1.RÉSZ
NATSU 2008.10.12. 01:53
Emlékszem, négy éves lehettem, mikor először fogtam meg a trapéz rúdját, és kezdtem el lengeni, párizsi edzőtermünkben. Leírhatatlan, és csodálatos érzés volt. A papa ott volt mögöttem. Egyik kezével átölelt, a másikkal pedig az akrobatikus eszközt irányította. Boldogan kacagtam. Láttam a mamát, amint lenn áll, és tapsol engem. Majd a trapéz lelassított, én meg ijedten néztem apára.
- „Na, most mi lesz, Hana kisasszony?
- Papa, papa! Ugye nem esünk le?
- Ne essünk le?
- Nem, nem akarok! - erre apa csak elmosolyodott, ahogy én is, akárhányszor eszembe jut ez az emlék.
- Akkor, nem esünk le! - majd szorosan megfogott, és egy másik trapézra lendültünk."
Hihetetlen érzés volt. És ma már el sem tudnám képzelni magamat a trapézok nélkül. Ha a papa és a mama nem lenne, soha nem repülhettem volna így.
Apám Leon Oswald. A világok legjobbja, a Cirkuszok hercege, vagy netán királya? Minden nő álma, de mégis, egyetlen egy személy rabolta el szívét: a csodálatos édesanyám, Sora Naegino. Akárcsak apa, anya is legendás artista volt. Mindenki ismerte szüleimet! A sztárpáros, így emlegették őket. Több országos, és nemzetközi versenyt is megnyertek. És én mindegyik gyakorlásukat, előadásukat figyelemmel kísértem.
Amikor láttam, miként ketten, együtt szállnak, boldog mosollyal arcukon, eldöntöttem - igaz, még kislány fejjel -, hogy én is artista akarok lenni! Ugyan olyan, mint ők. De mégis, én, egy kicsit másként...
Párizs, tizenhárom évvel később...
Egy lány ébredezett hatalmas szobájában. Kócos, lilás haja rendezetlenül keretezte be szép arcát. Tekintete csukva volt. Takarója a földön pihent, ágyát befedő lepedője gyűrött. Párnáját szorongatva aludta az igazak álmát.
A szobában sötét volt, mivel a függönyök megakadályozták, hogy a nap rámosolyogjon.
A szobaajtón egy magas, szürke tekintetű, és szürke hajú férfi lépett be. Gonoszul elmosolyodott, majd a hatalmas franciaágyhoz lépett, és megsimította a rajta fekvő személy feje búbját.
- Hana... - felelte halkan. - Hana, ébresztő! - nyöszörögtem egy picit. - Hana!
- Csak még... öt percet! Befejezem ezt a manővert! - feleltem félálomba, majd másik oldalamra fordulva, átöleltem párnámat.
- Manővert, mi? - suttogta halkan, miközben felvonta egyik szemöldökét. - HANA! - üvöltötte, amitől egyből fölültem.
- Nem én voltam! - néztem rá ijedten. - Ó - tekintettem körbe. -, szia, apa!
- Jó reggelt, neked is! Volnál szíves fölkelni?
- Ö... persze. - dőltem vissza a puha párnák közé.
- Most! Tudod jól, rendet kéne tenned ebben a - nézett körül. - szobában.
- De hát, itt rend van! - na jó, leszámítva, hogy amikor körbepillantottam egy-két gyűrött ruhát találtam a földön heverve. CD-k ezrei borultak egymásra egy kupacban. Néhány kajamaradék az asztalon. De azon kívül rend volt! Tényleg! Ártatlanul pillantottam rá.
- A takarítóeszközöket lenn találod, angyalkám! - adott nekem egy kedves tanácsot, majd kilépett a küszöbön. Amint becsukta az ajtót, hozzávágtam egy párnát.
