|
1.RÉSZ
CHATTERBOX 2008.10.12. 01:41
Az élet sosem volt könnyű. Senki sem állította. Ám nehézségei elviselhetetlenebbek voltak abban az időszakban, amikor a könnyed elegancia mellé ármány, árulás és hatalomvágy vegyül. Az eddig virágzó angol korszakra most hatalmas árnyak vetültek. Egy tengerparti kastély vaskos falait vadul marcangolták a jeges hullámok, előretörést remélve. A falak között azonban az eddig békésen élő királyi család élete gyökeresen megváltozik. Egy fiatal nő keserves sírása rázta meg a szobában állók szívét. A díszes, tágas hall aranyjátékai sem tudták enyhíteni a fájdalmát. Reszketve omlott a földre és megállíthatatlanul folytak bársonyos arcán a könnyek, lehullva a puha szőnyegre. Egy időseb nő lelke majd belehasadt a látványba. Úgy átölelte volna, úgy vigasztalta volna, de tudta, nem lehet. Most nem. Ennek a lánynak magától kell felállnia a padlóról és végre igazi nőként viselkednie. Kezeit görcsösen ökölbe szorította puha gyapotkesztyűjében, sós könnyeit erőszakkal nyelte el, fájdalmat okozva magának. Egy harmadik fél is volt a teremben. Kimért, szigorú és látszólag érzelemmentes arcvonások jellemezték. Ha bárki rájuk tört volna, biztosan állítaná, hogy a könnyek fakasztója ez a férfi volt, és nem is tévedett volna. Nem mutatta, de neki is fájt. Szörnyen érezte magát, ha végignézett a fiatal lányon. De úri büszkesége, királyi mivolta ennél többet ért neki, mint saját érzései.
A lány végre megnyugodni látszott. Keserves hangja egyre halkult, rázkódó teste mostanra ringatózássá enyhült. Fejét büszkén emelte fel és bal orcáján éktelenkedő vörös folton nyugtatta hűs kezét. Egyenesen a jeges szemekbe nézett, melyek előtt íves lencse feszült, megcsillanva rajta a nap reggeli fénye. Vontatott mozdulatokkal törölte le arcáról a fájdalmas cseppeket, majd fejét az ablakon keresztül az ébredő világra emelte. Mélyet lélegzett és egy szó nélkül távozott. Ruhája összegyűrődött a megpróbáltatások miatt. Arca még mindig égett, ahogy szíve és lelke is. Legszívesebben kirohant volna a világból. Semminél sincs rosszabb, mint mikor egy fiatal nőnek az ő tudta nélkül döntenek az életéről, a jövőjéről, a szerelméről.
Hiszen fiatal volt még. Tudta, hinni akarta, hogy valahol őrá is vár a nagy Ő, aki majd vele lesz élete végéig és sosem szűnnek meg egymást szeretni. És most ennek a mindig cserfes, álmodozó lánynak egy olyan helyzetben kell sínylődnie, amely minden ambícióját és álmát tönkretette egy pillanat alatt. Milyen undorító is a politika. Az embereknek már a saját családjuk sem szent, amikor döntéseket hoznak egymással. Családtagok életével játszanak, végzetüket teszik fel kártyajátékon és veszítik el azt minden bűntudat nélkül.
Ez a lány is egy ilyen játék áldozata lett. Ugyanis királyi családjának köszönhetően szinte lehetetlen rangban megfelelő partnert találni neki. Az apja tegnap italosan érkezett haza szeretett otthonába. Az egész háznépet fellármázta éktelen hangjával és felelőtlen magatartásával. A lány és édesanyja azonnal szolgákért hívattak és felvitették királyukat a szobájába.
A férfi, aki elkísérte idáig a megrészegült nemest egy gyors mozdulattal a fiatal nő mögött termett és halk, búgó hangján szólongatta.
