Első rész - Vég

Reggel igazán korán ébredtem. Próbáltam visszaaludni, de egyszerűen nem ment. Egy különös érzés járta át a testem, s próbáltam megfejteni, mi is lehet ez, miközben a hófehér plafont bámultam. Izgatott voltam és nyugtalan. Majd az egyik percben szüleim képe lebegett szemeim elé. Nem igazán értettem, de nem volt időm sokat gondolkozni ezen, mert egy szürke kis perverz alak lebegett szemeim elé.

- Jó reggelt Sora! - és én már vártam, hogy kimondja a következő kis mondatot. - Nincs kedved egy élénkítő zuhanyhoz? - miért nem tud már leszokni erről, jegyeztem meg magamban.

- Neked is jó reggelt Fantom! - ültem fel az ágyon végre, és figyeltem, hogyan mászik ki a pármám alól, ami az előbb közeli kapcsolatba segítette a szemközti fallal. Kinéztem az ablakon, és csodálva figyelhettem, ahogy a nap lassan kimászik a horizont alól. - Gyönyörű - suttogtam.

- Gondterheltnek tűnsz? - lebegett ismét a közelembe - Jósoljak neked? - én sóhajtottam egyet.

- Ahogy gondolod - majd kiterültek körülötte lapja és felhúzott egyet. Én kihasználva az alkalmat már a fürdő ajtajában voltam, ilyenkor még a perverz gondolatai is elhagyják.

A zuhany után a színpadhoz igyekeztem. A portás örömmel nyitott nekem ajtót. Pár perc múlva már a világot jelentő deszkák felett szárnyaltam. Ilyenkor csak a színpad és én léteztünk. Olyan érzések kerítettek hatalmában, melyeket csak itt élhettem meg. A kettőnk kapcsolata szavakkal leírhatatlan élményekkel jutalmazott. Béke, nyugalom, szabadság, és valami önfeledt élvezet, ahogy a trapézok közt szállok. Egyetlen ember volt, aki képes volt velem átélni ezt a csodát, egyetlen ember, akit beengedtem saját kis világunkba. Ő nem más, mint a partnerem, akinek a segítségével még szebbé vált ez a kapcsolat. A többiek csak ámulva figyelhettek minket. A színpadot, Leont és engem.

Nem tudom mennyi ideje gyakorolhattam legújabb ugrásom, mikor éreztem, hogy egy figyelő szempár szegeződik rám a sötétből. A lábammal kapaszkodva függtem a trapézon, mikor megelégeltem, hogy csak ül ott és néz. Azt nem tudtam, mikor érkezett, de abban biztos voltam, hogy ő az. Egyedül ő volt képes észrevétlenül belopózni kis világomba, cseppnyi zavart sem keltve törékeny békéjébe. Persze csakis akkor, mikor kedve úgy tartotta. Ha valami nem tetszett neki dúvadként tombolva tört, zúzott benne, minden jóindulat nélkül. Mások érkezésére mindig egyből felfigyeltem.

- Meddig szándékozol még ott gubbasztani? - néztem a sötét sorok közé, mire, ő kiemelkedett a sötétségből. - Inkább gyere te is fel. Gyakorolnunk kellene az új ugrást - közben lassan lépkedett közelebb, sunyin, mint egy igazi ragadozó.

- A forgáson még van, mint javítanod, és a tartásod sem az igazi a végén - mit is vártam tőle, csak sóhajtottam. - De majd később. Kalos beszélni akar veled.

- Rendben - válaszoltam. Hát igen, Leon az már csak Leon marad. Az Angyalok tánca után igaz sokat változott, tudtam, hogy álarcát sosem veti le igazán. Nem is bántam, hisz én olyannak szerettem meg amilyen volt. A barátomnak tekintettem, és úgy gondolom ő is hasonlóan vélekedett e kérdés kapcsán. Bár ez lehet, kicsit keveset mond most el akkori kapcsolatunkról. Velem másként bánt, mint a társulat többi tagjával. Felém kicsit nyitottabb volt. Ezért sem értettem meg akkor.

A folyosón sétálva eszembe jutott, amikor először jártam itt, amikor először sétáltam ezeken a folyosókon, mint a társulat tagja. Az irodába érve én leültem a szokásos kis fotelomba, ő pedig az ablakon kifelé bámulva ácsorgott. A főnök az asztalnál rendezgetett pár papírt, majd szemüvegét megigazítva rám tekintett és belekezdett a mondandójába.

- A mai az utolsó előadás... - épp aktuális darabunkról beszélt, de az én figyelmem más felé kalandozott. Nem tudom miért, de Layla jutott eszembe. Amikor először találkoztunk, először szerepeltünk, és még sok hasonló közös élmény. Gondolataimból Kalos mély dörmögése rántott vissza a valóságba. - Sora, figyelsz te rám egyáltalán?