- Utálok takarítani! - morogtam, de nagy nehezen felkeltem, és a fürdőbe sétáltam, hol gyorsan letusoltam, majd megmosakodtam. Egy egyszerű tört-fehér pólót, és egy hosszú tréningnadrágot vettem fel. Mezítláb, kócos hajjal lebaktattam a nagy lépcsőn, hol találkoztam Céciliával, a bejárónőnkkel.
- Jó reggelt, Hana kisasszony!
- Neked is, csak kisasszony nélkül! Hányszor mondjam még? - mosolyodtam el kedvesen.
- Igen is, Hana! - varázsolt egy mosolyt ajkaira.
- Ez már más! Anya? - érdeklődtem.- A konyhában. - felelte, miközben egy tinccsel háborúzott, mely állandóan szemébe lógott.
- Köszönöm! - utam egyenesen a konyhába vezetett.
Ott benyitva édesanyámat pillantottam meg.
Csodálatosan nézett ki. Tökéletes alakja volt, melyet per pillanat egy kékes felső és egy farmernadrág fedett. Hosszú, hát középig érő haját most felfogta, sminket nem kent arcára. Az egyik széken ült, a nagy hosszú márványasztalnál, ahol gyümölcslevét itta, miközben a napi lapokat nézegette.
Tudjátok, büszke voltam, hogy ilyen édesanyám van.
- Jó reggelt, anya! - mosolyogtam.
- Á, fölébredt az álomszuszék! - tekintett fel, szintén mosolyogva.
- Nem tehetek róla... valahogy nincs kedvem egy csodálatos szombati napon fölkelni csak azért, hogy rendet tegyek a szobámban. - durciztam.
- Drágám! Holnap vendégek jönnek.
- De hát Emily is ugyan ilyen, mint én!- Hana! Ne vitatkozz! Meg nem is árt néha rendet tenni a... szobádban.
- Hjaj! - sóhajtottam.
- Jól van... - tettem karba kezeimet, miközben a konyhapultnak dőltem.
Anya fölállt, odalépett hozzám, és arcomat két keze közé fogta, miközben egy nagy, családi puszit kaptam tőle.
- Én kimaradok a puszilkodásból? - jött be apa. Erre mind a ketten felnevettünk. Anya mellé lépett, és egy szenvedélyes, szerelmes csókot lehelt férje ajkaira. Egy fintort vágtam be.
- Ha lehet, ezt inkább mellőzzük... - mosolyogtam zavartan.
- Nos, kisasszony... takarítás! - felelte apám gonoszan. Megint csak morogni kezdtem, majd benyúltam az egyik szekrénybe, honnan elővettem a takarító eszközöket. Dühöngve fölballagtam a szobámba, majd leraktam a cuccokat. Jól van! Ha már én szenvedek, szenvedjenek ők is, gondoltam, s ördögien elmosolyodtam, miután hifimbe egy jó, dübörgős számot tettem be, a hangerőt maximumra csavarva.
- Hana! - fogta be fülét apám, lenn, a nappaliban ülve.
- Hagyd drágám. Fiatal! - kacsintott anya, miközben mellé ült.
- De legalább valami normális zenét tenne be, vagy...
- Css... - tette ujját a Francia Démon ajkaira. - Azért - dőlt vissza a kanapára, miközben elgondolkodott. -, már több mint 17 éve házasok vagyunk... - akaratlanul is játszadozni kezdett az arany karikagyűrűjével.
- És én úgy érzem, hogy minden nap, egyre jobban csak beléd szeretek! - jött közelebb hozzá, és belecsókolt nyakába.
Míg ők lent igen jól elvoltak, addig én fenn raktam rendet. A nem kellő kacatokat egy dobozba tettem, amit később a padlásra szándékoztam fölvinni.
