Harmadik rész - A mélypont előtt

A következő három hetet a kórházban töltöttem. Előbb a bokámról majd pár nappal később a kezemről is lekerült a gipsz. Kate szerint a műtéti heg is szépen gyógyult. A vállamról, azonban nem voltak ilyen jó hírei. Beszélt valami műtétféleségről is, de azt mondta, hogy majd később jöhetne szóba csak a dolog, ha már teljesen rendbe jöttem. A lábam még mindig nem akart rendeltetésszerűen működni. Teljesen összetörtem, el voltam keseredve. A barátaim naponta látogattak, és én próbáltam magam erősnek mutatni, amennyire csak lehetett. Édesapámnak haza kellett utaznia, de édesanyám állandóan velem volt. Aminek örültem is, meg nem is. Ne értsetek felre, de az akkori helyzetemben legszívesebben kifutottam volna a világból. Futni. Hát nem ironikus. Utáltam az egészet. Én, akit a, hogy majd én úgyis megcsinálom, bárki segítsége nélkül hozzáállásom miatt tekintettek sokak a földkerekség legmakacsabb teremtésének, most teljes mértékben másokra voltam utalva, másoktól függtem. És hamarosan eljött az idő, amikor a híres makacsságomról felállított elméletek megdőlni látszódtak.

A színpadtól napi rendszerességgel jártak be hozzám, és én mosolyogva hallgattam végig beszámolójukat. Az ébredésem utáni harmadik napon egy igen érdekes meglepetésben volt részem. Layla állított be hozzám és azonnal egy pofonnal nyitott. Utána csak percekig sírtunk egymás nyakába borulva, és egy alapos fejmosásban is részem lehetett. Örültem neki, mindennél jobban. Ő volt az egyetlen, aki nem úgy bánt velem, mint egy magatehetetlen porcelánbabával. Végre volt valaki, akivel majdnem teljesen őszintén el tudtam beszélgetni. Azonban voltak dolgok, amit még neki sem mondhattam el. Aznap délután még Yuri is beállított hozzám. A végtelennek tűnő napok során egy valaki nem látogatott meg. Pontosabban ketten voltak, akiknek a társaságát hiányoltam. Leont az óta az eset óta nem láttam. Hallani sem hallottam felőle. Nem kérdeztem, hogy mi van vele, mások pedig nem beszéltek róla. Akár mennyire is utálatos és kibírhatatlanul viselkedett többnyire, nekem elképesztően hiányzott a puszta jelenléte. Az okát nem értettem. Akkor még nem. A másik személy, ha mondhatom ezt, hiánya szépen lassan tört a felszínre bennem. Eleinte fel sem tűnt, hogy nincs velem, majd az egyik reggel hidegzuhanyként ért a felismerés. A baleset után már nem láttam Fantomot. Nem igazán lepődtem meg, de mégis sokkolt. A napfelkeltét bámultam. És egyszer csak rám tört az egész. Az űr, amit akkor éreztem leírhatatlan. Kate megint csak egy nyugtató injekcióval tudott segíteni.

Körülbelül másfél hét telt el az óta, hogy felébredtem a kómából, mikor Kate egy újabb idegen orvos társaságában állított be hozzám.

- Jó reggelt Sora - köszöntött a bájos doktorom.

- Jó reggelt Kisasszony - köszöntött az igencsak jóképű fiatal doki.

- Jó reggelt - tornásztam magam valami ülő pozícióféleségbe.

- Had mutassam be a kollégámat. Ő itt Matthew Davis, a legjobb gyógytornász, akit ismerek. Ő fog veled foglalkozni az elkövetkezendő hetekben, hónapokban.

- Örvendek - majd kezet nyújtottam, amit ő készségesen elfogadott.

- Akkor én mennék is a dolgomra, majd még később benézek hozzád.

- Rendben - így kettesben maradtam a fekete hajú, smaragd tekintetű férfival.

- Naegino Kisasszony, Kate szerint az állapota igen nagy iramban javul. És én azért vagyok most itt, hogy elkezdhessük a gyógytornát.

- Sora, ha kérhetném.

- Rendben. Én pedig Matt.

- Először mondanék pár szót magáról a tornáról, majd rögtön bele is vágunk - ezek után elmondta, hogy miért van szükség arra, hogy a lábaim folyamatosan mozgatva legyenek, és hogy a vállamnak milyen tornára lesz szüksége, ahhoz, hogy újra normálisan tudjam használni. Matt igazán kedves volt velem, és jól esett a törődése. Egyedül az ő szemében nem láttam a sajnálatot, szánalmat, amit látogatóim persze nem szándékosan, érzékeltettek velem. Sokat segített abban, hogy megbarátkozzam a helyzetemmel, és elfogadjam. Persze ezzel párhuzamosan azt sem hagyta, hogy feladjam a küzdelmet. A kezeléseket szinte végig beszéltünk, és a napok múlásával egyre jobban élveztem a társaságát. Pár nap után, már a vele eltöltött két óra vált a szürke, sivár napjaim fénypontjává. Igazán kedves és segítőkész barátra leltem személyében. Persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ő ennél többet érzett irántam.

