|
CASINO BY CHATTERBOX
Chatterbox 2008.12.06. 16:17
Sora átadta az üzenetet és végre elindulhattak a városba. Most nem abba a barátságtalan, mocskos kikötővárosba tartottak, ahol Ken-ékkel hozta őt össze a sors. Ennek a városnak már messziről látszott a határa. A takaros, díszes házak közül egy hatalmas épület magasodott ki. Ahogy beértek a városkapun, emberek boldog forgatagába csöppentek. Mindenki mosolygott és szívélyes volt. Rózsákat áruló kislányok és gyümölcsüket mérő gazdák álltak egymás mellett kisebb kocsikkal. A hintójuk viszont meg sem állt. Sophi is egyre biztosabb volt benne, hogy Sora nem tartozhat ehhez a réteghez, hiszen a szemei úgy csillogtak az utcát fürkészve, mint egy gyermek a kivilágított karácsonyfát szenteste. A lovak hirtelen megálltak, a lányok pedig kapaszkodóért nyúltak. A kocsis egy lovaggal vitatkozott, és a legfurcsább az volt Sophi számára, hogy lovagok nem jellemzőek errefelé, Sora viszont egyre szaporábban veszi a levegőt a szó hallatán.
- Valami baj van? - tette apró kezeit a lányéra nyugtatóan.
- Nem... igazán semmi gond. - mosolygott, de szeme folyamatosan a hintó kis ablakán tekintett kifelé, hogy legalább megpillanthassa a lovagot
A kocsi végre újra elindult. Sora szemei ismét megremegtek és szoborként ült a neki szánt helyen. Mozdulatlanul meredt maga elé, és mikor a lovaghoz értek, kissé kilesett.
- Hál' Istennek... - sóhajtott.
Ez a lovag ugyanis nem volt számára ismerős, ezért továbbra is biztonságban érezte magát a környéken. Egy valamit viszont nem gondolt át eléggé. Ugyanis a hír hallatán, miszerint a hercegnő és két cselédje eltűntek, egész Anglia őket kutatta, nem beszélve arról a titokzatos idegenről, aki Sora jövendőbelije lenne.
Az a magas, zöldszemű, fekete hajú férfi épp a dolgozószobájában ült idegesen, mikor valaki bejelentkezett hozzá. Egy sietségtől rendetlen lovag tért be szobájába.
- Mi járatban van? - kérdezte ridegen, mégis híreket remélve.
- Lord Battlefield! Híreim vannak a menyasszonyáról! - hajolt meg kissé, mire az említett szeme megvillant kissé a hallottak után
- Mond!
- Lady Naegino-t egy francia kisvárosban látták, amint egy nemesi hintóban utazik.
- Hogy nézett ki? - szűkült össze kissé a szeme
- A kisasszony állítólag cselédruhában, kissé összetörve ült a kocsiban és még csak fel sem tekintett az útonállóra. Nyilván teljesen megrémítették.
- Értem! - állt fel határozottan székéből - Máris intézkedem!
Engedelmével! - hajolt meg a lovag.
- Egy pillanat! Bizonyára ön is megérti, hogy a legjobb, ha ez a dolog nem hagyja el ezt a szobát. Gondolom nem akar felesleges aggodalmat okozni a királyi párnak. - húzta sejtelmes mosolyra ajkait
A távozó bár tudomásul vette a parancsnak hangzó javaslatot, nem igazán értette a titkolózás okát.
- Végre. Végre megtaláltam, Sora. Bár nem tudom, mi késztette erre, szökés, vagy kényszer, biztosíthatom, hogy a feleségem lesz. - dörmögte magának fenyegetően, majd útját kifelé vette
Eközben egy kis francia városban, Merveille-ben, egy csodás ruhaszalonban két nő izgatott keresgélésbe kezdett.
Sophi szebbnél szebb ruhákba bújt bele, Sora pedig próbálta magában tartani mindazt a titkot, amit anyja bízott rá, mikor gyermekként ugyanígy sóvárgott a ruhák után.
- Sora! Mondj már valamit! - lépett elé szomorkásan a kislány
- Sajnálom, de ez nem tartozik a hivatásom körébe. Önnek minden jól áll, kisasszony. - mosolygott, miközben monoton hangon felelt
- Nem tudlak meggyőzni arról, hogy bevallj mindent, nem igaz? - tárta szét a karjait
- Sajnálom, de nem tudom, miről beszél. - felelt kissé leverten ő is
Nem akart hazudni neki. Alig pár napja ismeri, de máris húgaként szereti őt, akinek mindent elmondhat, akivel éjszakákon át a kisebb-nagyobb problémákról lehetne beszélni. Végül egy királykék selyemruha mellett döntöttek, melyet így Leon fizetett ki neki a számlájára íratva.