Fölsétáltam a lépcsőn, majd egy ajtót nyitottam ki. Nagy, poros dobozok hevertek egymás hegyén, hátán, címekkel ellátva: könyvek, ruhák, emlékek... Emlékek? Ez a szó felkeltette az érdeklődésemet, így, mikor letettem terhemet, ahhoz a dobozhoz sétáltam. A ragasztót letéptem róla, majd sok-sok képet láttam. Hmm, gondoltam, majd lesétáltam ezzel a tárggyal, egyenesen a szobámba. Ott levágtam a földre, és jobban kutakodni kezdtem benne.
Sok-sok fénykép: családi, keresztelői, esküvői, és... előadások! - ez volt írva az egyik borítékra írva. Kikaptam, s miután ágyamon hanyatt feküdtem, kinyitottam.
A Főnix Tánca, az Angyalok Tánca, A Hattyúk Tava, Dracula, és még sok-sok más. Elmosolyodtam. Ó, ha én is ilyen tehetséges lehetnék, ha én is ilyen manővereket tudhatnék magam mögött, álmodoztam.
A következő borítékra ez volt ráírva: Roméo et Juliette...
A kíváncsiság furdalta oldalamat, így hát leballagtam anyához.
- Anya?
- Igen, kicsim?
- Ez... mikor készült? - nyújtottam oda a képet.- Ó - az emlékek csak úgy megrohamozták. -, ez 18 netán 19 évvel ezelőtt készült. A Roméo et Juliette fényképezésekor. Emlékszel, Leon? - fordult a férfi felé.- Sergio... naná, hogy emlékszem! - anya erre csak felkacagott.
- De mondd csak, drágám, nem ismerős a háttér? - tekintett rám.
- Nem éppen.
- Ez, kedvesem, a Scéne du Nuit-nál készült! - felelte édesapám. Kissé meglepetten tekintettem rá.
- Egy kicsit... más volt akkoriban a színpad. - hitetlenkedtem.
- Igazad van, szívem. De ez már nagyon régen volt. - simította meg fejem búbját.
- Kész vagy már a takarítással?
- Nem... még nem... - azzal vissza is mentem a szobámba. Anya még mindig a képet nézegette.
Miután ismételten a szobámba léptem, úgy döntöttem, a dobozt visszaviszem a padlásra, de ekkor valamit találtam. Egy... Fekete álarcot. Kiemeltem belőle, majd alaposan megvizsgáltam. Arcomhoz emeltem. Kellemes érzés futott végig gerincem mentén... Bár, magam sem tudom mért, de fölpróbáltam. Míg rajtam volt, pár kérdés született meg bennem: mért van itt, ki viselte, mi célból? Ahogy nézegettem magamat a tükörbe, rájöttem, nem is olyan nagy rám. Egy kis igazítás, és tökéletes lesz, gondoltam, majd levettem.
Nem is sejtettem, hogy egy ehhez hasonló álarc egy új kezdetet jelent a számomra...
***
Másnap reggel, úgy tíz óra körül keltem. Nagyot nyújtózkodva fölültem ágyamban.
Ma jönnek Emilyék, örültem meg. Hatalmas jókedvvel keltem fel, és bementem a fürdőbe, hol gyorsan elvégeztem a reggeli teendőket, majd lerohantam a konyhába, ahol anyuval találkoztam, aki épp' pirítóst készített. Egyet gyorsan be is kaptam, s tele szájjal köszöntem.
- Jó reggelt!
- Neked is, kicsim! - adott egy puszit arcomra. A hűtőhöz sétáltam, ahonnan üdítőt vettem ki.
- Anyu, mikor jönnek Emilyék? - érdeklődtem, miközben töltöttem egy pohár narancslevet.
- Úgy ebéd tájt itt lesznek. - válaszolt.
- Akkor jó! - ültem le a márványasztalhoz.
Nagyon vártam már, hogy újra láthassam másod unokatestvéremet. Már vagy két éve nem láttam. És két év igen hosszú idő.