A lányt még a hideg is kirázta a férfi hangjától, kéjenc viselkedésétől. Arra sem méltatta, hogy hátraforduljon és a szemébe nézzen. Éppen távozni készült, mikor a férfi, hideg bőrkesztyűs kezével megragadta fáradt, bársonyos alkarját és szemkontaktusra kényszerítette.
Ördögien villogó, zöld szemek, melyhez szénfekete haj párosult. Ijesztő volt, ahogy ezek a szemek a hatása alá tudták vonni őt egy pillant alatt. Mintha megbűvölték volna és mozdulatlanságra ítélték. A lány őz barna szemei, az eddigi szenvedély és tűz helyett félelemben és könnyes remegésben táncolt. Egy gyors haláltánc az ördöggel. Félt tőle... és ez aggasztotta. Férfi még sosem rémítette meg őt azelőtt, legyen az akármilyen veszélyes is.
Mikor a smaragdszemű magában nyugtázhatta befolyását a nő fölött, elengedte őt és apró meghajlással távozott. A kastély hatalmas ajtócsapódásával együtt a lány lélekjelenléte is visszatért. Szíve hevessége egyre alább hagyott és csatlakozott anyjához a hálóteremben, ahol szégyenletes apját látták el. Orgona zuhataga fonatban siklott utána és mint egykor, gyermekként, most úgy vágyott anyja ölelésére, mint amikor megijesztették őt valamivel.
- Anyám... - rebegte felé.
A nő, hitvese ágya mellett térdelt, összekulcsolt kezekkel és könnyes szemekkel. Ő már tudta...
- Sora! Gyermekem! Minden rendben? - ölelte szorosan.
- Anyám! Ki volt ez a férfi? Ki ez az idegen?
- Lányom! Mi ütött beléd? - ültette őt le a kandalló elé.
- Félek tőle. Ez a férfi maga a gonosz. A szemei úgy vakítottak zölden a sötétben, mint egy éhes ragadozóé. Soha többé nem akarom édesapám közelében látni! - tiltakozott hevesen, mire anyja könnyei újra megeredtek és sebesen hagyták el puha bőrét, hogy a földre hulljanak.
Azon az estén még mindenki kétellyel a szívében aludt el. Sora sosem látta anyját ilyen fájdalmasan keseregni, nem beszélve apja mérhetetlenül illetlen magatartásáról. De egyikük sem felelt, ha kérdezett. Nem kapott választ. Akárhogy erősködött, titok lett a tényből és ez egyre inkább nyomasztotta. Nehéz lélekkel tért újból nyugovóra és remélt egy szebb holnapot. Nem tudta, hogy fohásza azon az estén nem ért el az égig...
A reggel ugyanúgy indult, mint eddig. Madarak játékos csicsergése zengte be a nyitott erkélyt, mely napindításra késztette az alvó lányt. Könnyed mosollyal arcán nyújtózott kényelmes ágyán és vett új lendületet a reggel. Komótosan ült fel a biztonságot rejtő, baldachinos ágyban és magára selyemköntöst tekert. Könnyed lépteivel a szobájának egyik sarkában feszülő zongorához lépdelt, ujjait végighúzta a merész billentyűkön, majd kecsesen ült le eléjük. Két kezét rájuk eresztette és könnyed zenélésbe kezdett.
A kastélyban szétáradt a reggeli muzsika. A szolgáknak jelzés értékű dallamok most egy cselédet vezéreltek a szobaajtó elé. A játék befejeztével a lány bekopogott úrnője ajtaján.
- Jó reggelt, Hercegnő! - nyitott be a bebocsátást követően.
J- ó reggelt, Mia.
- Milyen volt az éjszakája? - fecsegett a cseléd, miközben a kisasszony ruháját készítette elő neki.
- Ne is kérdezd, borzalmas. Apám viselkedése egész estémre pecsétet nyomott. Szörnyű volt.
- Nyugodjon meg. Az édesapja már egy ideje fent van és nem érzi rosszul magát. Önnek sem kellene.
