Tizenkettedik rész - Hogyan tovább?

New York forgataga kicsit sok volt nekem elsőre, de könnyen alkalmazkodtam az új környezethet. Marcoval együtt heten kezdtünk bele az új stúdió alapításába. A Cape Maryben maradt tagok pedig folytatták nélkülünk a munkát.

- Inkább azt meséld, hogy kerültél vissza ide - türelmetlenkedik a szőke fiatal lány.

- Nyugi. Már mondtam, hogy ez egy hosszú mese lesz - inti türelemre a mesélő.

- Jó, akkor hallgatlak - fészkeli bele magát a hatalmas fotelbe Hannah.

- Már egy ideje odaadóan mesélem neked életem kis történetét, lehetnél egy kicsit hálásabb is - dorgálja meg Sora tanítványt, akire úgy tekint, mint saját lányára.

A felfordulás, amit az új hely kialakítása, az új tagok toborzása, a bemutatkozó és népszerűsítő eladások okoztak, valamelyest segített elterelni a gondolataimat Leonról. Még hónapokkal később sem tudtam nyugodt szívvel rá gondolni. A fájdalom nem enyhült, de emiatt csak magamat hibáztattam. Egyetlen hely, és egyetlen ember tudta csak elfeledtetni a gondjaim. A hely természetes módon a színpad volt. Amikor gyakoroltam, szerepeltem. Az a bizonyos illető pedig, Marco volt. Egy igaz barátra leltem benne. Talán nem túlzás, hogyha azt mondom, hogy ő lett az amúgy nem létező bátyám. Pár hónap kellett, hogy minden elrendeződjön. Az új támogatónknak köszönhetően egy egész épület állt rendelkezésünkre. Az alagsor és a földszint adott otthont a stúdiónak. A próbatermek, öltözők és hasonló helyiségek teljesen betöltötték a két szintet. A második emeleten volt Marco irodája és egy nagyobb lakás, ahova Marco költözött be értelem szerűen. Én két tömbbel arrébb találtam egy takaros kis lakást Laylanak köszönhetően, ami tökéletesen kielégítette minden igényemet. Egy másfél szobás jól felszerelt, és berendezett lakás volt. Így, hogy mind a ketten New Yorkban éltünk több lehetőségünk volt találkozni, ami igazán jót tett akkor nekem. A barátságunk abban az időben vált igazán méllyé. Sok időt töltöttünk együtt és Marco mellett ő és Yuri segítettek át a rázósabb időszakokon.

Leont soha nem felejtettem el. Nem tudom megmondani, hogy eleinte hányszor tárcsáztam a számát, de egyszer sem volt erőm ahhoz, hogy megnyomjam az utolsó gombot. Jobb is volt, hogy nem beszéltünk, mert két szavába sem került volna az első hónapokban, hogy gondolkodás nélkül fogjam magam, a rózsaszín bőröndömet és felüljek az első gépre. Nem tettem. Nem kerestem, de ez az ő irányából is így volt. A távkapcsolatnak semmi értelmét nem láttuk. Ahhoz, hogy új életet tudjak kezdeni, mert azt tettem, a kapcsolat teljes megszakítása volt az egyetlen eredményt hozó megoldás. Szépen lassan kialakult az új életem. Kezdtem igazán jól érezni magam. Újra boldog voltam. Persze ez meg sem közelítette azt, amit akkor éreztem, amikor vele voltam.

A tánc olyan sokat adott nekem. Soha nem hálálhatom meg azt, amit tőle kaptam. Minden, amire akkoriban szükségem volt ott volt. Csak kinyújtottam a karom és ő magához ragadott, szorosan ölelt és nem engedett.