Emily, Layla Hamilton és Yuri Killien lánya. 18 éves, hosszú, aranyhaja van, és szürkéskék tekintettel áldotta meg az ég. Kedves, megértő, és barátságos lány. S nem csak a másod unokatestvérem, hanem egyben az a személy, akinek bármit, bármikor elmondhatnék. Már gyermekkorunk óta ismerjük egymást, és szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Mintha testvérek lennénk.
Ő is - akárcsak édesanyja és édesapja -, artista. És igen tehetséges.
Míg ideérnek, unaloműzésként elővettem az egyik könyvemet, s olvasni kezdtem, egy romantikus, ugyanakkor drámai művet. A Végzet szerelme, írta: Mia Guillem, a kedvenc írónőm. Bizony, a Kaleido Színpad egykori rendezője írói pályafutásának is örülhet. Két gyermekes családanya. Egy ikerpárnak viseli gondját, Christiannak és Christhopernek. Persze, emellett néha-néha visszamegy a Színpadhoz, ha esetleg nincs ötlet egy-egy előadáshoz.
Észre se vettem, hogy az idő már dél felé jár. S ekkor megszólalt a csengő. Nagy vigyorral az arcomon lerohantam, Céciliát megelőzve, hogy kinyithassam az ajtót.
- Sziasztok! - köszöntem, miközben Emily nyakába ugrottam.
- Han! Jaj, de rég láttalak! - örült meg Emily.
- Szintén, Em! - adtam két baráti puszit arcára. - Jó napot, Layla kisasszony, Yuri úrfi! - csókoltam arcon szüleit.
- Szia! - felelték ők is, majd ismét nyílt az ajtó, s édesanyám illetve édesapám lépett ki rajta. Még mielőtt bármit is mondtak volna, megragadtam Em karját, és felfutottunk a második emelet, jobb oldal, harmadik szobájába.
Emilyn egy kékes felső volt, mely tökéletesen ment szőkés hajához, és szürkéskék tekintetéhez. Egy rövid, fehér színű térdnadrágot viselt, melyhez egy kényelmes cipőt vett fel. Nyakában egy csepp alakú medál volt, arcát halvány sminkkel kente ki, természetességét mutatva.
- Úgy örülök, hogy itt vagy! - öleltem még egyszer át.
- Szerinted én nem? - mosolyodott el.
- Na, mesélj, mi történt veled ez alatt a két év alatt? - kérdeztem, miközben leültem az ágyra, s paskoltam meg egy picit, ezzel jelezve, kényelembe helyezheti magát mellettem.
- Á, semmi különös... előadások, előadások és előadások!
- Az nem sok. Kérsz valamit inni? - mutattam az asztalon lévő italra.
- Igen, köszönöm.
- És, hogy utaztál?
- Fáradtan. Mért nincs Párizs a szomszéd városban? - dőlt hátra franciaágyamon.
- Jó kérdés, drága. Amúgy, a Színpadnál mi a helyzet? Jöttek újak? És az előadások hogy mennek? - tettem fel újabb kérdéseimet, miközben italt töltöttem. - Jeget?
- Igen, kérek! Amúgy, jöttek újak. Többek közt egy Miranda nevű lány. Miranda Craven. - felelte, miközben bele tettem a jeget, és odaadtam poharát.
- Tehetséges? - ültem törökülésbe, s kortyoltam bele italomba.
- Igen. Ez még oké is, csakhogy nagyon beképzelt, és lekezelő fajta. Emellett nagyon nagyra van magával.
- Na, az ilyeneket utálom. És még? Mesélj! - kértem kérlelő szemekkel.
- Akkor... jött még egy fiú is. Két éve csatlakozott hozzánk, nem sokkal az után, hogy te visszajöttél Párizsba. Eric a neve. Eric Thane. Nagyon tehetséges, per pillanat Ő a színpad sztárja. Ú, az a pasi olyan helyes! Fekete haj, sötétkék szem! - ábrándozott csillogó szemekkel.
