|
3.RÉSZ
CHATTERBOX 2008.10.12. 01:44
Eközben Sora is úgy járt-kelt a kastélyban, mint egy szellem, aki nem talált megnyugvást. Minden egyes szegletét bemutatták a helynek, végül a szállásukhoz vezették őket. A lányok gyorsan berendezkedtek és már szólították is őket az ebéd elkészítéséhez.
Ana és Mia remekül beilleszkedett a többiek közé, de ami mindenkit meglepett, az Sora remek főzőtudománya. Tulajdonképpen a konyhában nőtt fel, mivel a szüleinek nem igen volt idejük vele foglalkozni, ezért folyton ott lábatlankodott, végül megszerette és megtanulta a főzés minden rejtelmét. Csendes és kissé félénk volt a többiekkel szemben, de ez érthető volt. Szavai kifinomultak, ízlése eltérő volt a többiekéhez képest, és ezzel csak kitűnne közülük, ami gyanút ébreszthetne bennük.
Fáradtan dőlt le ágyába a nap végén, mely túlságosan is kemény volt a megszokott, baldachinos ágy édes puhaságától, melynek gondolata is kellemes álmost csalt elméjére.
Másnap reggel mindenkinél korábban ébredt. Egyszerűen nem bírta a kemény ágyakat. Kölcsönvett egy munkaruhát Mia szekrényéből, hátára pokrócot terített a csípős hideg ellen és kiment az udvarra. Nyoma sem volt a tegnapi káprázatnak. A galambok eltűntek a tetőről, a virágok visszahúzódtak, a tóban fürdőző kacsák elrepültek, a víz sima tükre most görbén ringatózott.
A kastély mögötti hosszú istállók felé tévedt, ahol a lovak remegve feküdtek a helyükön. Sora mindig is gyűlölte, ha valaki nem tiszteli az állatokat, főleg a lovakat. Azonnal megiramodott a lába és megkereste a pokrócokat, amiket a lovaknak tartanak. Gondosan betakargatta őket és mire végzett, Ken jelent meg mögötte.
- Jó reggelt, Sora!
- Neked is jó reggelt, Ken. - sietett elé.
- Látom szépen gondozod a lovakat. - tekintett végig a hálásan nyerítő párákon.
- Nem hagyhattam őket így fagyni.
- Remekül bánsz az állatokkal. - indultak vissza a kastélyba.
- Tudod odahaza... - lendült volna bele, de gyorsan elálltak szavai.
- Mi volt otthon? Mégis honnan jöttél?
- Angol vagyok. Egy királyi családnál éltem. Ott rengeteg volt az állat a legapróbbtól a legnagyobbakig. Imádtam közöttük lenni. Szégyellem magam, amiért megfeledkeztem róluk, mikor eljöttem a háztól.
- Szöktetek? - kerekedett el a szeme.
- Így is mondhatjuk, de nem tehetnek ellene semmit.
- Ezt nem értem.
- Nyugodj meg. Az a lényeg, hogy semmi rossz nincs abban, hogy eljöttünk és senkit sem fenyeget veszély.
- Egyre inkább megijesztesz. - vallotta be a fiú, majd megragadta a lány kezét és így sétáltak vissza a házba.
Majdnem mindent együtt csináltak. Együtt készítették a reggelit, együtt terítettek és pakoltak el, együtt gondozták a növényeket. A többi szolgáló már lassan összeboronálta őket a hátuk mögött, ami Ana és Mia vegyes érzésekkel fogadott. Így legalább biztos volt, hogy nem a lány kilétéről lesz mindennapos téma, hanem a kialakuló románcról. Ezzel együtt viszont egyikük szíve megfeszült, ha a kettejük közötti esetleges szerelem szóba került.