- Ne haragudj, de kicsit elkalandoztam - vigyorogtam zavarodottan.

- Akkor elmondom még egyszer, hogy a szünet után új partnert kapsz. Még nem döntöttem, hogy ki legyen az. Úgy gondoltam, már kellően érett előadó vagy, hogy eldöntsd, ki lenne számodra a megfelelő partner - hallottam, amit mond, de attól fogva, hogy azt mondta „új partner", nem fogtam fel a szavak jelentését. Tétován és zavarodottan néztem az ablak felé. Leon meg csak ott állt. Nem mozdult, csak bámult ki a nagy messzeségbe. - Sora! - lettem figyelmes újra főnököm hangjára.

- Mi az, hogy új partner? - hangomban érződött az indulat, de a Leon mellett eltöltött idő alatt megtanultam, hogyan leplezzem érzéseim. Persze ebben még mindig ő volt a profibb.

- Leon a mai előadás után elhagyja a színpadot. A szerződése már nem köti, és úgy döntött nem kívánja meghosszabbítani a nálunk töltött idejét.

- Mióta? - tudtam, hogy nincs értelme üres miértekkel dobálóznom, úgysem adna választ.

- Már régóta fontolgatom, hogy visszatérek Franciaországba - felálltam és odaléptem hozzá, mire ő felém fordult. Már rég nem láttam azt az arcát, amit akkor felém fordult. Újra ellepett a reggeli érzés. Hát ez lett volna? Megéreztem, hogy Leon itt hagy minket? Itt hagyja a színpadot? És engem? Naiv módon, hittem eddig, hogy Leonban az örök partneremre találtam. Azt, hogy ő is így gondolja, csak remélni tudtam. Hát mégsem. Rá kellet jönnöm, hogy a dolgok, akkor is megváltoznak, ha én nem akarom, ha az nekem nem tetszik. Az a furcsa, nyugtalanító érzés ott dobogott a torkomban, egyre hevesebben. Csalódott voltam, elkeseredett. De mit tehetnék. Kezdjek el hisztizni, mint egy öt éves kisgyerek? Nem. Az már nem én vagyok. Egy keserű mosoly jelent meg beszédre nyíló ajkaimon.

- Biztos? - néztem fel a viharszürke szemekbe. Ő csak enyhén bólintott. Feleslegesen sosem beszélt. - Rendben - mondtam, mintha a beleegyezésem a dologba bármit is számítana. Mielőtt folytattam volna mondandóm May viharzott be az akkor számomra miniatűrnek tűnő szobába. Valami miatt, amit azonnal mag akart mutatni nekem egy szó nélkül elrángatott onnan. Persze, hogy egy új, és természetesen hihetetlenül jó mutatvánnyal akart hencegni. Később kerestem Leont, de nem találtam. A lányok észrevették rajtam, hogy valami nincs rendben, de én csak azt mondtam, hogy kicsit fáradt vagyok. Tovább nem firtatták az ügyet, ez egy mindig hihető kifogás. Főleg, ha rólam van szó. Azzal nyugtattak, hogy a következő előadást úgy is Rozetta és May viszi, lesz időm pihenni. Csak mosolyogtam. Nem mondtam el, hogy Leon elmegy, hogy e miatt vagyok most kicsit szétszórt és lehangolt. Ennek tudtam be azt a még mindig szorongató érzést bensőmben. Úgy gondoltam, hogy idővel majd elmúlik, s most csak azért érzem ezt ennyire intenzíven, mert most kaptam a lesújtó híreket. Tudtam, hogy Leon nem akarja, hogy mások is tudjanak távozásáról. Ő az a csendben lelépő fajta, nem kerít nagy felhajtást az ilyen jellegű dolgoknak. Igazából hálásnak kellett lennem, hogy legalább velem tudatta, hogy távozik. Feltételezhetően azt is csak főnökünknek köszönhetem.

Az öltözőben egyedül készülődtem az utolsó közös előadásunkra. Szomorú voltam. Kicsit csalódott. De ez teljesen érthető, az adott helyzetben. Negyed órával a kezdés előtt, már teljes pompában vártam a kezdést. A puha széken ülve, tükörképemet figyelve, újra hatalmába kerített egy érzelmi hullám. Leonnal közös emlékeim pörögtek végig a szemem előtt. Fantom jelent meg előttem, s könnyes szemeim látva rákérdezett arra, amit úgyis tudott.

- Mi a gond? - lebegett előttem.

- Tudod, nem? - kérdeztem vissza, gúnyosan mosolyogva.