- Hmm... a kedvenc pasi ideálom! - kacagtam.
- De Ő tényleg helyes! Csak az a baj, hogy nagyon hideg, és távolságtartó! No meg zárkózott. A próbákon csendes, visszahúzódó, senkivel sem beszél, max. ha rákényszerül. Mondjuk - simított ki egy tincset arcából. -, igen tehetséges. Elsőre, netán másodjára meg tudja csinálni a kombinált ugrásokat, és a speciális trapézokat is hamar elsajátítja. Szóval, örülhetünk, hogy ilyen tehetség is a Színpadot erősíti. De egy gond van: az összes csaj úgy belé esett, mint vak ló a szakadékba ejtőernyő nélkül! - erre mind a ketten nagy nevetésbe törtünk ki.
- Nem mondod?
- De-de! - bólogatott hevesen.
- És Kalos no meg Sarah hogy van?
- Ó, mind a ketten jól megvannak. Egyébként, Josh nem rég ünnepelte a szülinapját... a múlt héten! - emlékezett vissza.
- Tényleg? Josht is milyen rég láttam már! Hogy van?
- Jól megvan! Nem rég jelentkezett a színészeti suliba. Egész jól megy neki!
- Hát, Josh Eido mindig is színész akart lenni! Bár az artistaságban is megállta volna a helyét. - gondolkodtam el.
- Aha. És, Veled mi minden történt? - tette le poharát éjjeliszekrényemre.
- Semmi különös. Éltem a mindennapjaimat. A Scéne du Nuit-nál előadásokra mentem, tanultam, és gyakoroltam. Csak sajnálatomra el vagyok tiltva a trapézoktól! - vágtam be egy fintort.
- Mért? - érdeklődött.
- Apáméknak hoztak egy új, speciális trapézt. És én bolond, annak ellenére, hogy megtiltotta nekem, használtam...
- És?
- Szalagszakadás. - húztam le a bal vállamon pólómat, ami be volt kötve.
- Ííí! - vált arca keserűvé. - Fáj?
- Dehogy! Egyáltalán nem! Már rég meggyógyult, csak a drága orvos túlozza a dolgokat! - sóhajtottam. - És apám meg eltiltott a trapézoktól. Bezzeg, amikor Ő volt sérült... Na, mindegy. - majd eszembe jutott valami. - Képzeld - pattantam fel. -, tegnap takarítottam...
- Jujj, mi történt Veled? - kérdezte kissé gúnyosan.
- Ha-ha - tettem karba kezeimet -, na, szóval: fölmentem a padlásra, és találtam egy dobozt... - nyitottam ki szekrényem ajtaját, ahonnan előhúztam a keresett tárgyat. - És abban is találtam ezt-azt.
- Például?
- Például ezt az álarcot. - vettem ki belőle, és adtam a szőke hajú lány kezébe.
- Tök szép!
- Az ám! És tudod, min gondolkodtam tegnap este?
- Öö... ha elmondod, biztosan tudni fogom!
- Tegnap este volt egy film a Tv-ben - ültem le mellé -, és abban volt egy álarcos lány, aki táncával ejtette rabul az emberek szívét. A neve... azt hiszem a Vörös Rózsa volt. - gondolkodtam. - Na, mindegy, tehát szórakozásból arra gondoltam, hogy veszek egy álarcot. És, mivel ma este lesz a Párizsi Tavaszi Fesztivál... Nos, arra a „buliba” nekem van két meghívóm, és oda mi ketten szépen elmegyünk. Senki nem fog bennünket felismerni! - hadartam gyorsan, mielőtt Emily szólásra nyitotta volna ajkait. - Na?
- Ez tipikusan rád vall - sóhajtott egyet. - De rendben, benne vagyok! - kacsintott.
- Oké, akkor menjünk! - ragadtam kézen, majd kirohantunk a szobámból.
|