Mikor Kate közölte velem, hogy elhagyhatom a kórházat pár napon belül iszonyatosan megijedtem. Édesanyám a hír hallatán szinte azonnal elrendezett mindent a haza utunkkal kapcsolatban. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, de el kellett. Két nappal a haza engedésem előtt végül rá szántam magam.

- Anya - kezdtem bátortalanul. - Szeretnék beszélni veled a hazautazásról.

- Igen kincsem. Valami kérdésed van?

- Nem - így kezdődött a szépnek egyáltalán nem mondható vita közöttünk. Nem tudtam megmagyarázni neki a helyzetet, az érzéseimet, anélkül hogy meg ne bántsam. Fájt, de tudtam az egyetlen hely ahol képes leszek talpra állni, mert igen is egyszer újra járni fogok. Amióta betettem ide a lábam Cape Mary az otthonom, és ezen, semmi sem változtat. Milliónyi kérdést zúdított rám, és igaza volt. Nem tudtam válaszokat adni, hogy is gondoltam ezt. Szerencsémre vagy sem Kate fültanúja volt a kis vitánknak. Ő részben megnyugtatta anyát, és segített őt jobb belátásra bírni. Elmondta, hogy remek programok vannak, ahol olyanokkal foglalkoznak, mint én. Kalos délutáni látogatásánál megnyugtatta, hogy ha itt maradok, ő mindent megtesz értem, és vigyáz rám. Kicsit kellemetlenül érintett ez az egész helyzet, hogy mindent helyettem akarnak csinálni, de sajnos nem tehettem mást, mint tűrtem és hagytam, hogy rendelkezzenek felettem. Ha maradhatok ez a legkisebb, amit elviselek.

Az után hogy kikerültem a kórházból, egy hasonló bár sokkal barátságosabb létesítmény lakójává váltam. Sok hasonló sorsú emberrel találkoztam, s miután édesanyám is látta, hogy velem minden rendben hazautazott, hisz nem maradhat velem örökre. Ráadásul van egy majdnem három éves húgom, aki már így is sokat nélkülözte őt.

Matt az egyik kezelés során mesélte, hogy a kórházban csak besegít egy kis ideig, és hogy nem ez a főállása, de csak a rehabilitációs központba való érkezésem után derült fény arra, hogy ő vezeti a létesítményt. Örültem, hogy a közelemben van, és hogy a továbbiakban is számíthatok rá. A napok egyhangúan peregtek, de csöppet sem unatkoztam. A kemény munka eredményeként már kora este az ágyat nyomtam mélyen szundítva. Reggelente pedig kipihenten vetettem bele magam a közdelembe. Rövid idő alatt bele jöttem a kerekes székkel való közlekedésbe, s örömömet leltem abban, hogy sikerült megtanulnom, hogy így is lehetek önálló. Képes vagyok szinte mindenre, amire a baleset előtt. Voltak kisebb visszaeséseim, napok, amikor újra éltem a poklot, elöntött az elkeseredettség és a düh. Ilyenkor egy kis időre volt szükségem, amíg megnyugodtam, és visszanyertem az életkedvem. Ezek az alkalmak változó időközönként törtek rám. Okkal, ok nélkül, percekre, órákra, néha napokra. Egyszer mikor, már vagy két napja voltam ugyan abban a letargikus hangulatban Matt bemutatott egy alig tíz éves kislánynak. A neve Eliza volt. Szőke haja gyönyörű loknikban omlott vállára és óceán kék szemei mindig mosolyogtak. Több mint fél éve sérült meg egy autóbaleset során, sajnos maradandóan. Neki reménye sincs, hogy újra lábra álljon, de ez láthatóan cseppet sem zavarta. Már csak kezelésekre jár vissza, de hosszú ideig neki is ez az épület adott otthont. Ezzel a húzással Matt sikeresen ráébresztett arra, hogy mindezek ellenére én mégis milyen szerencsés vagyok, hogy van reményem, még van egy esélyem.

