Kedves Ellenségem 14

Rémálmok birodalma (2)

Reggel, még mindig a dupla adag nyugtató hatása alatt, szürkén és émelyegve ültem – megint csak apámmal szemben, aki mindenáron tudni akarta, milyen kapcsolat fűz avagy fűzött engem Leon Oswaldhoz, mert ettől tette függővé, mit és hogyan mond el nekem, és mit engedélyez számomra a továbbiakban.

Részemről töredelmes vallomás következett az elmúlt negyedévről, amely rövidségéhez képest nem kevesebbet tartalmazott, mint hogy egyszerre tudtam meg, mi a szerelem, és mi a barátság… Azok után, hogy Julian az éjjel megismertetett a tragédiával, amely mindörökre elvette tőlem mindkettőt.

Idegenül, töredezve buktak fel belőlem a szavak, mintha nem is én mondtam volna őket. Szerelemről beszélni egy olyan emberrel kapcsolatban, akit épp élete legnagyobb vesztesége ért, és zsigertépő kínokkal küszködik… barátságról beszélni egy olyan lánnyal kapcsolatban, aki alig néhány órája tragikus, emberhez méltatlan módon távozott az élők sorából… annyira kontrasztos, ellentmondásos volt, mint egy bődületes hazugság. Ugyanakkor mindezek ellenére mégis szerelmet, barátságot érezni irántuk nemes érzés volt, mint a lovagi korok szent érzelmei.

Mindezt relatíve ˝könnyű˝ így utólag, higgadtan, a történtekbe beletörődve elmondani; akkor azonban rettenetes volt. Üvöltött bennem a hitetlenség, képtelen voltam felfogni, hogy Sophie meghalt, nincs többé… Közben pedig kétségek és szörnyű aggodalmak rágtak Leon miatt, akit ismertem annyira, hogy tudjam: ebbe minimum beleőrül.

Apám végig fogta a kezemet, és azt mondta, legyek erős. Én viszont mindenáron Leonról akartam tudni.

Julian szomorúan ingatta a fejét.

-          Nem tudom, Dallie. Én végig a kislány mellett voltam – mondta. És az életéért küzdöttél, gondoltam. – Egy nővér szerint a… fiatalember telefonált valakinek, és közben nagyon sírt – folytatta apám. – Tudta, érezte, hogy meg fog halni a húga, még mielőtt megmondtuk volna neki. A meglehetősen pletykás nővérke, akit később igen szigorúan leteremtettem a szószátyárságért, azt mondta: a fiú arra kérte, akit felhívott, hogy jöjjön be a kórházba, ne engedje a lánykát tévhitben meghalni… Orvosi szempontból azonban a team, amelyet vezettem, még csak ezután mintegy félórával látta be, hogy végképp nincs mit tenni, és ekkor mentem ki, hogy szóljak neki… hiszen tudod. Hogy jöjjön, és búcsúzzék el testvérétől. Ekkor a… barátod még mindig egyedül volt, és már nem sírt… tehát vagy nem jött el az, akit erre kért, vagy a nővérke csak kitalálta az egészet… vagy pedig Leon Oswaldban volt egy hihetetlen mértékű tartás, amellyel még a végső percekben is meg tudta kímélni kishúgát attól, hogy őt összetörve kelljen látnia. Mindvégig kitartott, fogta a kezét, és csak akkor sírt, amikor valóban meghalt a kicsi. Ez volt este kilenckor… - Igen, gondoltam, akkor, amikor én félőrülten, rossz előérzettől sújtva jártam a várost, őket keresve, a cirkuszban meg Layla Hamilton és Yuri Killian taroltak, miután egy szerencsétlen esemény egyszerűen félreállította azokat, akik valóban méltók lettek volna erre… Istenem, beleőrülök!

-          Hajnali kettőkor jöttem el – mondta apám csendesen. – Eddig tartott, amíg a legnagyobb sajnálattal és tapintattal, de meggyőztük végre a fiatalembert, hogy engedje el a húgát. Sajnos ez nem ritkaság, elég sok emberrel előfordul, hogy képtelen eltávozni a halott mellől. Ő is csak térdelt az ágy mellett, és nem hagyta, hogy elvezessük onnan… határozottabban pedig egyikünk sem mert fellépni vele szemben. Tudod, volt ebben az egészben valami, túl azon is, ami ilyen esetekben sajnos szokványosnak mondható… valódi kegyelet és tisztelet egy kórházban, ahol a halálesetek mindennaposak… könnyek a sokat látott, katonás modorú főnővér szemében… én… nem is tudom, Dallie. A tények azonban tények: barátodat csak akkor tudtuk, illetve mertük, akartuk elvezetni onnan, amikor ez már végképp nem tűrt halasztást. De az ágy mellől, erre esküdni merek: már egy egészen más ember állt fel. Az utolsó nagy sírógörcs, úgy tűnik, egész fiatalságát kimosta belőle; hideg lett, komoly, és megközelíthetetlen. Utóbbit bátran értsd szó szerint. Tudom, ezt most talán hiába mondom… de úgy vélem, nem lenne helyes keresned őt, Danielle.

