Csendben vette tudomásul, mikor kész tények elé állítottam. Nem kérdezett, nem tiltakozott. Közönyös álarc mögé bújva egyszerűen csak hagyta magát. Nekem nagyon nem tetszett a dolog, de nem mondhattam el valójában mit is a célom ezzel az egésszel. A repülőutat végigaludta, majd mikor leszálltunk sem igazán akart hozzám szólni. Miközben a taxis a csomagjainkat pakolta a csomagtartóba heves kutatásba kezdtem egy bizonyos kis sárga cetli után, ami a szálloda nevét és címét tartalmazta. Miután telefonon, ügyes-bajos módon az akkori nem létező francia tudásommal sikerült a szálloda portással megértetnem szándékaim, gyors felvéstem a kis papírra a legfontosabb információkat. De a papír nem igazán akart előkerülni, a sofőr pedig már végzett a pakolással és a vezetőülésben el is foglalta helyét. Meg kell jegyezni összesen két kisebb bőrönddel érkeztünk. Végül is miután már szinte mindent kipakoltam a táskámból, a hátsó ülésen lévő összes szabad helyet beterítve a különböző dolgokkal, csak előkerült az a kis rakoncátlan feljegyzés. Ezek után próbáltam zöldágra vergődni a taxissal, de az sem volt könnyű, mivel angolul nem igazán beszélt. Kétségbeesetten fordultam Leonhoz, és nyomtam kezébe a papírt. Két mondatot mormolt az orra alatt, majd a sofőr mosolyogva egy sóhaj keretében nyugtázta magában a következő cél és lassan elindult. Már akkor gyanús volt, hogy nem hallottam semmi olyat, ami a szálloda nevére emlékeztetett volna vagy a címre. Nagyokat pislogva szálltam ki az autóból, mikor Leon közölte, hogy megérkeztünk. Egy szűk kis utcában szálltunk ki.

Értetlenül követtem, miután kifizette a taxist. A zsebéből elővette szokásos kis kulcscsomóját, majd a zárba helyezve egy könnyű mozdulattal elfordította. A szűk utcában, ahol az autó éppen csak elfért két-háromemeletes házak helyezkedtek el. Hasonló stílusúak voltak, egy időben épülhettek. Az egész hely különös érzéssel árasztott magából. Majd mikor először sétáltunk a környéken állapítottam meg hogy teljesen beleszerettem a szúk macskakővel kirakott utcákba, a kis terekbe, melyeken szinte mindig volt egy szökőkút, és az egyik sarkán biztos, hogy egy kávézó vagy valami hasonló állt.

Az ajtó melyet Leon oly könnyedséggel kitárt előttem egy lépcsőt takart. Az emeleti lakásra vezetett. Bájos kis lakás volt. Ahogy felértünk a nappaliba értünk, innen ajtó nyílt. Az egyik a kis konyhába a másik a hálóba vezetett, és a harmadik ajtón keresztül juthattunk a fürdőbe. Egy kis lépcső vezetett az egyel feljebbi szintre, ahol egy nagyobb háló és egy abból nyíló fürdő volt. Valamint egy kis erkéllyel is büszkélkedhetett a szoba. Minden szépen el volt rendezve, és látszott, hogy rendszeresen takarították a lakást. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Röpke magyarázat gyanánt Leon csak annyit mondott, hogy az ő lakása. Tudtam, hogy a továbbiakra még várnom kell. Még az első nap meglátogatott minket a földszintem lakó néni, aki a lakást amúgy rendben tartotta. Tőle tudtam meg, hogy a ház a két lakással Leoné és hogy lakbérfizetés helyett rendben tartja a lakást. Ez egy kölcsönösen előnyös megállapodás volt részükről, de sokkal még így sem voltam okosabb.

Az időeltolódást csak az első két nap éreztem meg. Nem igazán csináltunk semmit, csak sétáltunk a környéken, és pihentünk. Lassan eljött az ideje, hogy előhozakodjak a dologgal. Mondanom sem kell, hogy nem múlt el azóta sem olyan éjszaka, hogy ne riadt fel volna az éjszaka közepén. A harmadik esténk töltöttük a francia fővárosban, mikor végre összeszedtem magam.

A nappaliban olvasott. Hajnali fél négy körül lehetett.

- Leon - ültem le mellé a kanapéra.

- Felkeltél? - tette le a könyvét.

- Mi a baj? - reméltem, hogy beszél róla, de ő úgy tett, mintha rendben lenne minden.

- Semmi - magához húzott, szorosan ölelt.

- Annyit meséltél már róla - fejem mélyen a vállába fúrtam.

- Hm? - csak hümmögött.

- Most miért nem beszélsz? - akkor már biztosan tudta, hogy tudom. Kicsit megremegett és én, ha lehet még jobban hozzábújtam. Azt akartam, hogy biztosan érezze, hogy én ott vagyok neki, érte. - Meg akarom ismerni. Vigyél el hozzá - halkan beszéltem, de minden egyes szót tisztán hallott.

- Miért?