Egy hűvös tavaszi napon a közeli kis parkban sétáltam, mikor azt a telefonhívást kaptam. A sors egy furcsa fintora, hogy szüleim és nevelőszüleim is autóbalesetben vesztettem el. Az első Japánba tartó gépen rajta ültem. Nem tudtam tőlük elbúcsúzni. Nevelőapám még az autóban, nevelőanyám, csak pár órával később a kórházban halt meg. Az én drága kishúgom is az autóban volt, de szinte sértetlenül úszta meg a dolgot, pár könnyű sérülése volt csak, de lelkileg teljesen megrázta a dolog. Újra nehéz döntések elé kényszerültem. Marco az akkor pár napos unokaöccsét látogatta meg, ezért nem tudott velem jönni. Eredetileg én is vele tartottam volna, de végül valami miatt nem tudtam menni. Már nem emlékszem mi volt az. Layla utánam akart jönni, hogy segítsen, de nem tudott elszabadulni az előadásai miatt, így drága férjét küldte maga helyett. Sokat segített, hogy Yuri mellettem volt és támogatott. Vele a kapcsolatom mindig is érdekes volt. A múltban elég sok minden történt köztünk, és sokat köszönhettem neki a karrierem alakulását illetően, akár hogy is nézzük. Barátoknál már akkoriban is többek voltunk, de mégsem volt olyan szoros a kapcsolatom vele, mint Laylaval, még kevésbé, mint Marcoval.

Hogyan tovább? Sokat gondolkoztam, hogy mit kellene tennem. A temetés után még pár hetet Japánban töltöttünk. Miután ügyes-bajos módon sikerült elintéznem, hogy én legyek Yume gyámja. El kellett gondolkoznom, hogyan is folytassuk az életünket. Akkor már nem gondolhattam csak magamra, hisz figyelembe kellett vennem, mi az ami Yume számára a legjobb. Végül visszatértünk New Yorkba. Féltettem Yumét, hisz még csak hat éves volt. Eleinte voltak igazán nehéz pillanataink is, de végül mindenen sikerült felülkerekedni. Pár héttel a visszatérésünk után ismertem meg Nonnit. Marco Nonniját. Az idős olasz hölgy, aki annak idején drága barátom dajkája volt, rengeteget segített Yuméval. Pár hónap után már Yume is kezdett a régi élettel teli, vidám önmaga lenni. Az angol nyelv könnyen ragadt rá, és könnyen barátkozó kislányka révén sok barátot szerzett az óvodában eltöltött pár hónap alatt, majd az iskolában is.

A következő egy év pillanatok alatt repült el. A stúdióban minden jól alakult, sok tanítványuk volt, rengeteg felkérést kaptunk, és minden olyan jól ment. Végre minden haladt a maga útján, mondhatni zökkenőmentesen.

Egy teljesen szokásos, kora nyári délelőtt, miután Yumét elvittem az iskolába még hazamentem néhány cuccomért. Siettem, mert késésben voltam, de a postaládába még futólag benéztem. Kikaptam a leveleket, majd gyors eltettem mindet. Csak ebédidőben, mikor a pénztárcámat kerestem jutott eszembe a reggeli kis jelenet, mikor bevágtam őket a táskámba. Aznap épp Laylaval ebédeltem. A leveleket gyorsan átlapoztam, a desszertre vártunk. Egy kézzel címzett borítékon akadt meg a szemem a sok értetlen reklám küldemény között. A feleslegesnek ítélt leveleket kidobattam az épp arra járó pincérrel, majd kicsit habozva, de izgatottan kezdtem kibontani a levelet, miután megpillantottam a feladó kilétét. Csak úgy faltam a sorokat.

- Te erről tudtál? - pillantottam fel Laylara.

- Igen, már egy ideje - kezdte falatozni a szelet tortát, amit akkor tett elénk a pincér.

- Miért nem szóltál róla? - kíváncsi voltam, így el kezdtem faggatni.

- Szólni akartam, de Yuri azt tanácsolta, hogy inkább ne mondjak semmit, mert ezt a lányoktól kell megtudnod.

- Értem. Ezért nincs itt Yuri?

- Igen. Visszament, hogy segítsen Kalosnak.

- Rozetta és May. Örülök, hogy megcsinálják, csak kicsit furcsa. Emlékszel, amikor mi készültünk rá?

