4. fejezet

Miközben a versenyre összpontosítottunk, a színpadon is mennie kellett a műsornak. Mia új forgatókönyvet
 kreált. Az előadásig három hetünk volt, hogy felkészüljünk úgy, hogy még egyszer sem dolgoztunk 
 együtt. Így - a Kaleido megtekintése után - a késő délután már a porondon talált bennünket. Előadás este 
 nem lévén, nyugodtan gyakorolhattunk, és így Dan is hozzászokhatott a színpad adottságaihoz. Nyújtás, 
 bemelegítés, majd mindketten ellendültünk az ugróasztalról, és elkaptunk egy-egy trapézrudat. Mia és Ken
 szokás szerint a tecnikusi helyiségben tartózkodtak, így, ha kellett, segíteni tudtak nekünk. Egyenlőre 
 különleges trapézt nem használtunk. Dan már látott engem gyakorlás közben. Viszont én tudni akartam, ő 
 mire képes. Ezért fellendültem a kupola alá, és kényelmesen ráültem a fenti rúdra. Pici adóvevőmbe szóltam,
 hogy mutasson néhány ugrást egyedül.
 - Rendben.- hallottam a választ - de kapaszkodj odafönt, mert váratlan dolgokat is fogok tenni.
 - Hmm... lássuk!
 Az alsó rúdon függve elkezdett hintázni. Egyre jobban belendítette magát, már majdnem vízszintesig. Majd 
 a kellő pillanatban elrugaszkodott, és gyönyörű, egyenes tartással, szaltózva repült át a legtávolabbi
 trapézig. Ott a rudat lábbal kapta el, és már ugrott is tovább. Néhány csavart szaltó után fejjel lefelé
 zuhant az ugróasztal felé, de a levegőben tett egy fél fordulatot, hogy lábbal érkezzen. Onnan elrúgta 
 magát. Hatalmas lendületet szerzett, amivel repült egyre feljebb... mint egy másik angyal... fél kezével 
 elkapta azt a trapézt, amin én ültem, majd felült ő is mellém.
 Döbbenten néztem rá. Ügyessége és tudása körülbelül Leon és Yuri szintjén volt, de soha nem hallottam még 
 a médiákban róla. 
 A fülesemben Mia csatakiáltása hallatszott... és persze Dannyében is. Kissé megsüketülve mosolyogtunk össze.
 
 Miután megnyugodtak a kedélyek, megpróbáltunk együtt néhány egyszerűbb ugrást. Elképesztő volt az az érzés, 
 hogy remekül tudtunk összedolgozni. Mintha minden mozdulatunkat ismerte volna a másik... Már sötétedett, 
 amikor Ken jelezte, hogy menni kellene vacsorázni.
 - Pár perc... még valamit meg szeretnék próbálni.- válasszoltam.
 - Mit találtál ki már megint?!- hallottam Ken kissé korholó hangsúlyú kérdését.
 - Nyugi, semmi újat.- nevettem el magamat - engedd ki a főnix-trapézt.
 - Hmm... aranyfőnix? - kérdezte Dan, és már lendült is át a túloldalra.
 - Igaz, még nem próbáltam elkapni egy tűzmadarat... de állok elébe.- szólt át adóvevőjén.
 - Rendben. Indulok.- jeleztem, majd egyre nagyobb sebességgel pörögve repültem felé. Tökéletes időzítéssel
 kapott el, és húzott maga mellé a trapézra.
 - Nem rossz.- bólintott -  ezt holnap én is megpróbálnám. Persze, annyi különbséggel, hogy neked nem kell 
 elkapnod.- mosolyodott el.
 - Benne vagyok. Kissé nehéz lennél... - válaszoltam, majd megfogtam a karját, miközben hátradőltem, így 
 mindketten a hálóban kötöttünk ki, egymás mellett.
 - Huh... holnap délelőtt a műsorra kell gyakorolni, délután a versenyre kellene kitalálni valamit... - 
 lihegtem a kupolát bámulva. - van valami ötleted? - néztem rá hirtelen felülve. A szemeiben megint 
 felfedeztem azt a mérhetetlen fájdalmat... amikor észrevette, hogy nézem, a tekintete megváltozott.
 - Lenne... de nem akarom, hogy ugyanaz még egyszer megtörténjen. - ugrott le a hálóból, és lesegített engem 
 is.
 - Értem...- hajtottam le a fejemet, majd hirtelen visszanéztem rá - véghezvisszük. Az emlékére.
 Azt a tekintetet soha nem feledem... A legmélyebb döbbenet keveredett fájdalommal, hálával, féltéssel, 
 szeretettel. 
 - Nem, Sora! - suttogta meghatottan - nem szeretném, hogy őutána egy másik angyal is meghaljon. Inkább 
 felbontom a szerződést...
 - Danny! Ne butáskodj! A versenyig még van idő. Nem lesz semmi baj. Ígérem.
 Némán mentünk ki a színpadról, végig a folyosón.
 - Rendben van. -  szólt már az öltözők előtt. Holnap elkezdjük gyakorolni. De most siessünk, mert nem marad 
 vacsora.
 - Attól ne félj. Engem már ismernek. Tudják, hogy mindenhonnan elkések... kivéve a nagyon fontos 
 eseményeket...
 Ezen szőke partnerem elnevette magát. Szívből. Éreztem, hogy hosszú idő óta először van igazán jó kedve. És 
 furcsa módon nekem is...
 