Az úton visszafelé nagyon csendben voltak. Sophi-nak be kellett látnia, hogy Sora semmit sem fog neki mondani a múltjáról, hiába is erősködik.
Az ebédről ugyan lekéstek, a kisasszony gyomra viszont félreérthetetlen jeleket küldött a szakács felé, melyek cselekvésre késztették.
Sora-nak semmi ereje nem maradt. Ólomként a földhöz húzó végtagjai lázas teherként nehezedtek gyenge testén. Alig jutott el a szobája ajtajáig, mikor valaki megszólította.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? - lépett mögé egy másik cselédlány, May
- Nem értem, mire gondolsz... - súgta erőtlenül
- Ugyan már! Ne nevettess! Tudod nagyon jól, hogy miért hozatott ide téged Leon!
- Talán Leon úrfi. - sziszegte neki
- Édesem! - nevetett rajta - Nehogy azt hidd, hogy kiüthetsz a nyeregből! Nagyobb falat vagyok én annál, nekem elhiheted!
- Kérlek! - próbált talpon maradni, de egyre inkább csak szédült - Hagyj engem békén. Dolgozni jöttem ide és semmi másért!
- És mond csak! Arra a részre nem emlékszel, hogy egy cseléd olykor "egyéb" szolgáltatással is tartozik az ura felé?
- Miről beszélsz? - pislogott nehezen
- Pontosan tudod, mire gondolok. - lépett teljesen közel hozzá és a fülébe súgta
Sora elméjében újra és újra felhangzottak a kis Sophi beszámolói, az olykor órákig tartó bezárkózás, a gyanú legapróbb jelének elrejtése. Már mindent értett... mégsem hitte el. Képtelen volt rá. Hogy tehet ilyet egy nemes egy cseléddel? Hogy tehet ilyet... Ő.
Úgy érezte, végleg elhagyja az ereje.
Tántorogva indult meg kicsiny szobája felé és belevetette magát kemény ágyába. Alig érintette a durva anyagot, máris elnyomta az álom. Egy álom, melyben együtt lehetett egy férfival múlt és rang nélkül. Édes képzelgéséből ütemes dübörgés és éktelen hang rántotta vissza a jelenbe. Ahogy lassan kinyitotta a szemét és tekintetét az ablakon keresztül az égre vetette megállapította, hogy alig aludt valamit. Mégis sokkal jobban érezte magát, mint mikor lefeküdt. Újra élettel teli és tettre készen pattant ki ágyából, megigazgatta ruháját, haját és kisietett szobájából. Még messziről visszhangzott May hangja, ami a konyhába parancsolja őt, ahol Jerry, Pier a szakács és maga May is belevetették magukat a vacsora készítésbe.
- Bocsánat a késésért. - hajolt meg gyorsan és igyekezett hasznos dolgot csinálni
- Semmi gond. Már majdnem készen vagyunk! - válaszolt mindenki helyett Pierre
- Akkor had készítsem el én a desszertet! - csapta össze a kezeit, mire a levegő megfagyott körülötte
Senki sem tudta, hogy Sora egyáltalán képes-e a főzés tudományára. Jerry, az egyébként is szótlan és merev férfi arcára is kiült valamiféle aggodalom, vagy a következményektől való félelem. Pierre szinte minden mozdulatát végigkísérte a lánynak, nehogy eltörjön, vagy leégessen valamit. May egyszerűen csak irigy volt a lány népszerűségére és csinálhatott bármit, senki sem figyelt rá.
Hamarosan hallani lehetett, hogy Sophi apró cipőcskéjének kopogása tölti be a szomszédos, étkező termet. Mindenki sietősen porciózta ki az ételt porcelántányérokba, és egy kicsiny, ezüstösen csillogó kocsira pakolták, amit a felszolgáláshoz szoktak kitolni. Általában Sora szolgálja fel az ételt, ám ezt most egy szokatlan tény megváltoztatta.
Ugyanis Leon-nal egy másik férfi is érkezett az étkezőbe, ami a lányt megrémítette. Nem akart lelepleződni, márpedig ennek nagyobb lehetett az esélye, ha egy nemes asztaltársaságát élvezheti. Megkérte hát Jerry-t, hogy ő tálalja fel a vacsorát, ami egy könnyed salátából és Burgundi marhasültből állt.
A vendég nagyon kimért, kissé pimasz, Leon tökéletes mása és egyben ellentéte. Egy üzleti ügyet bonyolítottak, melyben lovakkal és földekkel kapcsolatos cserék illetve felvásárlások merültek fel, melyeket szegény Sophi nem igazán értett még. Jerry jelenléte kis zavart okozott a beszélgetésben.
- Hol van Sora? - dörrent feszülten Leon hangja
- Milyen Sora? - kapta fel a vendég a fejét.