Az este hamar eljött és eddig minden zökkenőmentesen alakult. Sora ismét fáradtan vonult be külön szobájába, ahol az ablaka előtt egy kisebb cserépben az otthonról hozott liliom illatozott a telihold fényében. A lány álmodozva tekintett ki az apró ablakon a teliholdra. Az égitest sejtelmes fénye egy számpárt rajzoltatott ki maga előtt. Egy ezüstösen csillogó, veszedelmes szempárt. Azé a nemesé volt, akit tegnap látott. Ahogy a holdon merengett, gyerekesen elpirult, és arcát apró, józanító ütésekkel jutalmazta. Ágya most nem bizonyult olyan keménynek, mint tegnap, bár lehet, hogy csak kalandozó álmai miatt érezte békésebbnek.
A hajnal viszont kegyetlenül rontott rá az álmaira. Nyűgösen kelt fel ágyában és készülődött az újabb napra. Ruhát öltött, megfésülködött és készen állt a mai napra. Kissé üdébben indult neki a mai napnak. A szobája ajtaja előtt rögtön hű barátaiba szaladt.
- Jó reggelt, lányok! - nyújtózott.
- Jó reggelt, kis... - szólt belőlük a megszokás r11; vagyis... Sora... - bökték ki végre.
- Na azért! - mosolygott rájuk, melyet viszonoztak, de Mia tekintetében apró szomorúságot fedezett fel.
- Ana! Megtennéd, hogy előremész egy kicsit? - kacsintott rá.
- Persze! De siessetek! - intett nekik vissza.
- Mit szeretnél, Sora? - kérdezte félénken, kissé elfordított fejjel Mia.
- Tudod, egészen gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Emlékszem arra a napra, mikor a mamád, a dajkám egyszer elhozott hozzám. Annyira aranyos voltál, ahogy félénken, kissé ügyetlenül próbáltál meghajolni előttem. Én bátorítottalak, ismertettelek meg mindennel. Szinte a húgommá fogadtalak. És pont én ne venném észre, hogy valami nyomja a szívedet?!
- Valóban... - adta be a derekát - Valójában, egészen apró dologról van szó, mondhatni jelentéktelen.
- Engem mégis érdekel.
- Ken... - suttogta
- Ken? Az inas?
- Igen. Tudod, az első nap, mikor idejöttünk, nagyon kedves volt velem. Elhalmozott bókokkal és apró ajándékokkal.
- Csak nem udvarolt neked? - húzta széles mosolyra ajkát Sora.
- Így is mondhatjuk. Ezek után pedig szinte az egész tegnapi napot együtt töltöttétek, és azokat a dolgokat, amiket nekem mondott, most neked suttogja.
- Kétszínű... - sziszegte Sora.
- Nem! Biztosan csak barátkozni akart! - védte - De nekem mégis rosszul esett. Igazán megkedveltem őt.
- Tudod mit? Majd én helyre hozom azt, amibe belerondítottam. - kacsintott és elszaladt.
- Várj! Sora! - kiáltott utána, de hangja már nem érte el őt.
Sora meg sem állt az istállókig, ahol végre megtalálta az éppen lovakat abrakoló fiút. Lelkes integetésbe kezdett és nagy irammal igyekezett felé. Hosszas győzködés után pedig egy rövid sétára invitálta a fiút.
- Nos? Miről szeretnél beszélni velem?
- Az egyik barátnőmről, Mia-ról.
- Mia-ról? - pislogott nagyokat, ám szemei alatt apró pír jelent meg.
- Igen. Tudod, nagyon sokat mesél nekem rólad, és mikor mi vagyunk együtt, te is sokszor emlegeted. Megteszed, hogy őszintén felelsz nekem a következő kérdésemre?
- Pe-Persze...
- Kedveled Mia-t? Érzel iránta többet, mint barátság?
- Úh, ez nagyon hirtelen jött... - vakarta meg a fejét.
- Kérlek...
- Igen.
- Igen mi?
- Igen, kedvelem őt, jobban, mint egy barátot. - állt ki véleménye mellett határozottan.
- EZ AZ! - kiáltott és örömében szorosan magához ölelte a fiút.
