Második rész - Ébredés

Az esetet csodával határos módon éltem túl. Kezdeném rögtön ezzel, hogy mindenkit megnyugtassak.

Egy szürke, sivár elmosódott világba kerültem. A rabja voltam, és egyre jobban magába akart szippantani. Én, pedig mindennél jobban szabadulni akartam. A kómában töltött időszakban némileg érzékeltem a körülöttem lévő világot. Vannak homályos emlékeim, amik néha felrémlenek. Például, mikor Mia elmesélte nekem, ébredésem után, hogy miről szól az új darab, olyan érzésem támadt, hogy már hallottam. Mikor ezt megemlítettem neki, elmondta, hogy egyik látogatása alatt elmesélte már, de csak remélte, hogy hallom, amit mond. Ilyen és hasonló dolgokra gondolok, tehát, amikor ezt mondom. Ezekkel az emlékekkel ellentétben viszont van két dolog, amire tisztán emlékszem, még akkor is ott voltak, amikor egyre homályosabbá vált minden. Az első, egy igazán idegesítő, folytonos hang. Valami sípoló zaj. Magamban üvöltöttem, hogy valaki kapcsolja már ki, azt a monoton csipogást. Ébredésem után szembesültem a hang forrásával, jobb nem is belegondolni, mi lett volna, ha teljesül kérésem, hisz az, az engem mindennél jobban idegesítő zaj jelezte a külvilág felé, hogy még élek. A másik dolog ennél sokkal kellemesebb volt. Egy illat, amit minden nap éreztem. Nem állandó jelleggel, de éreztem. Nem tudtam hova tenni, de azokban a percekben nyugodt voltam, és az a hely sem tűnt olyan ridegnek, mint amilyen valóban volt. Még ébredésem után sem jöttem rá igen hosszú ideig, mi is volt az, amit akkor éreztem. Hasonló lepel fedte ébredésem okát. Tudtam, hogy volt valami ami, arra késztetett, hogy kinyissam a szemeim.

Az ébredés szörnyű volt. Legalább is nekem cseppet sem volt kellemes. Ahogy szemeim próbáltam kinyitni, erős fény vakított el. Próbáltam kezeim megemelni, de valami visszatartotta őket. Újabb próbálkozásom alkalmával pillantottam meg az egyik kezem, amit egy erős gipsz védett, a másikat, pedig a vállamon lévő kötés marasztalta. A hófehér steril szobában milliónyi virág helyezkedett el, melyek kellemes illattal töltötték meg, az amúgy kórház szagú helyiséget. A nővér, aki a virágokat pakolgatta éppen, mikor megpillantotta, hogy szemeim őt pásztázzák rögtön kirohant a folyosóra. Csak egy kicsit kellett várnom, és Kate lépett be az előbb elrohanó hölgyeménnyel az oldalán.

- K...- próbáltam megszólalni, de a szám, és az egész torkom ki volt száradva.

- Ne beszélj még - állított le. - Igyál egy korty vizet, attól jobb lesz - és egy kis poharat tartott elém. A sárga szívószál segítségével némi víz jutott ajkaim mögé, majd szépen lassan le a torkomon. Fájt mikor nyeltem. A drága doktornő, azonnal magyarázattal szolgált, eme kellemetlen jelenségre.

- Az intubáció miatt fáj. De el fog múlni - mosolygott.

- Mi történt? - préseltem ki magamból nehézkesen ezt az igencsak hosszú mondatot.

- Mindent csak szép sorjában. Először megvizsgállak, utána mindent elmondok, amire kíváncsi vagy - bólintottam, majd a vizsgálatok során, parancsai szerint cselekedtem. Közben kicsit szemeim is pihentettem. Dolga végeztével egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját.

- Mennyi ideig? - néztem kérdőn rá, miközben ágyam mellé húzott egy széket.