- Nem vártad, meg a reggeli jóslatom. Kíváncsi vagy, melyik lapot húztam? - az arcommal valami olyasmit próbáltam kifejezni, hogy „Na, mondd!" - A kaszás. Ami nagy veszteséget jelent.

- Leon - suttogtam, majd felálltam, és az öltözője felé indultam. Mielőtt beléptem megtöröltem könnyes szemeim.

- Szia - kezdtem halkan. Csodálkozva nézett rám, hogy már készen vagyok kezdés előtt. Pont én, akit mindig nógatni kell, hogy siessen. Elmosolyodott. Szemeimbe újra könnyek szöktek.

- Lám, lám! Kezdés előtt kész? - gúnyolódott, de nem rossz szándékkal. Elnevettem magam.

- Nem próbállak visszatartani, akármennyire nem akarom, hogy elmenj. Jól tudom, nem lenne értelme semminek, mert te már döntöttél. Igaz? - bólintott, közelebb léptem hozzá - Csak remélem, hogy még legalább egyszer lesz szerencsém veled dolgozni - megöleltem, amin meglepődött, de pár pillanat múlva viszonozta a gesztust - Mikor indulsz?

- Holnap délelőtt - nem láttam az arcát, pedig olyan kíváncsi lettem volna a tekintetére.

- Akkor az előadás után van még egy kis időd rám? - kérdezem kicsit félve.

- Igen - a hangja kicsit furcsa volt.

- Hiányozni fogsz - súgtam fülébe. Mia zavarta meg a pillanatot, és minden további kommunikációt közöttünk. Láttam az arcán, hogy a kis fejében lévő agytekervények beindultak minket látva. És már legalább öt összeesküvés elmélettel felérő kis történet született meg arról, hogy mi ketten, hogyan, miként, mikor és hasonlók. Csak elhúztam a számat, és elindultunk a színpad felé. A porond mellett állva figyeltük a többieket, és vártunk. Sarah jelenete után jövünk mi. A díva száma végére ért, a fények megváltoztak és a következő pillanatban már a trapézokon táncoltunk. A lelkemet nyomasztó érzéstől a színpad sem tudott megszabadítani. Fejemben közös élményeim emléke cikázott. Ki akartam zárni minden zavaró tényező, és csak a színpadra, csak Leonra koncentrálni. Az utolsó táncra, hogy egy tökéletes emlékkel zárjam le közös emlékeim.

Nem ment. A fejemből nem tudtam kiűzni a kósza, zavaró gondolatokat. Nagy hiba volt, de nem tudtam ellene tenni semmit. Szemeimbe könnyek szöktek, mikor az utolsó ugrásunkhoz érkeztünk. És míg azon voltam, hogy legalább a színpadon ne sírjam el magam, az egyik trapézon megcsúszott a lábam. Persze, hogy Leon a lehető legmesszebb volt tőlem. Zuhanni kezdtem. Tudtam, most nem fog elkapni. Most nem tud elkapni. A lelkemet nyomó érzés újra átvette a hatalmat testem felett. Eszembe jutottak szüleim, nevelőszüleim. Akkor értettem, meg mi volt ez az egész nap folyamán nyugtalanító érzés. Saját kis filmem elkezdett pörögni...

Hallottam, ahogy a nézőtéren felsikítanak. Újabb képek kezdtek kínozni. Amikor a színpadhoz jöttem. Az első alkalom, amikor bizonyítanom kellett. Az itt szerzett barátok. Layla, és a vele átélt csoda. Amikor először szárnyalhattam. Láttam Leon arcát, ahogy közeledett felém. És valami olyat tárult szemeim elé, amit nem akartam elhinni. Nem volt időm gondolkozni. A film tovább pörgött. Leont láttam. A vele való hosszú harc. Amikor úgy döntött, hogy én leszek a partnere, de én nem akartam. Amikor végül elkezdtünk készülni az Angyalok táncára. Majd az a bizonyos hajnal. Sosem felejtem, és örök hálával tartozom, hogy lehetőséget kaptam, átélni újra egy igazi csodát. Ekkor a film elszakadni látszott. Megpillantottam magam előtt egy trapézt. A jobb kezemet kinyújtottam és éppen sikerült elkapnom egy kézzel. De amint az ujjaim a rúdra fonódtak, a vállamba éles fájdalom hasított. A hatalmas tér csendjét, mely pillanatok alatt telepedett közénk hangos sikításom fájó hangja töltötte be. Nem tudtam magam megtartani. Tovább zuhantam, és pörögtek a kockák könyörtelenül. Ismét átéltem a reggeli napkelte által nyújtott élményt.

Az utolsó vászon Leont ábrázolta, ahogy fájdalmas tekintettel utánam kap, de már nem ér el. Minden elsötétült.