült le egy nekem háttal lévő székbe és nézte hogy miket csinálok. Mivel nem vettem észre hogy bárki is bejött volna, zavartalanul folytattam az edzést. Az egyik ugrásnál kicsit rosszul érkeztem vissza az egyik trapézra de végül egykézel elkaptam a rudat és továbblöktem magamat de mikor megérkeztem már ugrottam is tovább a legmagasabban lévő rúd felé különös módon semmi erőlködés nélkül elkaptam annak ellenére hogy ez még nem sikerült eddig egy edzésen se, de mikor tovább kellett volna ugranom nem volt erőm és újra rám törtek az emlékek aminek következtében elkezdtem zokogni. Az alattam lévő most már jó pár emberből álló „közönség” azt hitte hogy ezt direkt csináltam, hogy ezzel lett vége a bemutatónak, így hangos tapsviharban törtek ki. Annyira meglepődtem hogy hirtelen az arcomhoz kaptam a kezem amivel eddig kapaszkodtam, és a következő pillanatban már zuhantam lefelé, de a végzetes baleset előtt épp valakinek a karjaiba érkeztem ugyan úgy mint az angyalok tánc után, de azt már nem tudtam megnézni hogy ki is volt mert elájultam. Másnap reggel az ágyamba találtam magam az edzőruhámba. Mikor felkeltem még mindig kicsit kábultnak éreztem magamat. Zuhanyzás közben jutott eszembe hogy mi történt tegnap. Siettem felöltözni és elkezdtem keresni Yurit hogy megköszönjem neki hogy… Mikor megtaláltam a nyakába ugrottam és üdvözlés helyett megpusziltam.
                        - Köszönöm, köszönöm Yuri hogy tegnap… 
Nem tudtam befejezni a mondatot mert Yuri elnyomott magától és a szemembe nézett.
                        - Sora. Szerintem azt az üdvözlést nem én érdemlem. Nem én kaptalak hanem…
Nem folytatta a mondatot de látta rajtam hogy értem már.
                        - Hogyhogy? Itt volt?
                        - Igen, mert elmondtam neki hogy tegnap mindent hallottál a beszélgetésünkből és gondolom tisztázni akarta.
                        - És most hol van???????? Hogy néz ki?? Hogy van???
                        - Azt nem tudom hogy hol van, de azt igen hogy jól.
                        - Akkor jó. Mondtam megnyugodva
                        - Sora ugye tudod mért jött vissza?? „Kérdezte miközben a tekintetemet kereste.”
                        - Azt hiszem igen.
                        - Akkor jó mert gondolom ha megtalálod, akkor…
                        - Ha megtalálom??? Én nem keresem. Ha szeretne valamit jöjjön ide. Vágtam rá dühösen, majd köszönés nélkül elsiettem Yuri mellett. A fiú nem nagyon értette, de nem jutottam messzebb pár lépésnél mikor visszafordultam és eléálltam. Ismét megpusziltam és a fülébe suttogtam lábujjhegyre állvaj.
                        - Ezt azért mert tegnap nem hagytál magamra.
                        - Köszönöm. „monda kicsit megszeppenve.”
Miután elköszöntünk elindultam az ebédlő felé, hogy egyek valamit. Amikor viszont beléptem csak egy szürke hajó artista ült nekem háttal az egyik asztalnál. Odafutottam és megfogtam a vállát, amitől az illető megrezzent és hátrafordult.
”Na tessék ennyit arról hogy nem keresem.” J Futott át az agyamon.
                        - Sora!?
                        - Szia Leon. Örülök hogy látlak. „Mondtam kicsit megszeppenve.”
                        - Én is. ’Válaszolt miközben egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.’
Síri csönd lett a teremben. Végül én törtem meg.
                        - Egy pillanat és jövök csak hozok magamnak reggelit.
                        - Persze nyugodtan menny csak.
Pár pillanat alatt tele is raktam a tálcát és leültem ahhoz az asztalhoz, amelynél az előbb beszélgettem.
                        - Leon? Sora? „Szólaltunk meg egyszerre.”
                        - Kezded? „Kérdeztem miközben a szemébe néztem.”

                        - Nem inkább kezd te. „Monda miközben ismét elmosolyodott.”
                        - Na jó, akkor… először is köszönöm amit tegnap értem tettél, megmenteted az életem.
                        - Dehogy is, hisz ott volt a háló nem lett volna nagy baj, csak hát… De honnan tudod hogy én voltam az aki elkapott??

