|
1.RÉSZ
IVGA 2008.10.12. 01:46
Történetem most a 21. században játszódik, és ennek a főszereplője egy árva kislány. Sok megpróbáltatáson kellett átesnie, de nem adta fel, és harcolt mindig az igazáért, az álmaiért. Szomorú gyermekkora volt. A szülei és kishúga egy gyilkosság áldozatai lettek. Igazából ezt hat évesen végig kellett néznie, ám csak az elkövető tudhatta azt, hogy miért csak őt hagyta életben.
De ennek már legalább tíz éve. A nap most kelt fel a horizonton, s ahogy elérte a ház falát, azt pirosan festette be, de nem csak azt, hanem a nyugodtan hullámzó tengert is. Az egyik ablaknál is beszűrődött egy kis napsugár, amely kellemesen melegített egy pihenő embert, akinek még szemei mindig csukva voltak, bár ez sem tartott sokáig, mert a pillái megremegtek, és a takaró alól egy lilás színű kócos haj bukkant elő. Mindenki szívét melegséggel töltötte el ez az angyali arc és a csillogó, gesztenyeszínű szem, amely most fáradságról árulkodott. Körülnézett a szobában, és barátait látta meg, majd mosolyogva nézte, hogy milyen békésen alszik még mindenki. Ők négyen mindig olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Összetartottak, és a féltett titkaikat is elárulták egymásnak. Ámbár mégsem mindent. Sora, mivel így hívták a nemrég ébredt lányt, élete nagy titkát nem árulta el, azt, amelyik a sötét múltjába nyúlt vissza. Lassan felkelt, és elindult a fürdő felé, mely közös volt a barátnőivel. Elég szegényes körülmények között kellett élniük, de ez nem nagyon számít, ha az embernek voltak barátai, akik kitartottak mellette jóban, rosszban egyaránt. Ámbár még ezek a személyek sem tudhatták, hogy Sora Naegino mire készül. Egyik álmát akarta teljesíteni, azt, melyet még szüleitől látott és tapasztalt gyerekkorában, mivel ők a Kaleido színpadnál voltak artisták, így ő is az akart lenni. Mivel ebben az évben lesz a válogatás, meg akarta próbálni. Ahogy végzett a mindennapi tisztálkodással, a derekéig érő haját összefogta, és felvett egy fehér pólót és egy kék rövidnadrágot, majd elindult az árvaház közelében lévő játszótérre.
Szerencsére nem volt messze, csak tíz perc volt gyalog, így hamar odaért. Azért szokott ide járni, mert a jól felépített mászókák miatt nagyon jól tudott itt gyakorolni. Mivel hétvége volt, sok vidám gyerek játszadozott, ám nem látszott mindenki boldognak, és ezt ő is észrevette. Egy kislány a hintában ült magányosan, és közben sírt. Emlékezett, hogy kisgyermekként sokat járt ide sírni, később viszont megfogadta, hogy büszkék lesznek rá a szülei, és nem fogja soha feladni. Fogadalma óta nem sírt egyszer sem, és még könnyezni se könnyezett, sőt, még akkor sem tett ilyet, mikor valamilyen törést, illetve sérülést szenvedett. Lassú léptekkel elindult a kicsi, felé de az észre se vette, nem úgy, mint a többi gyerek, akik még soha nem látták itt ezt az angyalian szép teremtést, és nem értették, mit akarhat attól a kis bugristól. Nem szerették őt, mert nem tartozott közéjük azért, mivel Sorahoz hasonlóan neki sem volt családja. Mikor odaért, leguggolt elé és kedvesen mosolygott rá.
- Szia! Engem Sorának hívnak, és téged?
- Szia! Engem Emilinek. Miért állsz velem szóba? A többiek már azért kirekesztenek, hogy árvaházban élek - kérdezte gyermeki ártatlansággal.
- Nyugi, én is ott lakom - felelte nyugodt hangon, amivel meglepte az összes gyereket. Egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy ez a páratlan szépség is ott élne.
- És miért vagy itt a játszótéren? - kérdezte kíváncsian Emili.
- Gyakorlok, ha akarod, megnézheted és meg tudod mondani a véleményedet is róla.
