14. fejezet

"...várom a válaszodat!"- visszhangzottak a szavak agyamban. Lázasan gondolkodtam, mit tehetnék, közben alaposan, de gyorsan felmértem a terepet. Ha Amelie zuhanni kezd, a porond közepe felé, egyenesen fog esni.
Elkapni csak a legalsó, leghosszabb köteleken függő trapézról van esélyem, ha eléggé gyorsan befelé tudom lendíteni... "meg kell csinálnom... képes vagyok rá..."- szuggeráltam önmagamat. Közben még a kegyetlen, eszelős Diego figyelmét is le kell kötnöm, hogy igazi szándékaim ne lepleződjenek le előtte...
Hol érdeklődést színlelve, hol gúnyos hangnemben beszélni kezdtem hozzá. Elértem, hogy pillanatnyilag megfeledkezzen az Oswald- kislányról, és rám figyeljen. Közben szemem sarkából apró mozgást észleltem a próbaterem egy homályos sarkából.
Remek! Van itt rajtam kívül még valaki... de ő sem mer egyenlőre semmit tenni. Patthelyzet... Amos ugyanis még nem mozdult el a legfelső trapéz maradványától, és a rákötözött csöppségtól, pedig szóáradatom célja részben ez volt, részben pedig figyelmének elaltatása. Diego szemeiben továbbra is őrült tűz lobogott. Egyik lenéző stílusú beszólásomra végre megmozdult. Felém ugrott, kacagva, mint egy hiéna... Az Ameliet tartó kötél
meglazult, és egyre jobban csúszott kifelé belőle a rémült kis teremtés... pedig már Fantom is előjött, és megmutatta magát a veszett fickónak, hogy elterelje rólunk a beteges érdeklődést... holott ő eddig soha másnak nem jelent meg, csak a kiválasztottaknak - de ez egy különleges helyzet volt. Kettőnk élete is veszélyben forgott, egy nemrég elárvult pici lányé... és az enyém is.
- Most!- ugrottam rá az alsó rúdra, és hatalmasat lendítettem rajta. A francia kislány zuhanni kezdett, miután a tartókötele kiengedett. Diego éppen elégedetten nézte művét, és velem nem foglalkozott. Az időzítés, és csodák-csodájára a lendületem is jó lett, így a pici a karomba esett. A veszély azonban koránt sem szűnt meg. Le kellene jutnunk a padlóra és kimenekülni, Kalos irodájáig futva...
Az őrült olasz azonban mentőakciómon bedühödve elvágta a tartókötelünket... még mindig túl magasan voltunk ahhoz, hogy csak úgy megússzuk... mert egyedül még valahogy leérkeztem volna, de ott volt velem a kis Oswald-lány is.
Zuhantunk. Eszembe villant, hogy ugyanezt éreztem akkor is, amikor néhány hete hasonló történt... de most nincs itt Leon...

Vagy mégis?! Álmodom, vagy igaz, hogy gyönyörű őrangyalom megint megmentett?! Igaz... hát visszatért... sérült lábbal is villámgyorsan, mint egy gepárd...
- Sora! Menjetek! Vidd el innen Ameliet! Igyekezz! - szólalt meg mély orgánuma. Újra kiéreztem belőle a feszültséget... mint akkor, amikor Inge tört az életemre. Ez most azonban még annál is komolyabb helyzet volt...
- Nem hagylak itt... ez egy háborodott... mindenre képes... és neked a lábad is törött...
- Ne velem törődj, hanem magatokkal! Inge is flúgos volt... Menj, hozz segítséget! Ne félj, nem lesz bajom... csalánba nem üt a mennykő...- mosolyodott el zordan, de már nem Halálistenként.
Én kézen ragadtam szerelmem kishúgát, és futásnak eredtünk. Kitéptem a terem ajtaját, majd Ameliet magam után húzva a folyosón nekiütköztem Dannynak... a rettegés réme most oldódott fel kissé bennem, hatalmas könnyek
peregtek a szememből, míg elhadartam bátyámnak, mi történt. Ő azonnal szaladni kezdett, de visszakiáltott, hogy szóljak Kalosnak... majd eltűnt a gyakorlóterem ajtaja mögött.
Mi Amelievel biztonságba kerültünk főnökünk irodájában. A szívemnek legdrágább két férfi viszont helyettem ment az oroszlán barlangjába... és velük kedvenc főnökünk is... mert Kalos - amint meghallotta, mi történt - gyors telefonálás után szintén elstartolt, hogy segítsen.

