1.fejezet

Miért van az, hogy ha kicsit is boldog lennék, és már szárnyalnék, mindig jön valami, ami miatt

lezuhanok?! Sőt, bele is döngölnek a földbe, hogy utána még nehezebb legyen a talpraállás...

Amikor közölték velem, hogy elment, az arcomra semmiféle érzelem nem ült ki. Mellette nagyon jól

megtanultam elrejteni a bennsőmben élő érzéseket, hogy csípős szavaival ne mindig engem ostorozzon.

A régi énem fokozatosan tűnt tova. Szemeimben a tüzet nem tudta eloltani. Még mindig lángolt. De bármit

hozott a sors, ábrázatom kifejezéstelen maradt. Eleinte megpróbált jeges nyugalmamból kizökkenteni.

Zavarba akart hozni, majd gúnyolódott, hogy lássa, fáj-e... Nem adtam meg neki ezt az elégtételt. Még

lelkem tükre sem árulkodott... Ettől őbenne támadt fel az értetlenség. Szinte kiült döbbenete

márványszobor-arcára... rá volt írva nagy betűkkel a kérdés: Mi történt?!

Majd láttam a megértés szikráit különös színű szemeiben. Mintha ráébredt volna, mit tett... megbánás,

sajnálat, bizonytalanság, szomorúság és még valami örvénylett tekintetében, ahogy rám emelte azt.

Nem szólt. Nem volt soha kenyere a sok beszéd. Nem köszönt el, csak sarkon fordult, és méltóságteljesen

elvonult.

Később visszagondolva értettem meg pillantása jelentőségét: abban a percben... szemeivel kért tőlem

bocsánatot, és egyben búcsút is vett tőlem.

Akkor és ott lelkileg összerogytam a rám nehezedő kín súlya alatt. Barátaim azonban ebből mit sem

vettek észre. Nem akartam, hogy bármelyikük is tudjon fájdalmamról, vagy akár csak megsejtse.

Második éve kínlódtam magamban, vigasz nélkül, társaim közt is magányosan. Emelt fővel viseltem a Sors

rám mért kemény csapását.

Legkedvesebb barátnőmnek néha elkaptam gyanakvó, vizslató pillantását... ilyenkor felébredt bennem a dac.

Álltam tekintetét, fagyosan, semmitmondóan. Még vele sem akartam megosztani legmélyebb és legfájóbb

titkomat. Azt a rejtegetett érzést, amire csak akkor jöttem rá, hogy létezik, amikor Ő már elment...

Hideg szél süvített a csupasz faágak között. A kora tavasz még nem érkezett langyos, balzsamos érintéssel...

A nehéz, szürke felhők hasa szinte súrolta a komoran zöldellő fenyők tetejét. Alkonyodott, de ebből csak

annyit lehetett észrevenni, hogy erősebbé vált a homály. Majd esőcseppek kezdtek el kopogni körülöttem,

eleinte csak itt-ott, majd egyre sűrűbben...

Hazafelé tartottam, és nem volt nálam esernyő. Soha nem cipeltem feleslegesnek ítélt holmit. Most alaposan

megbántam... Hosszú hajamon patakokban folyt az éltető nedű. Tincseim végéből megállás nélkül csepegett,

vizezve arcomat és átitatva ruhámat.

Hunyorogva próbáltam megakadályozni, hogy az eső a szemembe essen. Egyébiránt meg beletörődő közönnyel

fogadtam, hogy pár perc alatt teljesen eláztam. A paraplénak amúgy sem vehettem volna sok hasznát.

A szél annyira fújt, hogy kifordította volna, és csak bajlódni kellett volna a rendbetételével.

A pocsolyákkal borított járdán siettem hát tovább, néha kikerülve, néha belegázolva a tócsákba.

Végül csatakosan estem be az épület ajtaján. A lépcsőházban vizes lábnyomokat hagyva magam mögött

siettem fel a lépcsőn, majd dideregve nyitottam be kicsiny lakosztályomba.

Az egész egy-egy apró előszobából, szobácskából, és szűk konyhából, fürdőből állt.

Megkönnyebbülten léptem be a fürdőbe, és megnyitottam a meleg vizet. Teljesen átfagytam, és ha következő

napra nem akarok beteg lenni, azonnal cselekednem kellett... mert a hivatásom másnap is vár.

Mivel lakótársamat sehol nem láttam, gyorsan ledobáltam átnedvesedett holmimat, és megkönnyebbült sóhajjal

süllyedtem bele a kádba. A forró víz jótékonyan melegítette dermedt testemet. A vacogásom lassan alábbhagyott.

Ezzel egyidejűleg megint megrohantak a lassan két éve visszajáró, mindig egy személy körül forgó gondolataim.

Az emésztő kérdésekre választ nem kaptam... vajon fogok-e valaha? Találkozom-e még vele? Az idő múlásával

ez egyre valószínűtlenebbnek tetszett. Azóta egyszer sem keresett meg... igaz, én sem. Arról viszont nagy

vonalakban mindig tudtam, merre jár. Erről a médiák gondoskodtak.