A ruhája minden nemesi ranggal ellátott szalaggal és kitűzővel díszített volt. Leon már az első pillanattól fogva ismerősnek tartotta, de semmire sem jutott találgatásaival. Szeme kissé megrebbent, mikor a férfi Sora felől érdeklődött. Gondolkodása olyan messzire kalandozott, hogy húga volt kénytelen válaszolni, mégis meglepően.
- A cselédünk, Sora Delon. - hazudta, mivel gyors észjárásának köszönhetően könnyedén kitalálta a lány távollétének okát.
- Delon.... értem... - lankadt a férfi figyelme és visszatért az ételhez
Leon egy pillanatra húgára pillantott, aki viszont fel sem nézett tányérjából. Miután befejezte az evést, illedelmesen meghajolt és távozott. Egyenesen a konyhába sietett, ahol már csak Pier szorgoskodott.
- Sora? - kukkantott be az ajtón
- Már elment! - felelt neki
- Kár... és mi az ott? - utalt a kis asztalon álló kelyhekre, amiben csokoládé gőzölgött
- Áh, az Sora desszertje!
- Sora-é? Tud főzni?
- Engem is meglepett! - vakarta meg a fejét a férfi - És be kell valljam, kissé aggódom az íze miatt.
- Majd én megkóstolom! - nyúlt rögtön az édesség után, megmártotta benne ezüst kiskanalát és megkóstolta.
- Hmm... ez isteni. Mi van benne?
- Mentol... - felelte aggódva
- Tessék? - nyelte le gyorsan a kislány
- Igen. Állítólag ez eredeti angol édesség, amit vacsora után tálalnak fel. Bár bevallom, nekem kissé szokatlan volt.
- Tökéletes összhang. Hihetetlen. - kanalazta egyre gyorsabban a csokoládét, majd végeztével távozott
Ismét Jerry-n volt a sor, hogy felszolgálja a vacsora utolsó pontját. Leon kételkedve szívta magába a csokoládé és az ismeretlen illat egyvelegét, de mikor vendége arcára pillantott, szeme elkerekedett.
- Mentolos csokoládé? - csillogott a férfi szeme, mint egy gyermeké, majd megkóstolta - Ez fenséges.
Leon is rávette magát a kóstolásra. Nem tudta eldönteni, hogy az ismeretlenség vagy az ízlésének mássága mondatja vele az étel kihagyását, de újabb próbát tett. Minden egyes kanál után új ízélménnyel találkozott, és mikorra kezdte megszeretni, kanala a kehely alját érintette csilingelő hanggal. Csodálkozva tekintett maga elé, vendége pedig szinte teljesen kikanalazta a desszertet.
- Tudod, meg kell mondjam őszintén, eddig nem igazán hajoltam a társulásunk felé. De mikor a komornyikod elénk tette ezt a fenséges, mellesleg az én hazámból származó, angol édességet, megadtam neked az esélyt. Mikor megkóstoltam, már szinte biztos voltam benne, hogy megegyezünk valahogy. - nevetett
- Tényleg a desszert miatt? - kérdezte, sokkal inkább magától, mint vendégétől
- Akkor megbeszéltük. Holnap még eljövök a részleteket megbeszélni, de ma már nem lesz rá időnk, így engedelmeddel távoznék.
- Persze. - kapott a fejéhez és kikísérte a férfit
A kastély előtt a hintóra várva a naplemente aranyra festett táját fürkészték szótlanul. A könnyed nyár végi szellő finom illatot hordott eléjük a kastély mellől. Engedelmeskedve ösztöneiknek, mindketten arra vetették tekintetüket.
Sora-t pillantották meg, amint barna cselédruhájában állt meg előttük, aminek szoknyája a térdrészénél földtől volt koszos. Hosszú, orgonazuhatagával pajkosan játszott a szél, és az illat forrása pedig a kezében tartott liliom volt. Amint megpillantotta a két férfit, szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet.
Szemei elkerekedtek, megremegtek kissé és megfagyott minden mozdulata. Akárcsak az idegen férfié. Ő is szótlanul figyelte az előtte pár méterre álló lányt. A férfi magasabb volt nála, haja kicsit sötétebb, mint a lányé és az ég felé tekintő, szeme pedig fekete volt. Leon alig tudott betelni a lány látványával, ám egy pillanatra megingott magabiztossága. Ahogy ott álltak hárman, úgy érezte, most nem ő van középpontban. Sora és ez a férfi valamiért mozdulatlanul merednek egymásra.
A hintó végre megérkezett eléjük, kizökkentve mindenkit a pillanatnyi révületből. Sora kezei megremegtek, ahogy a férfi a valóságba visszatérve lassan ül be a kocsiba. Már éppen szólt volna, de az utolsó pillanatban visszafogta magát.
- Dante...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