- Te mindennél jobban szereted a húgodat. Én nem ismerhettem őt, csak egy pár dolgot tudok róla, és így amit mondani fogok az eléggé igazságtalan lesz. De most úgy érzem, gyűlölöm őt - súlyos szavak, nehéz volt kimondani. A szavak hallatán Leon azonnal eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemimbe nézhessen. Nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Minden úgy fájt. - Gyűlölöm, hogy nem hagy élni - zokogtam. - Gyűlölöm, hogy nem tudlak boldoggá tenni - megcsókolt, és újra magához húzott.

- Sora - sóhajtott egy nagyot, majd adott egy puszit a fejemre. - Holnap - suttogta, és én elaludtam a karjaiban.

Másnap egy csokor hófehér írisszel léptünk be a temető ódon vaskapuján. Ez volt a kedvence. Pár perc kellett, míg a sorok közt ballagva elértünk ahhoz a bizonyos kőtáblához. Sophie Oswald. A néven és az évszámokon kívül semmit sem értettem a feliratokból. A sírt valaki bizonyára gondozta, ugyanis friss virágok voltak ráhelyezve. Lehajoltam és odatettem mellé a mi kis csokrunkat.

- Szia - kezdtem el beszélni, miközben Leon ott állt mögöttem egy lépésnyire. - Sora vagyok, és már igen sokat hallottam rólad - szépen sorra vettem magamban az alkalmakat, amikor Leon róla mesélt, néhány dolgot megemlítettem, beszéltem magamról, és hogy mennyire szeretem a bátyját. Még talán azt is megjegyeztem, hogy az én is imádom a csokoládékrémes fánkot. Utoljára egy kéréssel fordultam hozzá. Némán kérleltem, hogy engedje el. Engedje élni. Annak ellenére, hogy tudtam ez nem rajta múlik. - Mondd el neki, hogyan érzel - fordultam Leonhoz. - Annál a padnál megvárlak - biccentettem a fejemmel az adott irányba, megcsókoltam, majd magára hagytam. Miközben a pad felé indultam a szemem megakadt a szomszéd síron. Margaret és David Oswald. Eszembe jutott az utolsó emlékem a szüleimről. Eszembe jutott a színpad, az álmom, és Fantom. Nem volt időm morfondírozni, mert a következő pillanatokban újra csak Leonon járt az agyam. Nem hallottam, csak láttam, mi történik. Beszélt. Hosszasan beszélt. Oldalról láttam, hogy néha elmosolyodik, majd az egyik pillanatban térdre rogyott, dühösen a földbe öklözött, és sírt. Némán hullottak a könnyei.

Vannak pillanatok, mikor nem foghatod a kezét bármennyire is szeretnéd.

Vannak dolgok, amikkel egyedül kell szembenézned.

Vannak érzések, amiket szinte lehetetlen elviselni, mégis velük kell élned.

Hosszú percekig vártam, mi fog történni. Csendben, türelmesen. Felállt és a csokorból kihúzott egy szál virágot. A szomszéd sírhoz lépett, ráhelyezte azt az árva szál íriszt, talán pár mondatot suttogott, majd elindult felém. Az arcán egy új halvány mosolyt fedeztem fel. Leült szorosan mellém, az egyik lábát átvetve a padon. Átölelt és most rajta volt a sor hogy a vállamba fúrja a fejét. Akkor hívott először, úgy hogy "Angyalom", és egészen sokáig birtokolhattam ezt a címet. Akkor mondta először, hogy "Szeretlek". Az eső elkezdett cseperegni, és sietősen ideiglenes otthonunk felé indultunk.

Szép lassan egy új irányba kezdett fejlődni a kapcsolatunk.

Pár nap alatt bebarangoltunk Párizst, rengeteg helyet megmutatott, és pár szót is megtanultam tőle. Bár igen jót mulatott a kiejtésemen. Én duzzogtam egy kicsit, ő pedig egy csókkal engesztelt ki. Szinte pillanatok alatt repült el az a három hét, amit Párizsban töltöttünk. Az ott töltött csodálatos napok után egy vidéki kis faluba utaztunk. Vonattal mentünk, amit én elképesztően élveztem. A csodás francia táj teljesen lebilincselő látványt nyújtott. A végtelen szőlőmezők, a füves legelők, az erdőkkel terített dombok, hegyek. Alant látogattuk meg, az egykori edzőjét, akinél annak idején Sophieval tanul, aki egy rövid idei a legifjabb kiválasztottat, Rosettát is edzette. Miután Alan látta az Angyalok táncát új életet kezdett abban a kisvárosban, aminek a nevére sajnos már nem emlékszem. Nála voltunk egy hétig, igazán nagy szeretettel fogadott minket, és megígérte, hogy majd meglátogat minket.

Mikor majdnem egy hónap elteltével hazaérkeztünk, ott folytattuk kis életünket, ahol abbahagytuk. Leon kemény munkába kezdett a színpadnál, én pedig Donnának segítettem a továbbiakban is. Éppen legújabb kis társamat sétáltattam, aki egy gyönyörű fekete labrador kölyök volt, amikor egy táncstúdió előtt nézelődve elhatározásra jutottam.