Kínzó tanácstalanságomat csak a munkám csillapította. Abba mindig bele tudtam feledkezni, szívvel-lélekkel

végeztem. Abban egyre magasabbra szárnyaltam. A magasztaló szavak azonban hidegen hagytak. Lelkem akkor volt

kicsit boldogabb, amikor láttam munkám eredményeként a csillogó szemeket... Az kissé felmelegítette szívem

jeges zsibbadtságát.

Jól átmelegedve léptem ki a kádból, és felöltve köntösömet a tükörbe néztem. Egy vékony, sportos lány nézett

vissza, hidegen csillogó szemekkel. Úgy éreztem, egy ismeretlen tekint rám...

A konyhába mentem. Teavizet forraltam, és kevés vacsorát készítettem. Csak naponta kétszer étkeztem, akkor sem

sokat.

Evés után egy csésze forró teát fogva sétáltam be a szobámba. Leültem ágyamra, és mit sem látó szemekkel bámultam

ki az ablakon, a közben teljesen besötétedett, ázott világba.

Mellettem bánattól átitatott halk hang szólalt meg. Összerezzentem...

2.fejezet

- Üdvözletem, Sora! Megint bánkódsz...

- Fantom! Rég láttalak! Hol voltál?

- Itt is, ott is... - titokzatoskodott az aprócska szellem.

Mostanában nem viaskodom vele... belefáradtam abba, hogy perverzebbnél perverzebb beszólásain és

ötletein mérgelődjem. Valami eltört bennem... és Fool látott a lelkembe egyedül... mert ő mindent

tud... hiszen a Színpad Szelleme.

- Mesélj! - adtam meg magamat beletörődve.

- Nincs sok mmondanivalóm. Csak annyi, hogy jósoltam.

- Hmm... és legalább érdekes dologról szereztél tudomást?

- A ködbe burkolódzott Nyilast megérinti a változás szele. Vihar közeleg... széttépi a szürke

páratömeget... a köd lassan feloszlik...

- Vihar? Változás? -  tűnődtem hangosan, majd keresni kezdtem telefonomat, ami valahol a szobában

elkezdett csörögni, egyre hangosabban. Végre megleltem a fotel támlájára készített hálóruhám alatt.

A kis figura csak bólintott, és arrébb lebegett. Felült a ruhásszekrényem tetejére.

A telefon kijelzőjén főnököm nevét olvastam. " Mit akarhat? Hiszen nemrég értem vissza a szállásomra

a színpadtól..."- gondoltam.

- Jó estét, főnök! Valami baj van?

- Szervusz, Sora! Nem tudtam szólni, hogy reggel 9-re várlak az irodámban. Egy nemzetközi versenyre

kellene menned... partnerrel. Angliába.

- Hmm... Yuri elutazott.

- Tudom. Reggel bemutatom az új partneredet, akivel a versenyen együtt indulsz.

- Jó. Ott leszek.- válaszoltam tömören, majd elköszöntem.

Vajon most kit fog a nyakamba varrni?! Yurival még ment volna a dolog valahogy... de egy teljesen

idegennel...

Hiába törtem volna ezen a fejemet. Így vállat vontam, majd némi vacsora után úgy dőltem végig az

ágyamon, mint akit fejbevertek.

Furcsa módon nagyon korán ébredtem. Mivel szokásomtól eltérően nem tudtam visszaaludni,így egy nagy

nyújtózkodást követően megmosakodtam, felöltözködtem, és bementem a színpadhoz. Sehol senki... Még

szinte sötét volt. Leültem a hatalmas helyiségben a nézőtérre. Elgondolkodva bámultam bele a homályba.

Majdhogynem fizikai fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, megint nélküle kell valamit véghezvinnem.

A színpad sötétje rég elmúlt álmokról, megvalósult vágyakról suttogott... és kegyetlen tragédiákról.

Igen. A cirkusz világa csak kívülről látva ragyogó cukormáz.

Ha benne élsz, tapasztalod... leteper, megfojt, vérrel kevert könnyeket követel... rengeteg lemondást,

hogy egy-egy álom valóra válhasson, és felemeljen magasra, elképzelhetetlen, szédítő szférákba... És

sokszor a legnagyobb áldozat is kevés ahhoz, hogy úgy csillogj... hogy a közönséget elkápráztasd és

szíveiket tágra nyisd...

Mennyit szenvedtem én is azokon a kemény edzéseken... de végigmentem az úton. Végig kellett mennem,

mert elhatároztam, hogy az Angyalok táncával létrehozom a csatáktól mentes színpadot... Sophie Oswald

álmát... ami tulajdonképpen az én álmom is volt. Egyúttal Leonnak is segítettem beváltani azt az

ígéretet, amit haldokló húgának tett. Az előadások őt is megváltoztatták. Milyen rég volt mindez! Aztán

néhány hónap múlva még ridegebb lett, mint valaha...