- Nem érted, apa – zokogtam –, árvák voltak, és most… teljesen egyedül maradt… nincs senkije a világon…!

- Nem is akarja, hogy legyen – mondta apám. – Hidd el, kicsim… én láttam őt.

Persze, hogy nem hittem neki. Felfogtam, amit mondott, el is hittem, de képtelen voltam hinni benne. Az a tartózkodó, de belül nagyon is kedves fiatal férfi, akit ismertem, szerettem, nem válhatott lélektelen szörnyeteggé! Valaki, aki ennyire tudott szeretni, amennyire Sophie-t és engem szeretett – nem válhatott ilyenné, mert az lehetetlen!

Függetlenül attól, hogy mit éreztem, mit gondoltam, apám nem engedett el sehová sem. Attól tartva, hogy hülyeséget csinálok, még iskolába sem mehettem.

Valahol persze érthető. Még tizennyolc sem voltam, tetteimért és általános állapotomért szüleimé volt a felelősség; ugyanakkor az első szerelem és egy kegyetlen haláleset irtózatos nyomást tettek rám lelkileg. Valószínű, hogy ha Julian szabadjára enged, tényleg elkövettem volna néhány meggondolatlanságot kínomban. Minden lehetséges eszközt felhasználva felkutattam volna Leont, ha kell, térdig lejártam volna a lábam, csak hogy mellette lehessek, hogy támogathassam őt gyászában… tekintet nélkül arra, hogy ő ezt akarja-e, vagy sem, és érzéketlenül az iránt, hogy erőszakkal segíteni senkin sem lehet, mert az már nem segítség, hanem vájkálás a másik sebeiben, ha segítő szándékú is. Ha tapintatod, részvéted, segítő szándékod képtelen vagy társad igényeihez mérni, kérdéses, hogy szereted-e, ismered-e őt igazán.

Mindezeket az akkori érzelmi hatások tonnái alatt természetesen nem tudtam józanul felfogni; így tehát gyötrelmes rabságnak érezve a jóindulatú tiltást, napokig sírtam és emésztettem magam. Zokogtam Sophie halálának döbbenetes igazságtalanságán; üvölteni tudtam volna, ha csak belegondoltam: mit érezhetett utolsó perceiben, amikor már tudta, hogy örökre el kell hagynia bátyját? Sírtam Leon miatt: sirattam magányáért, mert a testvérét veszítette el, aki valóban egyetlen társa volt ezen a világon; sirattam elveszett álmaiért, önmagáért és kettőnkért, mert egy jó szándékú, de teljesen felesleges óvintézkedésem miatt, a saját ostobaságom miatt éppen akkor nem lehettem mellette, amikor erre valóban szüksége lett volna. Sírtam a tehetetlenségtől, amiért nem kereshetem, és azt sem tudom, mi van vele – talán ez volt a legszörnyűbb, az állandó kétely. A mobil telefon akkoriban még nem volt annyira elterjedt, mint manapság; Leonéknak vezetékesük volt, de annak nem tudtam a számát, a telefonkönyvben meg nem találtam. A tudakozót sem hívhattam, mert a lakásuk bérelt volt, és fogalmam sem volt, hogy hívják a tulajt…

Nem ettem, nem aludtam. Végül már úgy éreztem, a lelkem bőgöm ki. Aggódó szüleimet vagy határozottan kiküldtem a szobámból, vagy apatikusan, tőmondatokkal válaszolgattam kérdéseikre; és igyekeztem nem észrevenni apám egyre gyakrabban látható szemöldökráncolását.

Nem tudtam róla, hogy Julian másnap leült az asztalához, és forróra tárcsázva a telefont, valamint felhasználva minden létező összeköttetését, utánajárt, hogy mi lehet Leonnal. Ezt csak évek múlva tudtam meg. Akkor csak annyi történt, hogy apám másnap este bejött a szobámba, és pár szóban megosztott velem néhány friss információt: Leon él, viszonylag jól van, nem igényel sem orvosi, sem egyéb segítséget. Gyakran látnak mellette egy idősebb asszonyt, aki valószínűleg a kirendelt gyámja; ám még gyakrabban van egyedül, ami arra utal, hogy a nehézségek ellenére sikerül megőriznie régi szuverenitását. Lakásukból kiköltözött, de bérleményét fenntartja; egy szállodában lakik, önállóan szervezi húga temetését, s intézi a kapcsolódó formaságokat. A temetés a Pére Lachaise temetőben lesz, október utolsó napján; ahová, ha szeretnék, apámmal tarthatok, mert ő mindenképp elmegy.