- Igen. A Grand Canyon.

- Egy hónap múlva? - néztem meg újra a levélben álló időpontot. - Mióta készülnek rá?

- Azt én sem tudom pontosan, mióta tervezik, de May felhívott, majdnem egy hónapja, mielőtt elindultak volna a felkészülésre. - Még sokáig beszélgettünk, visszagondolva azokra az időkre, mikor partnerekként tündököltünk a színpadon. Jó érzés volt.

A gépem pontosan három óra tizenhét perckor landolt a Cape Mary-i repülőtéren. Az előadás este volt, így bőven volt időm előtte. A taxival a szállodába mentem, amit Layla intézett nekem. A hallban rögtön összefutottam édesapjával, aki örömmel üdvözölt és meginvitált egy kávéra. Elmondta, hogy mennyire örül, hogy Layla már két hete ide repült. Igaz nem pont miatta, hanem mert nem bírta Yuri nélkül, de ez neki nem számított, hisz így neki is több alkalma nyílt, hogy láthassa lányát. A beszélhetés után felmentem a szobámba és kipakoltam. Úgy terveztem, hogy az előadás után még két vagy három napot maradok, hisz lassan két éve nem jártam itt. Voltak jó páran, akikkel találkozni szerettem volna. Persze a terveim nem pont úgy alakultak, ahogy azt én előre kigondoltam.

Tudtam, hogy látni fogom, és azt hittem felkészültem a viszontlátásra.

A taxist megkértem, hogy a parton tegyen ki útban a Kaleido felé. Egy kicsit sétálni akartam. A csendesen hullámzó kékség sós illata hirtelen csapott arcon. A naplementét néztem egy darabig, majd sétálni kezdtem. Kellemes érzések kavarogtak bennem, miközben emlékeim közé temetkeztem. A kacér, lágy szellő majdnem lekapta kedvenc kalapom a fejemről, ami pont olyan halvány bézs színű volt, mint a ruhám. Nem figyeltem merre megyek, még mindig a lábaimban volt az út. Megannyiszor sétáltam már azon a partszakaszon. Csukott szemmel is bátran közlekednék ott, hisz ismerem, szinte minden egyes négyzetcentiméterét. Az ugrás járt a fejemben. Amikor én vártam, hogy véghezvigyem a lehetetlennek hitt ugrát Laylaval. Ugatást hallottam, majd a következő pillanatban egy kutya terített a földre, és szeretetével elhalmozva kezdte nyalogatni az arcom. Majd meghallottam azt, az ismerős mély, érdes, és számomra mindennél kedvesebb hangot.

- Eliza! - sietett felém a kutyus gazdája. A név hallatán rögtön egy kis zsemleszínű szőrgombóc képe ugrott szemeim elé. De ez a kép abban a pillanatban semmivé vált, mikor felpillantottam és szembetaláltam magam azzal az ezüstösen csillogó szempárral.

- Elné... - hihetetlen döbbenet ült ki arcára, mikor felpillantottam rá, és tudatosult benne, hogy én állok előtte. Pontosabban tápászkodom fel a földről, de a részletek nem voltak lényegesek.

Milliónyi kép zuhant keresztül rajtam. A szívem egyszerre szorult össze, és kezdett hevesen kalimpálni. Azok a bizonyos pillangók újra ott verdestek a gyomromban. Minden egyes képen ő szerepelt. Az első pillantás, az a mogorva tekintet, ami nekem lágyult meg. A végtelennek tűnő viták, amik néha vérre menő komolysággal vívott csatákká váltak. Az ezernyi mosoly, amit csak én láttam. A némán suttogott vallomások, amiket kincsként őrzök a szívembe. Az érte hullatott könnycseppek, a pofonok, amiket az élettől kaptam, míg mellette voltam. Az édes csókok, a közös ébredések. Minden. Minden, ami valaha számított.

Pár pillanatig, valami addig számomra ismeretlen érzés töltött el. Ürességet éreztem.