Észre sem vették, hogy egy fekete hintó hajtott a kastély elé, melyből Leon szállt ki éppen. Hallotta a közeli ujjongást, ezért akaratlanul is arra fordította a fejét. Szemei kipattantak, mikor azt a nőt egy ilyen inas tartotta a kezében, megpörgetve őt a levegőben, majd mikor elváltak, a lány szinte berohant a cselédajtón. Nem értette, mi történik vele, de nem tetszett neki ez a helyzet. Pár napja már letisztázta magában, hogy valóban csinos ez a cseléd, és biztosan csak ezért figyelt fel rá. Egy csinos nő mindig felkeltette az érdeklődését. Leon híres volt nőügyeiről, de persze ezt a határon túliak nem tudták.
Kissé ingerülten indult meg a kastély bejárata felé inasa társaságában. Az előcsarnokban épp összefutott Layla-val, aki az egyik nemrég érkező cselédlányt utasította valamire.
- Leon? Már ilyen korán itt vagy? - tárta szét felé a karjait és megölelte az érkezőt.
- Igen. A húgom el tudta intézni, hogy a barátnői eljöjjenek a birtokunkra, így hamarabb elindulhattam hozzátok.
- Ez nagyszerű! És meddig maradsz?
- Ma már szeretnék előkészülni és holnap reggel elutazom. Talán két három nap, amíg a terhetekre leszek.
Ne butáskodj. Mi mindig szívesen várunk téged. - lépdelt lefelé a lépcsőn mögöttük Yuri.
- Köszönöm. - nézett rájuk hálásan - Jerry! Felvitetnéd a holmimat a vendégszobába?
- Igenis, Lordom.
- Ken! - kiáltotta el magát Yuri, mire megérkezett a fiú - Kísérd fel az urat a vendégszobába!
Leon szemei fenyegetően húzódtak össze a felismeréstől. Ő volt az a fiú az előbb. Őt ölelte az a lány olyan szívélyesen. A nemesek kisétáltak a kellemesen hűs kertbe, a tó mellé, ahol egy kisebb félüvegház rejtőzött a fák között. Teát rendeltek a szolgálóktól, majd unalmas fecsegésbe kezdtek. Persze megint a politika került terítékre, amit mint mindig, most is Layla zárt le végül. A tea hamarosan megérkezett Sora felszolgálásában.
Amint megpillantotta az ezüsthajú hercegét, keze kissé megremegett. Lehajtott fejjel osztotta ki a forró italokat és lopva a férfira nézett, aki most még csak figyelembe sem vette. Csalódottan hajolt meg kissé és amikor távozott volna, véletlenül rálépett a saját szoknyájára, ezért elesett.
Layla és Yuri rögtön felpattantak, és mikor szúrós szemmel néztek barátjukra, Leon is felemelkedett székéből, sőt, felsegítette a lányt.
Gyengéden megfogta kezeit, melyek hidegek, mégis bársonyosak és ápoltak voltak. Igazán különösnek találta ezt a puhaságot egy cselédlánytól. A kecses kézfejről, tekintete most a szemeire vetült, melyek remegve vetültek az övére. Némán vesztek el egymás szemeiben, mikor egy apró köhögés megszakított minden varázst, ami kettejüket övezte.
Leon felsegítette a lányt, aki sűrű bocsánatkérés után szinte elszaladt onnan. A fiú egyre haragosabb volt magára és erre a lányra is, bár oktalanul.
- Mi volt ez, Leon? - szólalt meg helyéről Yuri.
- Hogy érted? Csak felsegítettem. - ült vissza a helyére.
- És ehhez kellett neked öt perc? - emelte ajkához a csészét Layla.
- Látom, veletek ma nem lehet beszélni. Visszatérek a szobámba. Engedelmetekkel. - hajolt meg.
- Rendben, menj csak. - legyintett Yuri, Leon pedig távozott
- Szerinted mi fog ebből kisülni? - kuncogott Layla
- Édesem. Ezen a helyzeten egyáltalán nem kellene nevetned. Még sosem láttam Leon-t így viselkedni egyetlen nővel sem. Bizonyára neked is feltűnt, hogy itt valami nagy dolog készül. A baj csak annyi, hogy nem sok nemes képes arra, hogy mindet eldobva felemeljen maga mellé egy cselédet, és elfogadja az iránta érzett szerelmét.
- De te megtetted... - csókolta meg őt Layla és tovább beszélgettek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