- Kicsivel több, mint három hete történt. A műtét után volt egy rohamod. Kómába estél, és úgy tűnt egyre mélyebbé válik. Már kezdtük azt hinni, hogy nem ébredsz fel - látja, hogy sokkolnak a hallottak, kicsit szünetet tart a beszámolójába és hagyja, hogy emésszem a dolgokat. - Emlékszel a balesetre?

- Megcsúsztam - éltem át képzeletemben újra az eseményeket -, de elkaptam egy trapézt nagy nehezen. Azután a vállam. A belém hasító fájdalom - pár korty víz után, már sokkal könnyebben ment a beszéd, de a következő mondatot nem volt erőm kimondani. Leon. Ugrott be az arca, a tekintete abban a pillanatban, amikor felordítok, és újra zuhanni kezdek. Leon? Teszem fel a kérdést magamban.

- Igen. Amikor megkapaszkodtál a rúdba kiment a vállad. Tovább zuhantál és valószínűleg a fájdalom és a sokk hatására elájultál - látom az arcán még így is a rémületet. - Az egyik ugróasztal szélére estél, az tompított az esésem. Onnan már kisebb lendülettel csapódtál a földnek. Piszok nagy mázlid van kislány. A gerinced nem sérült. A fejedet ért tompa ütés nem okozott semmi maradandó károsodást a jelek szerint. Volt egy kis belső vérzésed, de megműtöttünk, és úgy tűnik, szépen gyógyul.

- És mik a rossz hírek? - nézek végig magamon.

- Tudnod kell, hogy a műtét közben leállt a szíved. Több mint két percre elvesztettünk - hangja remeg -, alig tudtunk visszahozni - újra elhallgat.

- Mi van még?

- A jobb vállad rendbe jön, de sokat kell még pihennie. A bal alkarod eltört. Ha minden jól megy, pár hét múlva lekerül róla a gipsz. A bal bokád megrepedt. És az egyik bordád is. Sajnálom, de valószínű, hogy a karrierednek itt vége - én azon nyomban felpattantam volna az ágyból ellenvetésemet kifejezve legutolsó kijelentésével kapcsolatban. Valami azonban visszatartott. És sajnos nem a gipsz és a kötések voltak azok. Kate nem értette kétségbeesett pillantásomat.

- Nem...- lábadtak könnybe szemeim, s lassan folytattam - nem tudom... - a gipsz nélküli kezem-arcom elé kaptam, nem törődve, hogy mennyire fáj a vállam, akkor ez cseppet sem érdekelt. - Nem érzem a lábaim - nyögtem ki végül. Kate arca is eltorzult.

- De? Hogy? - dadogott. - Hisz a reflexeid. Az nem lehet. El kell végeznünk pár vizsgálatot, most rögtön.

Még egyszer alaposan megvizsgálta Kate, hogy tényleg nincs baja a gerincemnek, és miután bebizonyosodott igaza, már egy tolószékben tologatott az egyik vizsgálóból a másikba. A gerincem teljesen épp, minden vizsgálat szerin, és semmilyen más testi bajom nincs, ami okozhatná lábaim tétlenségét. Drága kísérőmet egy sürgős eset szólította el mellőlem, így egy ápolónő tolt vissza a szobámba. A folyosón bekanyarodva, meglepődve tapasztaltam, hogy szobámból kiabálás hallatszódik ki.

- Hol van? - zengte be az amúgy csendes korházi szobát az érdes hang.

- Sajnálom, de nem tudom, mi történt. Nem tudom, merre van - a nővérke hangján hallatszódott bármelyik pillanatban elbőgheti magát.

- Leon? - értünk oda a szoba ajtajához.

- Sora - szinte megkövült, mikor meglátott a tolószékben.

Az kis ápolónő, akit Leon majdnem sírva fakasztott felbukkanásunkkor azonnal eltűnt. Kísérőm az ágyhoz tolt, majd megpróbált visszasegíteni az ágyamba. Hozzá kell fűznőm, hogy hasonló testfelépítésű volt, mint én magam. Ebből kifolyólag némi problémába ütköztünk.