Majdnem minden nap voltak látogatóim, de ahogy készült a Kaleido új műsora ezek az alkalmak megritkultak, lerövidültek. Egy héttel a premier előtt különös vendégem akadt. Vidáman gurultam Mattet keresve, mikor a nagy hévben majdnem beleütköztem egy magas nyúlánk termetű férfiba. Haja ezüstösen csillogott miközben néhány tincs játékosan táncolt a lágy szellővel. Matt- tel beszélgetett és én nem akartam hinni a szememnek. Nem akartam látni, hogy ott áll előttem a maga 190 centijével. Nem vett észre mindaddig, míg újdonsült barátom nem figyelmeztette. Természetesen hálás pillantásokkal jutalmaztam a fekete hajút.

- Szia - fordult felém, és én csak bámultam felfelé a viharszürke szempárba. Nagy nehezem én is kinyögtem valami hasonlót.

- Felőlem mehet, de ezt inkább tőle kellene megkérdezned - hallottam a fekete hajú hangját, majd rám nézett és sietős léptekkel távozott.

- Szóval? - néztem fel kérdően rá, miközben egy kis asztalka és szék felé mutattam, ahol helyet foglalt. Így már egyikünknek sem volt annyira zavaró a helyzet.

- Kalos küldött. Szeretné, ha eljönnél a következő előadás premierjére.

- Megmagyaráznád? - próbáltam kiolvasni valamit a tekintetéből, de semmi. Jeges álarca most szilárdabbnak tűnt, mint bármikor.

- Mégis mit nem lehet érteni ezen?

- Mit keresel itt? - próbáltam célozni ezzel a franciaországi terveire, ő pedig próbált úgy tenni, mint aki nem érti.

- Kalos küldött - jól tudtam, hogy ezt még sokáig folytathatjuk így.

- Elmegyek az előadásra, de válaszolj.

- Sajnálom - kezdte, amivel igencsak meglepett, és ugyan akkor fel is dühített. Nem ült tőlem messze, így remek alkalmam adódott, haragom kifejezésére. Igencsak meglepődött reakciómon. Láthatóan fájlalta kezem nyomát.

- Meg ne halljam ezt még egyszer - néztem a szemeibe. - Meg ne próbáld magadat okolni.

- De, ha nem mondom el... - hangja különösen csengett.

- Ha nem mondod el, hogy elmész akkor is megtörtént volna - vágtam szavába, majd elmondtam, amit még senkinek. Fejemet lehajtva beszéltem. - Aznap reggel korán felébredtem. És egész nap kínzott egy különös érzés. Folyamatosan villantak be különböző képek a múltamból. Amikor közölted, hogy elmész, azt hittem valahol tudat alatt éreztem meg a távozásod. Eléggé szíven ütött, hogy csak úgy lelépsz. De tehettem volna mást, minthogy tiszteletben tartom a döntésed? - mosolyodtam el kicsit keserűen. - Amikor megcsúsztam a trapézon rájöttem, hogy mit is éreztem egész nap, és tudtam, hogy nem tudom megállítani. Senki sem tudja megállítani. Még most sem értem hogyan élhettem túl - láttam, hogy megdöbbent.

- Sajnálom - mondta újra, és kapott még egy pofont.

- Ez nem te vagy, úgyhogy fejezd be - ismét feldühített, ami hallatszódott a hangomon. - És most lennél szíves megmagyarázni, hogy miért nem vagy Franciaországban.

- Miattad - mondta nemes egyszerűséggel és én úgy éreztem, hogy megérdemelne egy újabb pofont, de egy pillanat alatt elmúlt ez az érzés. Újra ugyan azt az arcot láttam magam előtt, mint ami a zuhanásom utolsó emlékeként a retinámra égett. - Visszamentem és sokat gondolkoztam. Rájöttem, hogy nagy hibát készültem elkövetni, mikor el akartam hagyni a színpadot, és erre csak a te baleseted ébresztett rá - Jeges álarcától megszabadulva mesélt nekem Sophieról, az életéről egészen addig, míg el nem kezdtünk együtt dolgozni. Nagy barna szemeimmel figyeltem, és alig hittem, hogy ilyen nyíltan és őszintén beszél hozzám.

- Benned megfelelő partnerre leltem, és képtelen voltam ezt beismerni egészen sokáig. Ennek ellenére fél éve kezdtem el azon gondolkozni, hogy elhagyom a Kaleidot, és talán a színpadot is örökre. Talán féltem, megijedtem, hogy van még valaki, akit elveszíthetek.

- Leon - néztem rá értetlenül, majd erőt vettem magamon. Arcát magam felé fordítottam, mondani akartam valamit, de nem tudtam. Nem beszéltünk többet. Csendben ültünk még egy darabig, majd elment.

Két nap múlva Kalos és Leon szervezkedésének köszönhettem, hogy észrevétlenül jutottam be a Kaleido színfalai mögé. Azon az estén elértem a mélyponthoz.

--- --- ---