 Hirtelen nagyra nyitotta a szemeit. Ezzel egy időben Fantom jelent meg, és kényelmesen helyet foglalt a 
 vállamon. Mosolyogni kezdtem... van megint egy kiválasztott. Pár percbe beletelt, mire Foollal elmagyaráztuk 
 a helyzetet, hogy nem hallucinál... Fantom még megjegyezte, hogy segít az ugrás megtanulásában, majd sürgős
 dologra hivatkozva eltűnt.
 - Most már tÉnyleg futás, mert nem marad vacsora... - szóltam Dannek,a ki még mindig igen érdekes 
 arckifejezéssel ácsorgott a folyosón. Hát igen... előszörre Fantom létét nem egyszerű megemészteni...
 Az étkezdében már senki nem volt. Halkan beszélgettünk, miközben ettünk.
 - Mégis, honnan kezdjünk neki? - kérdeztem. Nem kellett magyarázkodnom. Anélkül is értette, hogy a kettőnk 
 közti rendkívüli hasonlóság okának kiderítéséről van szó.
 - Vannak családi fotóid? - nyelt le egy falat húst.
 - Néhány.
 - Nekem is. Először meg kellene néznünk egymásét, hátha valaki ismerős rajta. 
 - Igaz. Ha visszamegyünk a szállásra, elő is szedem a fotókat. - álltam fel, mert befejeztük az evést. Újra 
 tele voltam energiával. Mindezt Dannynek köszönhettem. A szállás felé autózva Danny köszönetet mondott nekem.
 Meglepődve, értetlenül néztem rá. Azzal magyarázta, hogy valami titokzatos módon helyrerázódott a mai napon.
 A régi helyén már a trapézra felmenni sem volt képes...  nem hogy fellépni...
 Az artistaszállóhoz érkezve teljes volt a csend. Mindenütt sötétség...
 - Ilyen késő lenne? - csodálkoztam. Vállat vontam, aztán felmentünk a lépcsőn.
 - Hozod a fényképeket?- kérdeztem, mielőtt beléptünk saját szobáinkba.
 - Ha nem vagy még álmos...
 - Nem. Iszonyú kívncsi vagyok, találunk-e valami kiindulópontot...
 - Arra én is. Két perc, és jövök.- tűnt el saját szobájában. Amíg vártam rá, előkerestem az albumomat. Na és 
 egy kis rendet próbáltam teremteni. Máris kopogtak.
 - Gyere be!- szóltam ki. Daniel szintén egy fotóalbumot szorongatott.
 - Hol laktál eddig?
 - Először Sydneyben. A nagyszüleim neveltek. De a cirkuszról hallani sem akartak. Titokban jártam artistaképzőbe 
 az iskoláim mellett... Amikor 16 éves lettem, a dolog kitudódott. Összevesztünk, és én csatlakoztam egy vándor 
 társulathoz.
 - Értem. Nekem az igazi szüleim meghaltak, még kicsi koromban. Nevelőszüleim vannak, Japánban. Meg egy kishúgom.
 Aki igazából unokatestvérem. A Kaleidohoz 15-16 évesen felvételiztem. A szüleim támogattak mindenben. Ők azok, 
 itt.
 - És ő a kishugi? - bökött Dan egy másik képre.
 - Igen. Itt vannak a valódi szüleim.- mutattam meg egy olyan fotót, ami kettőjüket ábrázolta.
 A képet látva Danny elsápadt.
 - Sora... a nagyanyámék fotói között láttam ugyanezt a képet... és amikor megkérdeztem, kik ők... nekem azt 
 mondták, hogy a szüleim, akik meghaltak, amikor csecsemő voltam... Aztán elhoztam magammal, amikor összevesztem 
 velük...- mutatta a kép párját.
 Éreztem, hogy ebbe a felfedezésbe én is belesápadok.
 - Danny, mikor van a születésnapod? - kérdeztem kissé reszketeg hangon. Majd szinte álomszerű révületben suttogtam 
 az én születésem idejét...
 - Igen, akkor... - bólintott szőke társam. És nem csak társam... Nem véletlenül hasonlítunk annyira... és nem 
 véletlenül értjük meg ennyire a másikat... testvérek vagyunk. Ikrek. 
 - Dan!- kezdtem el zokogni. Bátyám átölelt, és az ő szemeiből is elindult két könnycsepp.
 - Köszönöm...- suttogta. - a Sorstól nem véletlenül kaptam azt a súlyos csapást... hanem azért, hogy egymásra 
 találjunk.
 Szorosan ölelve egymást ültünk az ágyamon. Én még mindig sírtam. Ezt a bennsőséges pillanatot választotta May, 
 aki szokásához híven kopogás nélkül berobbant az ajtómon. Teljesen lebénult a meglepetéstől.
 - Mi... mi... mi folyik itt? - dadogta értetlenül.
 - May... szia! Holnap mindent megmagyarázunk.- szipogtam.
 - Nem-nem... ilyenkor mindig buli van, ha valaki új érkezik... elfelejtetted?! Mindenki csak rátok vár. Na, gyerünk, 
 mozgás!- váltott vissza a megszokott stílusára.
 - Azt hiszem, mindenkinek el kell mondanunk, mire jöttünk rá az előbb... - simogatta meg Dan az arcomat. 
 - Rendben, Danny... de te beszélsz. Nekem nincs rá erőm. Nagyon boldog vagyok, de most nem megy...
 - Jól van... beszélek én... - egyezett bele - mosd meg az arcodat, öltözz át, és menjünk. Várnak.
 Pár perc múlva már a klubhelyiség felé mentünk karon fogva. Egyformán öltözve: kék farmer, fekete felső...