Miután jéggé fagyasztott, elment. Vajon most hol lehet? És érzelem-mentessége bilincse lehull-e róla

egyszer?

Engem nem tett tönkre olyan értelemben, mint a többieket. Nem szereztem maradandó sérülést mellette.

"Csak" a lekemet vitte magával... és én nem tudtam haragudni rá. Nem éreztem azt a gyűlöletet, mint

amikor először találkoztunk, és csúnyán leteremtett... Fájdalmat éreztem. Lehunytam a szemeimet. Magam

előtt láttam megint, ahogy ott száll fent, a kupola alatt... Lehunyt pilláim között utat találtak

könnyeim.

Csaták nélküli színpad... de hiszen mindig harcolni kell... maga az élet is küzdelem...

Nem tudom, meddig ülhettem ott, de Fantom megjelenése rángatott ki keserves merengésemből. Akkorra már

elapadtak a könyeim, mintha sosem lettek volna... de őt, egyedül őt nem lehetett becsapni, meg a volt

partneremet...

Felnéztem az apró, lebegő szellemre. Halványan elmosolyodott, ép szemével kacsintva, szinte azt mondta

vele: "fel a fejjel!" Ezzel egy kis mosolyszerű fintort sikerült csalnia az arcomra. Láttam szemében az

elégedettséget; már ez is eredmény volt...

Világosodott. Bennsőmbe a kín karmait vájta... ordítottam hát némán... csak gondolatban. Felálltam az

ülésről, majd a porond közepére sétáltam. Pirinyó kísérőm a vállamra ült. Felszegtem a fejemet, és csak

figyeltem felfelé. Néztem a trapézokat, ahogy a félhomályban sejtelmesen kirajzolódnak. Mindegyiknek jól

ismertem a helyét, egymástól lévő távolságát. Becsukott szemmel is meg tudtam volna csinálni a Főnixet,

vagy az Angyalok táncát...

Hmm... miért is ne?!

Az esti edzés után még ott volt a gumiasztal. Átöltöznöm nem is volt fontos, mert kényelmes edzőruhát

vettem magamra, mielőtt ide indultam volna. Egy kicsit bemelegtettem, nyújtottam, majd elrugaszkodtam az

ugróasztalról. Fantom addigra kissé távolabbra lebegett. Éreztem rajta, hogy meglepődik... már amennyire

egy szellem meglepődhet...

Fél kézzel elkaptam a fejem felett lévő rudat. Hirtelen egy fénykör vetült rám. Ken... hát már ilyen korán

itt van?! Folytattam az ugrást, megtűzdelve néhány rögtönzött elemmel. Már sokkal jobban éreztem magamat,

mint az előbb... nem annyira nyomorultul. Arcomon halvány mosoly játszott. Most csak mi voltunk itt, ketten,

egymásnak és egymás ellen... a Színpad és én.

Megéreztem, hogy nézőközönségem akadt. A lenti sötétben nem tudtam kifürkészni, ki az, de csak a társulattól

lehet valaki. Ő nem. Ebben biztos voltam.

Mire végeztem mindkét ugrással - amiket jelen pillanatban természetesen partner nélkül vittem véghez -

teljesen kivilágosodott. Ezt onnan gondoltam, hogy Mia és Ken a technikusi kabinban mutogatták nekem, hogy

idő van...

Mennem kell Kaloshoz. Intettem nekik, hogy megértettem, majd eltűntem az öltözőmben, és kissé rendbeszedtem

magamat. Hogy ki volt, aki gyakorlataimat végignézte Miáékon kívül, az nem derült ki. Időközben eltűnt.

Az öltöző ajtaja kicsapódott. Oda sem kellett néznem, ki érkezett. Ilyen belépőt csak egyvalaki szokott

produkálni...

- Szia, May! Jó reggelt!

- Neked is, Sora! Hogy-hogy te már itt vagy?!

- Kivételesen korán ébredtem. De megyek is, mert a főnök vár.

- Voltam az előbb nála. Az irodájában ült egy helyes srác. Azt mondták, a társulat tagja... Új. Azt hiszem,

végre lesz méltó partnerem...

- Mennem kell. Szia!- köszöntem el, és futva indultam az igazgatói szoba felé, hogy el ne késsek. Az ajtó

előtt megtorpantam, vettem egy mély lélegzetet, hogy a vágta után zihálásom csillapuljon. Kopogtam, mire az

irodából Kalos hangját hallottam:

- Gyere be!

Nyitottam az ajtót, és úgy maradtam... még köszönni is elfelejettem, és általában rezzenetlen arckifejezésemet

őszinte döbbenet váltotta fel. A számat nyitva felejtettem... érdekes látvány lehettem.

De főnököm is bénultan ült a karosszékben... Ide-oda cikázott a szeme a szemüvege mögött...