- Igyekszem túltenni magam ezen az egészen. - sóhajtott, majd odalépett a lányhoz és engedte, hogy felöltöztessék őt, ahogy minden reggel.
Egy gyönyörű, halványkék színű, elegáns ruhába, feszes fűzőkbe kényszerítették törékeny testét, melynek kis hangot is adott. Mia, a cseléd csak mosolygósan csóválta a fejét, hiszen minden egyes nap eljátsszák ezt a gyerekes színjátékot, végül úgy is a ruha győz.
Sora most kiengedte hullámos haját és élvezte, ahogy a szobán keresztülvágtató hűs szellő megragadja tincseit, amik sóvárogva ringatóztak a szél ölén. Újult, jobbat remélő erővel tárta fel a szobája ajtaját és cselédjével nyomában az étkezőbe sietett, hogy megreggelizzen. Egy másik cseléd sietett eléjük kissé megtört, szomorú arccal.
- Jó reggelt, Hercegnő! - hajolt meg kapkodva.
- Jó reggelt, Ana. Mi történt? Miért vagy ilyen zaklatott? - lepődött meg.
- Kisasszony! Az édesapja kéreti. Most.
- Meg sem reggelizhetek? - tárta szét a karjait.
- Kérem! - hajolt meg ismét.
- Jól van. Nyugodj meg. Máris megyek! - tette nyugtatóan kezeit a lány vállára.
- Köszönöm. - állt el az útjából és mikor elhagyta őt, Mia-val együtt követte.
A hosszú, kőből faragott korlátú lépcsőn ereszkedve gyönyörű látványt nyújtott. A főbejárat fölött ugyanis üvegboltív feszült, melyen keresztül a felkelő nap tökéletesen megvilágította egész lényét. A kék ruha susogása a fák lombjainak játékára emlékeztette, és mikor leért a csempézett padlóra, akaratlanul is lassú forgásba kezdett, megfürösztve minden tagját a fényben. Lapos talpú, puha cipője szinte suhant a fehér márványon és nem gátolta játékában. A bűvöletből viszont egy erőteljes torokköszörülés hozta vissza a valóságba, ami édesapjától származott.
A férfi szemei szigort és kis megvetést sugalltak. Mindig megtalálható volt ez a tulajdonság bennük, de most valahogy erősebben kirajzolódott, és ez egyre nyugtalanabbá tette a lányt.
Egy hatalmas, üvegfalas terembe lépett, melynek mennyezetéről óriási, kristálycsillárok lógtak. Egy elegáns kanapé húzódott az ajtóval szemben, körülötte karosszékek sokasága, körbevéve egy üvegasztalt, melyen égő cigaretta füstölgött. Az üvegfallal szemben pedig könyvek végeláthatatlan sokasága, rendezetten ügyelt a teremre. Sora megpillantotta anyját az egyik széken, kissé megviselten pihenni. Érezte, hogy ez a reggel más lesz, mint a többi. Lassan lépkedett apja után, mikor az váratlanul megtorpant előtte és arra sem méltatva kezdett el beszélni hozzá, hogy rá nézett volna.
- Sora Anna-Maria Naegino Ediot, Heaven's Door hercegnője. - szólította meg hivatalosan.
- Apám? - reszketett kissé.
- Tegnap a sorsod eldöntetett. - mondta erőteljesen.
- Hogy érted ezt? - lépett volna közelebb hozzá, de az apja szavai újra megrémisztették.
- Mint egy hercegnőnek, kötelességed végre elkötelezni magad! - hadarta.
- Micsoda? - rebegte, szíve pedig egyre jobban kalapált.
- A tegnapi gyűlésen egy férfi megkérte tőlem a kezed és én minden hátterét átvizsgálva és meggyőzve mondtam neki igent! - felelte érzelemmentes hangján, és csak a vele szemben álló királyné láthatta a férfi összeszorított szemeit, bocsánatért esedező arcát.
- Nem... - súgta halkan és mikor végre felfogta a dolog súlyát, hatalmas kiáltással tiltakozott r11; NEM!