Sápadtan bólintottam, hogy persze, hogy elmegyek.

Addig még három nap volt hátra, de az elmondottaknak köszönhetően most már legalább nem emberfeletti kínok között. Valamelyest megnyugtatott, hogy Leon él, nem ment a Szajnának, és olykor van mellette valaki. Továbbra is aggódtam érte, továbbra is sokat sírtam, és alig vártam, hogy láthassam, vele lehessek… de attól, amit megtudtam, már legalább tudtam aludni.

Egészen a temetés napjáig, és addig is csak azért, mert nem tudtam azt, ami végképp kiborított volna: Sophie alig egy nappal Leon születésnapja előtt halt meg…

A temetés napján apám aggódva megkérdezte, szeretnék-e bevenni valami gyenge nyugtatót, mielőtt elindulunk, de csak a fejem ingattam: nem volt már szükségem ilyesmire. Kemény anyagból gyúrt a sors; valahol mélyen pedig tudtam: az igazi fájdalmon és két tönkretett életen holmi pirulák pont úgy nem segítenek, ahogy az elveszett életet sem adhatják vissza.

Annak ellenére, hogy a Halottak Napja csak a következő napon volt, rengetegen voltak az utakon és a temetőben, és nagyon sok síron már örökmécsek égtek. Előbb részben, utóbb teljesen szertefoszlott az a titkolt reményem is, hogy viszonylagos magányban, maroknyi idegen között adhatom meg a végső tiszteletet Sophie-nak; ugyanis a várakozásaimmal ellentétben a temetésre is nagyon sokan eljöttek. Hozzávetőlegesen vagy ötszázan lehettünk… Eljött az iskolájukból szinte mindenki… sokan voltak a különféle társulatok képviseletében, ahol Leon és Sophie valaha felléptek… és persze rengeteg rajongó.

Szívbe markoló volt nézni, hogy ez a hatalmas, sötét tömeg milyen tisztelettel hátrált meg a sírtól. Tíz lépésnél közelebb senki nem ment, még Leon gyámja sem, ha ott volt egyáltalán. Csak Ő állt ott, a nyitott sírral szemben, és a sír másik végén a tisztelendő atya, aki levezette a szertartást.

Ősszel, a rémálmok idején gyakran látom ezt a képet is álmaimban. Látom, hogy Leon egyedül áll húga sírjánál, és szemben vele egy pap, amint tiszteletteljes, hívő hangon az eltávozottért imádkozik. És álmomban félelmetes nekem ez a kép, mert arra gondolok, úgy néznek ki ott ezek ketten, egymással szemben, mint két különböző világ képviselői, akik hitük húrjain a távozó lélekért huzakodnak: a magas, karcsú fiú a csendes, fájdalmas szeretetével mintegy marasztalná, míg az atya a szertartás ősi szavaival a Túlvilág számára kérné őt. Álmomban természetesnek érzem, hogy van remény, és a végén úgyis Leon végtelen szeretete fog győzni, és visszakaphatja húgát… és aztán sírva ébredek, mert valami ugyanekkor tudja bennem, hogy ez lehetetlen.

Van úgy, hogy mást látok álmomban. Van, hogy csak Leon kezét látom, amint egy szál fehér rózsát tesz a koporsóra, mielőtt azt végső nyughelyére engednék… és látom, hogy hosszú ujjai elképzelhetetlen gyengédséggel végigsimítanak a koporsó fáján.

Van olyan is, hogy magát a Pére Lachaise-t látom – szürke sírkövek, szürke macskakövek, szürke alkonyat, körül néhány tétova örökmécs –, és Leont, ahogy egyedül áll a sírnál, mely a rengeteg ráhalmozott, jobbára fehér virágokkal font koszorú és sírcsokor miatt úgy néz ki, mint egy zöldellő domb, hóesésben. Sehol sincs a néma, sötét tömeg, amely körülfogta a valóságban, csak ő egyedül, örökre magányosan, örökre fekete ruhában… s mert annyira nagyon szeretem őt, hogy a magánya jobban fáj, mint a sajátom, ezekből az álmokból szintén könnyek közt ébredek.

Sokáig, sokáig álltunk ott azután is, hogy örök nyugalomra helyezték a csepp kis tündért. A szertartás már régen véget ért, a levegőben fenyőkoszorúk bánatos gyantaillata keveredett a fehér rózsák gyengéd illatával, és körülöttünk az emlékezés apró lángjai égtek… és nem mozdult senki sem.

Sem akkor, sem azután nem fogtam még fel, hogy megváltozott az egész életem; hogy többé semmi sem lesz olyan, mint volt, és a boldog napok örökre leáldoztak. Akkor még hittem, akkor még reméltem. Nem tudtam, hogy Sophie-val együtt meghalt a remény is.