Sarah társaságában üldögéltünk az irodában, én Ameliet az ölemben tartottam. A kislány csak most kezdett megnyugodni, és reszketve, szorosan hozzám bújt. A szőke díva ámulva figyelte, mert eddig akármennyi szeretetet adott is a kis francia árvának, neki soha nem viszonozta.
- Nahát, Sora! Az ő szívének megtörted a jegét... Szerintem a Leonét is meg tudnád...
- Sarah! - néztem rá kissé szemrehányóan, de éreztem, hogy elpirulok, és inkább elrejtettem arcomat Amelie ezüst fürtjeibe.
- Jól van... nem akartam beleszólni... de az egész társulat azt várja, mikor lesztek végre egy pár a való életben is... Mert annyira összeilletek, és olyan ügyesen titkoljátok, hogy odáig vagytok egymásért...
- Mi?!
- Mindenki már az Angyalok Tánca előadásakor észrevette, hogy néztek egymásra... csak ti nem.
- Ehh... - kaptam megint félre a fejemet. Rettenetesen ideges voltam, hogy mi történik a gyakorlóteremben. És persze Sarah szavaitól is zavarban voltam. Nem tudtam tovább nyugton maradni. Ameliet a dívára bíztam, majd visszaindultam a folyosón, de nagy megkönnyebbülésemre mindhármukat megláttam közeledni. Aztán észrevettem az arcukon, hogy még sincs rendben valami...

A saját bőrömön tapasztaltam... valami hegyes dolgot éreztem a nyakamnál. Ezzel egyidőben valaki hátrarántott a karomnál fogva. Erős szorítása volt... és amikor meghallottam rekedtes, gurgulázó hiénavigyorát, már nagyon is tudtam, ki az...
- Nahát, a kisasszony önként jön elém... - hahotázott eszelősen, majd a közeledő Dannyékra mordult - vissza, mert még meg talál csúszni a késem... és akkor volt Kaleido sztár-nincs Kaleido sztár... mert elvágom azt a csinos kis nyakát...
- Sora!- nyögte kétségbeesetten Leon - mondtam, hogy maradj Sarah és Amelie mellett!
- Ismered... te is tudod, mennyire makacs... - jegyezte meg halkan fivérem. De egyikük sem mert mozdulni, nehogy a zavart agyú Diego kárt tegyen bennem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Pillanatok, percek... nekem óráknak tűnt...
Aztán váratlan dolog történt. Egy hangos visítást követően elképesztő gyorsan eltűnt a kés a nyakamtól. Egy rúgás találta a tartó kezet, amiből nagy ívben, messzire elrepült a veszélyes tárgy. Majd a szőke ciklon ismételten támadásba lendülve, újabb erélyes rúgással teljesen ártalmatlanná tette támadómat.
- Na, fiúk, most már kötözzétek össze, amíg ideér a rendőrség!- szólította fel őket a karatés díva mosolyogva.
- Sarah! Fantasztikus vagy!
- Én tudtam, hogy még jól jön egyszer, ha verekedni tanulok... - nevetett a nő, és eltűnt férje ölelésében.
- De jól vagy?! Nem ártott ez nektek?- kérdeztem.
- Tökéletesen jól vagyok. És a baba is. - jelentette ki magabiztosan Sarah.
- És te?! - lépett aggódva mellém egyik oldalamra Dan, a másikra Leon, miután Amosból pár pillanat alatt kötözött sonkát kreáltak, és persze elszedték az összes olyasmit tőle, aminek segítségével kiszabadulhat...
- Köszi, jól vagyok.- sóhajtottam kissé pirulva.
- Vérzel... - szólalt meg kedvesem. Rémületet és féltést láttam az ezüst szemek mélyén.
- Nem is vettem észre...
- Szerencsére csak egy karcolás. - vette szemügyre a nyakamon lévő sebet mindkét srác. Fivérem rányomott egy zsebkendőt, hogy tartsam rajta, míg lekezelik... akkor történhetett, amikor Sarah kirúgta Diego kezéből a kést.
- Neked köszönhetem, hogy Amelie életben van... te önfejű lány!- ölelt át, és adott egy puszit arcomra örök partnerem, amitől még vörösebb lettem. Majd egyre sápadtabb... A lábam csak most kezdett remegni. Kedvesem még erősebben szorított magához, mert észrevette, hogy az összeesés határán lebegek... És ami még szebb: ekkor ért oda barátaim kis csapata...
Amelie pedig kiszaladt az irodából, és sírva vetette magát egyszerre mindkettőnkre... ha nem fog Leon, hanyatt is esek, annyira gyenge lettem. Az ijedtség csak most tört rám igazán, amikor már mindennek vége lett...