Apja összeszedte magát és végre lányára vetette tekintetét. Bár ne tette volna. Most olyan szomorú és összetört szemekkel nézett felé, aki el sem hiszi, amit az előbb hallott. Szemében egy apró fény még táplálta benne a reményt, hogy biztosan csak álmodik. Hogy biztosan csak félreértett valamit és pár pillanat múlva megkönnyebbülve öleli magához tekintélyes apját. Ám a kívánt megváltás elmaradt.
- Nem mondhatsz nemet. Ez már eldöntetett. - lépett közelebb hozzá.
- Nem! Ne gyere a közelembe! - hátrált a lány.
- Sora! Ne viselkedj így! Te is tudod, mi egy hercegnő kötelessége!
- ELÉG! Mióta tartozik egy hercegnő kötelességei közé, hogy ne rendelkezzen az élete felől? Mióta tartozik egy hercegnő kötelességei közé az érzéseinek semmibe vétele? Mióta tartozik egy hercegnő kötelességei közé, hogy elvesse magától a boldogság legapróbb csíráját. Mióta kell lemondania a szerelemről és az általa érzett felhőtlen boldogságról? - folytak szavai közben szeméből kristálykönnyei.
- Jó férjed lesz!
- Honnan tudhatnám? Hisz nem is ismerem! - köpte oda neki összeszűkült szemekkel.
- Majd megfogod!
- De én nem akarom megismerni!
- Elég legyen ebből! Az apád vagyok és a királyod! - felelte gőgösen a férfi.
- Akkor ezt vegyem úgy, hogy a király parancsa, uram? - formálta gúnyosan a szavait.
A válasz azonban egyáltalán nem az volt, amit elképzelt. Végeláthatatlan vita és a végső összeölelkezés helyett csak annyit vett észre megkövülten, hogy apja keze egyre megemelkedik előtte. Azaz erős, szilárd országot irányító, sokat tapasztalt kéz egy pillanat alatt fölé kerekedett és a magasban egy pillanatra megállt. Talán meggondolta magát. Talán csak meg akarta ijeszteni... De nem. A kéz a pillanatnyi mozdulatlanság után lendületet vett és kegyetlenül lecsapott. A lány arcát érte szigora, aki ettől elvesztette egyensúlyát és mint vihartól vereséget szenvedett hajó, süllyedt el a végtelen mélységben.
A puha szőnyeg felfogta a zuhanás erejét, de ennél a fájdalomnál sokkal erősebb és feszítőbb volt az, amit a mellkasában, a szívében érzett. Megütötték... talán jogosan... de nem ez a lényeg. Még sosem fajult el így egy vita, hogy egy csattanással zárják. Még hallotta, ahogy édesanyja odaszalad mellé, de nem tesz semmit. Mintha csak meg akarna bizonyosodni a bukásáról. Csak áll felette némán. A csendet a lány keserves sírása törte meg, mikor felismerte magányát, egyedüllétét.
r30;
Mikor összeszedte magát, büszkén, emelt fővel lépett ki a hatalmas ajtón, mely mögött hűséges cselédei és barátnői várták őt. Mindketten kíváncsiak voltak a történtekre, de mikor úrnőjük arcán éktelenkedő piros foltot és kisírt szemeit megpillantották, már egyikük sem akart feleslegesen szólni. Csendben követték őt fel, vissza a szobájába, ahol újra összeomlott, de csak halkan. Sírása nem apadt el, csupán feltartotta kicsit, legalább addig, amíg egyedül van barátaival.
A lányok türelmesen és sajnálkozva hallgatták végig Sora beszámolóját. A tehetetlen nő azonban egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől, helyette viszont egy szenvedélytől tomboló lány fordította rájuk vadul csillogó, barna szemeit.
- Van megoldás! - szólt a lányoknak határozottan.
- Mégis mi lenne az? - kíváncsiskodott Ana.
- Egyszerű. Elszököm...