                        - Az lehet hogy nem sérültem volna meg nagyon de te akkor is elkaptál. És onnan hogy ugyanúgy öleltél át mint az Angyalok táncánál
                        - Értem. De kérlek mond meg hogy igaz az hogy hallottad a beszélgetésemet Yurival?
                        - Igen, mert én kértem meg hogy felhívjon.
                        - Akkor valószínűleg hallottad amit mondtam a sz…
                        - Igen hallottam „mondtam miközben lehajtottam a fejemet mert megjelent egy könnycsepp a szemembe és nem akartam hogy Leon észrevegye.” De ez nem nagyon sikerült mert a francia artista átnyúlt az asztalon és felemelte a fejem és tartotta hogy ne tudjam lehajtani.
                        - Sora? Sírsz? Amiatt amit mondtam?
                        - Nem. „válaszoltam majd kitöröltem a szememből most már patakokban folyó könny-t hogy lássak is valamit.”
                        - Nem tudtam hogy ott vagy. Különben nem …
                        - Nem mondtad volna? Mért nem? „Kérdeztem vissza szipogva a szemébe nézve.”
                        - Hát mert ez rád ... „megakadt egy kicsit és lehajtotta a fejét miután elengedte az arcomat.”
Most én emeltem fel az ő arcát.
                        - Ha én nem tehetem, te se. „Mondtam gúnyosan miközben rámosolyogtam.” - Na mit is szerettél volna mondani? Kérdeztem tőle mélyen a szemébe nézve.
Összeszedte az erejét és újrakezdte.
                        - Csak az hogy ez rád nem vonatkozik!!!
                        - Értem és kire vonatkozik?
                        - Mindenki másra.
                        - Aha. Szóval velem kivételezel? „Kérdeztem vissza miközben tetettem az idiótát.”
                        - Muszáj lesz. „Mondta miközben kedvesen a szemembe nézett.”
                        - Remélem is. „Mondtam miközben felálltam az asztaltól.”
                        - Hova mész épp most mikor…?
                        - Nyugi, csak melléd ha megengeded. Szabad?
                        - Ja? Persze gyere csak. „Mondta mosolyogva.”
Amint leültem mellé rögtön megnyugodtam.
                        - Ja különben Sora igaz hogy hiányoztam???? „Kérdezte gúnyosan felém fordulva.”
                        - Nem jöttél még rá? „Néztem rá kérdőn.”
Nem válaszolt csak magához húzott és megcsókolt. Ebben a pillanatban lépett be Kalos a terembe és döbbenve nézett ránk.
                        - Leon, Sora? Ti együtt?

                        - Olyan megdöbbentő? „Kérdezett vissza Leon miközben átölelt.”
                        - Hát i-igen. „Mondta kicsit dadogva a főnök.” Na jó engem nem zavar de ha megkérhetlek akkor mindig legyetek ilyen boldogok. Jó??
                        - Azok leszünk. Mondtuk egyszerre.
Ezzel befejeztünk a beszélgetést a tálcákat kivittük majd elindultunk a tengerpart felé. Beültünk abba a kávézóba ahol Leon másodszor írt nekem levelet.
Rendeltünk két jegeskávét a 40⁰ –ra tekintettel. Majd mikor kihozták én elnézést kértem és elmentem a női mosdóba. Mikor visszaértem Leon ugyan úgy ült mint amikor elmentem de mikor leültem észrevettem hogy valami írás van a csészém alatti szalvétán. Gyorsan felemeltem és hangosan elolvastam.

Kedves Sora!
Én Leon Oswald SZERETLEK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Leon a szemembe nézett és csak csöndbe várta a reakciómat. Nem is várakoztattam sokáig a karjába ugrottam és megcsókoltam majd a fülébe súgtam:
ÉN IS SZERETLEK!!!!!!!!!!!!!!

A következő pár napot szinte folyamatosan a színpadon kívül töltöttük, csak a premier előtt este mentünk be gyakorolni de elsőre sikerült a mutatvány amit kitaláltunk. Másnap az előadás nagyon nagy sikert aratott. Az egész tömeg éljenzett.
Miután már kiürült a színpad még bennmaradtunk egy picit és még egyszer megcsináltuk az Angyalok táncát. Mivel csak a porond volt kivilágítva nem vettük észre hogy a társulat nagy része helyet foglal a nézők soraiban és végignézik a mutatványt.

Miután már átöltöztünk Leon megkérdezte hogy nem akarok-e vele laki. Én rögtön rávágtam hogy IGEN és jól is döntöttem azóta együtt vagyunk.
ÉS EGYÜTT IS MARADUNK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Az angal és a démon. Örökké kiegészítik egymást. Tökéletes pátos.

THE End

 Zsokibabyy