- Hagyja - szólalt meg végre Leon is, majd egy könnyed mozdulattal felemelt a székből és az ágyra helyezett. Tétován tekintett fel rám, mikor látta, hogy meg sem próbálom lábaim kényelmesebb pozícióba emelni. Mintha mondani vagy kérdezni próbált volna valamit akkor. Ajkai mozgásából erre következtettem. Én csak elfordítottam a fejem. Az ápolónő megköszönte a segítséget, majd elrendezett engem és körülöttem mindent.

- Köszönöm a segítséget - nézett a még mindig dermedten álló férfi felé. - A kisasszonynak pihenésre van szüksége, úgyhogy meg kell kérnem, hogy most hagyja magára.

- Csak egy percet kérnék - az ápolónő magunkra hagyott minket. Egyikőnk sem szólt semmit. Én a plafont bámultam, ő engem. Végül ránéztem. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat, hogy azon agyal, hogy mit mondjon.

- Örülök, hogy bejöttél, de fáradt vagyok - szó nélkül lépett ki az ajtón. Amikor meghallottam a zár kattanását olyan szintű sírógörcs jött rám, hogy az hihetetlen. Tudtam, hogy ott állt az ajtó előtt még egy darabig, és próbáltam abbahagyni, hogy ne hallja, de nem ment. Egy hangos csattanást hallottam, ami feltételezhetően az ökle és a fal találkozását jelezte. Nem tudom, hogy mennyi ideig voltam olyan állapotban, de szörnyű érzés volt. Csak Kate tudott megnyugtatni egy injekció segítségével.

Másnap reggel a szüleim érkezésére ébredtem. Amint megtudták, hogy mi történt velem egyből gépre szálltak. Haza akartak vinni, de az állapotom ezt nem tette lehetővé. Egy hét után azonban haza kellett utazniuk. Anyu, amint tudott visszajött, de pár nappal ébredésem előtt megint haza kellett utaznia.

- Drágám - szipogott nevelőanyám -, úgy aggódtunk.

- Sajnálom.

- Merre van a Doktornő?

- Kate? Nem tudom. Még nem beszéltetek vele.

- Nem, egyből hozzád jöttünk.

- Értem - hajtottam le a fejem. Akkor még nem tudják, mondtam magamban. Kate pár perc múlva, ahogy az meg van írva, belépett az ajtón.

- Jó reggelt - köszöntötte szüleimet, majd hozzám lépett. - Hogy érzed magad?

- Lenyugodtam - szüleim nem értettek semmit. - Milyen híreid vannak?

- Kérem, üljenek le - mutatott a szobában lévő kanapé felé, saját magát pedig a széken helyezte kényelembe.

- Valami baj van a mi kis Soránkkal? - kérdezte aggódva anyám, miközben apám kezét szorongatta.

- Sajnálom, de Sora deréktól lefelé megbénult - kezdte a legnagyobb problémával.

- Micsoda? - pattant fel mindkét nevelőm.

- Anyu, apu - néztem rájuk, majd leültek. Kate folytatta.

- A gerince épp, és a fejsérülése sem okozhatja ezt. A bénulás pszichológiai jellegű. A lábai működőképesek a reflexei jól működnek, de valamiért mégsem képes mozgatni őket.

- Ez azt jelenti, hogy újra járhat?

- Igen. Testileg semmi akadálya annak, hogy bármikor lábra álljon. Az állapotodról még beszélnünk kell - nézett rám és én bólintottam. - A bokája és a karjai helyre fognak jönni.

- Doktornő - szólalt meg apám. - Amint az állapota engedi, szeretnénk Sorát hazavinni Japánba. - a szavak hallatán megkövültem.

- Még pár hétig szeretném itt tartani, még túl gyenge egy ilyen úthoz - hálás voltam Kate szavaiért. Nem tudom miért, de nem akartam hazatérni.

- Rendben - még pár, az állapotommal kapcsolatos dolgot megvitattunk, majd szüleim Kate tanácsára magamra hagytak. Hamar elaludtam.

--- --- ---