- Tessék? - ugrott fel egyszerre a két lány.
- Így van! Semmit sem tehetek, amíg itt vagyok. Az a férfi, legyen bárki is, de biztosan el jönne értem, márpedig ezt nem akarom. Egy érzelmek nélküli házasság? A saját apám ennyire nem ismer?
- Nyugodjon meg, kérem! - léptek közelebb hozzá r11; Biztosan van más megoldás is.
- Nincs! Ez lesz a legjobb! - csattant fel.
- Na de kisasszony! Mégis hová menne? És mihez kezdene egyedül?
- Nem leszek egyedül! - kacsintott feléjük.
- Ezt hogy érti? - pattant fel Mia is
- Úgy, hogy ti is velem jöttök. Vagy nem szeretnétek? - nézett rájuk csalódottan
- Kisasszony! Hogy hozhat minket ilyen helyzetbe? Hiszen minket azért fogadtak fel, hogy önt kiszolgáljuk. Hogyan árulhatnánk el a saját munkaadónkat? - kesergett Ana.
- Na de lányok! Hiszen pont most mondtad, hogy engem kell szolgálnotok. Márpedig ha én nem vagyok itt, ti mindig velem jöttök. Vegyétek úgy, hogy ez is egy kisebb pihenő kirándulás, mint amiket a hónapok végén szoktunk tartani.
- Na de...
- Akkor? - lépett a szekrényéhez, hogy a ruháit kipakolja.
- Rendben! - felelt először Ana.
- Ana!? Megőrültél? - förmedt rá Mia.
- Köszönöm. - nézett rá hálás szemekkel a hercegnő és együtt kezdtek el pakolni.
A másik lány még egy ideig töprengett a dolgon és mikor a két kissé esetlenül pakoló nőt nézte, megesett a szíve rajtuk és segített nekik pakolni, ezzel együtt azonban bele is egyezett a közös szökésbe.
- És mikor indulunk? - kérdezte kissé szétszórtan Ana.
- A ma esti hajóval megyünk. - gondolkodott Sora.
- Ma este? - hőkölt hátra kissé a cselédlány.
- Hajóval? - borzadt el Ana r11; Én nem bírom a hajókat!
- Nyugodj meg. Mivel este megyünk, úgyis átalusszuk az éjszakát és csak egészen hajnalban fogunk átérni Franciaországba.
- Értem... - nyugodott meg kissé a lány
- Ja és még egy kérés. Holnaptól fogva én már nem vagyok hercegnő. Tegezzetek és fogadjatok barátotokként.
- Barátként? Jézusom... ha ez kiderül... - kapott a fejéhez Ana.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. - ölelték egymást a cselédek és végül elhagyták a szobát.
Sora az egész napját a szobájában töltötte. Egyetlen pillanatra sem bújt elő onnan, hogy egyen valamit. Az este nagyon hamar belepte a Heaven's Door birtokot. A kastélyban végre mindenki nyugovóra tért. Csupán három lány ólálkodott a sötét falak között, kezükben egy-egy bőrönddel. Az ajtó lassan tárult és húzódott be mögöttük. Sora egy szál liliomot húzott ki a földből és egy kis zsebkendőbe tekerte a gyökerét.
A kastély mögötti kikötőben épp egy hajó készült távozni. A lányok, magas fizetség fejében titokban feljuthattak a dokkra és kényelmesen átutazhattak a tengeren. A hercegnő abban a pillanatban, mikor a hajó elhagyta a szárazföldet, egy kicsit megszűnt létezni. Még sosem került távol az otthonától, Angliától, de ha el is szólította a kötelesség, mindig akadt valaki, aki megfogta a kezét, ha baj volt. Ekkor tekintetét a kicsit ügyetlenül mozgó lányokra vetette, és szelíd mosolyával nyugtatta őket.
A csillagos éjszaka és a nyugodt víz egyaránt segítette utazásukat, így előbb is átértek a tengeren, mint gondolták.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