Mindenki értetlenül nézett rá. Ő csak mosolyogva felállt, és elindult egy mászóka felé. Egy kicsit nekifutott, egy nagyot ugrott, és már ott is volt annak a tetején. Mintha előadáson lenne, meghajolt, majd egy hirtelen ugrással két kézre állt. Se ő, se a többiek nem vették észre a fák oltalmazó sötétjében álló magas, ezüsthajú férfit. A szemei nem árultak el semmilyen érzelmet, de a gondolatai egészen máshol jártak. Egyszerűen nem értette, hogy mit keres itt, és miért nézi ezt a lányt annyira. Sora közben nagy átéléssel mutatványozott. A titokzatos idegen mellé egy másik, egy kicsivel idősebb személy lépett, s arra fordította a szemét, amerre a másik nézett, és nagyon meglepődött attól, amit látott. Nem volt túl nagy szám, csakhogy valamiféle erő nem engedte, hogy elfordítsa a szemét. És rájött, benne megvan, ami a többi előadóban nincs. Még élvezi, amit csinál és nem úgy, mint a többi artista, akik a sikert és hírnevet akarnak. Az ilyen emberek, akik szeretik a légtornászatot, azok lehetnek csak igazi Kaleido sztárok. Ő tudhatja, mert ő volt a Kaleido igazgatója és megalkotója, Kalos Eido. Nagy nehezen rávette magát, hogy a társai felé fordítsa a figyelmét. Amikor ez sikerült, döbbenten látta, hogy Leon Oswald, a Halálisten, milyen átéléssel nézi a kis bemutatót. Ámbár az arca nem árult el semmit, a szeme mintha egy kicsit csillogott volna és Kalos annyira már ismerte, hogy tudja, hogy érdekli Leont ez a tünemény.
- Szervusz, Leon fiam.
- Jó napot, Kalos - mondta színtelen hangon.
- Ki ez a lány?
- Nem tudom, egyszer csak erre jöttem, gyerekzsivajt hallottam, és gondoltam megnézem, hogy mi lehet olyan érdekes, aztán ezt találtam.
- Kíváncsi vagyok, hogy ki lehet, mert ha egyszer bekerülne a mi társulatunkba, szerintem mindenki csak rá lenne kíváncsi, és őmiatta jönnének majd. Most hagyjuk, úgy nézem, hogy nagyon tehetséges, és ha a sors is úgy rendelte el, hogy a Kaleidohoz jöjjön, akkor majd újra találkozunk vele a válogatáson. De most mennünk kell a megbeszélésre, Mia elkészült az új forgatókönyvvel.
- Jól van, menjünk - mondta unottan, de azért még egyszer visszanézett az éppen mutatványát befejezni készülő Sorara. Ő is látta benne a tehetséget, meg még valami mást is, csak még nem tudta, hogy mit.
Mikor végzett az utolsó gyakorlattal, egy szaltó kíséretében leugrott Emilihez. Egy kicsit se lihegett. Ez neki meg sem kottyant, jóval keményebben szokott edzeni. A kis gyerekcsapat tapsviharban tört ki, Sora színpadiasan meghajolt, de közben mosolygott.
- Na, mi a véleményetek? - Inkább mindenkit kérdezett, mivel egy egész nézőközönség gyűlt össze.
- Nagyon szép volt! - hangzott az egyértelmű válasz.
- Na, gyere Emili, visszakísérlek, mert még ennünk is kellene.
Szép lassan elindultak vissza a gyerekotthonba. Nagyon jól megértették egymást, és a kislány elmesélte neki, hogy miért került ő is be az árvák közé. Teljesen úgy néztek ki most, mint két testvér. Mikor odaértek, gyorsan az ebédlő felé vették az irányt. A nagy zsivaj mellett szépen, kényelmesen sétáltak be, és ültek le a saját asztalaikhoz, mivel meg volt adva, hogy melyikhez kellett a nagyoknak és a kicsiknek ülniük. Sora, amint elfoglalta a helyét, állhatott is fel, mert megszólalt a hangosbemondó.
- Figyelem, gyerekek! Sora Naeginot várom az irodámban, ismétlem, Sora Naeginot várom az irodámban - ezzel el is hallgatott.
Gyorsan sietett is oda, mert még nem is tudta, mi vár rá ott. Már csak egy emeletet kellett mennie, valamint a hosszú folyosón végiglépkednie, és már ott is volt. Mikor odaért, illedelmesen kopogott. Mihelyst megkapta az engedélyt, bement, és az előkészített székre le is ült. Egy körülbelül hatvan éves asszony volt az intézmény vezetője, ki mindig mosollyal fogadta, de most csak szomorúságot lehetett látni a szemében.
- Sora, egy fontos ügyről kell veled beszélnem, mégpedig arról, hogy...
Folytatás következik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