A kérdés-és megjegyzésözönnek két nyomozó megjelenése vette elejét. Persze barátaim kíváncsiságának ez nem szabott gátat, csak elodázódott a magyarázkodás... de legalább addig volt kevés időm, hogy átgondoljam, mit mondjak. Nos, természetesen előtte még ezüsthajú őrangyalommal is beszélnem kell...
Kalos azonnal hívta Kate doktornőt, hogy nézen meg minket Amelievel. Amint a rendőrök kérdéseire válaszoltunk, már ott is volt, és elhessegette barátaimat. Az én kis lakosztályomba mentünk. Csak Danny és Leon maradtak velünk. Amelie megint rajtam csüngött. Eléggé megviselt mindkettőnket, ami történt. Miután meghallgatta, mi történt, és a fiúkat kiküldve megvizsgált bennünket, kaptunk egy-egy nyugtató injekciót. Majd újra behívta őket, és nagyon komolyan azt
mondta:
- Csoda, hogy a történtek után ilyen állapotban vannak... Mindketten nemrég estek túl egy erősebb megrázkódtatáson - gondolok itt Amelienek a szülei elvesztésére, és Sorának a londoni zuhanására - és most itt az újabb. Nem lehet őket
egy percre sem magukra hagynotok. Erre megoldást kell keresnetek, mert ez a lakosztály csak egyszemélyes. Nem fér el benne még a két lány sem együtt. Gondolom, a kórházba nem akarjátok behozni őket. Annál is inkább, mert Leon még úgy is kényszerpihenőn van egy darabig... - célzott a férfi gipszelt lábára.
- Hmm... és Amelie lassan jobban ragaszkodik Soirához, mint hozzám... - jegyezte meg a francia artistaherceg.
- Akkor nekik együtt kell maradniuk, a kislány érdekében is.- bólintott Kate elgondolkodva. - Négy évesen egyszerre túl sok trauma érte. Láttam már olyan gyereket, aki időlegesen megnémult még kevesebbtől is... egyébként előfordulhat náluk
rémálom, vagy kisebb ijedtség-roham is...
- De nekik nem lesz bajuk, ugye? - kérdezte Danny reménykedve.
- Nem engedjük, Dan.- válaszolt Leon - van egy kis házam a tengerparton, néhány hete vásároltam, mielőtt a londoni verseny megkezdődött volna.
- Már akkor tudtad, hogy visszajössz...- néztem rá csodálkozva.
- Igen, már akkor eldöntöttem. Hiányzott a Kaleido... és te. Ingétől szabadulni akartam. Amelienek pedig változás kellett, így felhívtam Kalost. Tudtam, hogy van egy partnered. De akkor is veled akartam dolgozni...
- Arra te sem számítottál, hogy az ikertestvérem...
- Hát, nem... De nagyon elkanyarodtunk az eredeti témától... szóval, Amelie miatt vettem a házat. De bőven van hely benne még két személynek... Nos, ikerpár! A megoldás az, hogy ti is odaköltöztök.
- Remek. A címet majd add meg, Leon, mert néhányszor rájuk fogok nézni... - jelentette ki Kate, majd elköszönt, miután örök partnerem odaadott neki egy névjegy-kártyát. Amelie már aludt az ölemben, és lassan nekem is ragadtak lefelé a
szemeim a nyugtatótól.
- Dan, összeszednél néhány fontosabb holmit Sorának és magadnak? Addig hívok egy taxit, mert a kocsim a színpadnál maradt.
- Nem kell taxi. Az én cabrio-m a szálló előtt parkol. Az a kék... Négyen éppen elférünk benne.
- Rendben. Akkor, amíg elkészülsz, velük maradok.
Addigra már én is megadtam magamat az injekció hatásának, és álomba merültem. A srácok később mesélték, hogy a többi lakó nagy bámulata közepette vonultak végig a szállón az autóig... Dan egy nagy sporttáskát vitt a vállán, benne kettőnk
fontosabb holmijaival. Ölében pedig a mélyen alvó négy éves francia kislányt vitte. Leon karjaiban pedig én aludtam... úgy sántikált végig bátyám sportkocsijához.
De kérdezősködni egyik munkatársunk sem mert. A találgatások annál inkább beindultak, míg másnap reggel Kalos véget nem vetett neki, amikor bejelentette, hogy az ismételt kórház-fogság helyett költöztünk törött lábú őrangyalom új házába.