Ötödik fejezet

Ő állt ott, Eric Thane, alig csak pár méterre tőlem. Ajkaim meglepődöttségemben el is váltak egymástól. Szürkésbarna tekintetem találkozott az Ő csodaszép mélykék szemével. Istenem, még soha nem láttam ennyire tiszta színű tekintetet! A kék legcsodálatosabb árnya világított szemeiben. Haja koromfekete volt, mely kissé kócosan és tépetten simult puha arcára. Ruhája egy fekete bőrdzsekiből és egy egyszerű, itt-ott szakadt farmernadrágból állt, no meg egy kényelmes cipőből. Mikor végigmértem, tekintetem ismételten találkozott az Ő szemével. Láttam, hogy némi kíváncsiság, s elégedettség tükröződik benne. Egyik szemöldökét érdeklődően felvonta, és Ő is alaposan végigmért engem. Egy kicsit el is pirultam, számomra szokatlan volt, hogy egy fiú ilyen pillantásokkal mér végig. Bár, ha ilyen helyes fiú nézeget engem... Te jó ég, mikre gondolok? Gondolatmenetemből apró köhintése hozott vissza, majd nem sokkal ezután meg is szólalt:

- Sajnálom, kisasszony, nem állt szándékomban megbántani a kegyeit... - kezdte eléggé gúnyosan. - De ha nem tudja, mit jelent a közlekedés - nyomta meg a „közlekedés” szót. -, akkor születésnapjára venni fogok Önnek egy KRESZ-szabálykönyvet. - egy gúnyos mosoly jelent meg szépen szabott ajkai mögött.

- Ó, én meg azt hiszem, egy szemüveget, hogy lássa, egy közlekedő van még a zebrán... - vágtam vissza dühösen, mire halkan felnevetett, s a motorja felé indult.

- Nézze! Önnek nincs semmi baja, ahogy nekem sem. Nincs oka felháborodni. Ön hibázott. Ennyi! - rázta meg a vállát, majd bukósisakját a fejére vette.

- De lehetett volna!

- De nem lett! - mondta egyszerűen, majd a védőeszközt a fejére tette. - És, ha most megbocsát, nekem mennem kell, ugyanis már el is késtem a munkámból. - pillantott órájára.

- Hogy maga mekkora egy... szemét! - vágtam rá a lekezelő stílusa miatt.

- Na, látja! Még tisztelem is önt! Ezt nem sokan mondták még nekem! - indította be a motort. - Örültem a találkozásnak! - intett egyet, majd pár pillanat múlva már csak egy száguldó motorost láthattam. Az emberek, természetesen jól megbámultak ezért a kis jelenetért. Zavarodottan egy mosolyt erőltettem arcomra, majd fölléptem a járdára, s a színpad felé vettem utamat. ~ Ezt még visszakapod, Eric! Ó, már el is képzeltem az arcodat!

***

- Nem, nem, nem és nem! - rázta meg a fejét egy férfi, mire rengeteg fáradt sóhaj szakadt fel egy fiatalokból álló csoport tüdejéből.

A helyszín a Kaleido Színpad gyakorló terme. Az új darabra, az Árnyéktáncra gyakoroltak a táncosok, no és persze a két főszereplő, Eric Thane és Miranda Craven. Ők ketten fönt, a trapézok közt lehelték ki a tüdejüket, ugyanis, egy új, igen nehezen elsajátítható speciális trapézzal kellett megismerkedniük. Míg ők ketten ott fönn mulatták az időt, addig Mr. Lurch, a „vérengző” tánctanár szegény tánckar fejüket üvöltötte le.

- De... De mért, Mr. Lurch? - kérdezte egy szörnyülködő tanítvány.

- Hogy mért? Ezt én is kérdezhetném Önöktől! Mért van az, hogy már milliószor próbáltuk el ezt az egyszerű kis jelenetet, és Önök, még mindig képtelenek tökéletesen végigvinni? - dühöngte. Kicsit furcsa volt a kiejtése, enyhén pösze hanggal beszélt.

- Talán azért, Mr. Lurch, mert már hihetetlenül unják az egészet? - kérdezte egy unott hang. Mr. Lurch kikerekedett szemekkel fordult meg.

- Ha- Hana kisasszony? - tette fel kérdését.

- Jelen! - feleltem. A sok arc, a sok ismert, és kedves arc egy nagy mosoly kíséretében leléptek a színpadról, s egyenesen felém igyekeztek.

- Hana! - ugrott nyakamba Emily. - Mégis mit csinálsz itt? Mért nem utaztál velünk? Jaj, te lány! - bombázott kérdéseivel.

- Nyugi már! - kacagtam. - Miután elmentél, egy kis idővel utána tudtam meg anyától, hogy idejövünk. - vettem ki fülemből az MP4-em fülhallgatóját. - De mindegy, az a lényeg, hogy itt vagyok! - öleltem vissza.

- Hana, jó újra itt látni! - mondta egy kedves lány, Emma. A lánynak szőke színű haja volt, melyet egy könnyed copfba fogta fel. Ruhája - mint minden lánynak - egy tornadresszből, és spicc cipőből állt.

- Igen, hogy s mint? - érdeklődött Annabell. A bronzbőrű lány, nagyon kedves, és segítőkész volt. Haját kontyba fogta fel, és kedvesen mosolygott rám.

- Huh, kicsit fáradtan, de megvagyok - mosolyogtam. - És veletek? Jaj, szinte már ezer éve nem láttalak titeket!

- Az az ezer év csak két év... - szólt a széksorok között ülő férfi. Kedvesen elmosolyodtam, majd lelépdeltem a lépcsőkön, s a jó régi, „lecserélhetetlen” igazgatóhoz léptem. Ő addigra fölállt, és szintén egy nagy vigyorral az arcán átölelt.

- Hjaj, Kalos! Te semmit nem változtál! - leszámítva, hogy néhány ősz tincs éktelenkedett a hajában, és hogy kicsit fáradt volt a tekintete.

- Köszönöm - jelent meg egy apró mosoly ajkai közt. - Jól utaztál, minden rendben volt? - mondta érdeklődéssel hangjában.

- Persze, minden. Bár majd’ halálra untam magamat az út alatt... - tettem még hozzá.

- Pár napja kinn voltunk Párizsban... Nem találkoztunk. Hol voltál? A Fesztiválon sem jelentél meg...

- Öö... Ott voltam a Fesztiválon, csak egy kicsit „nyugisabb” helyen. - kacsintottam.

- Szép nagyot nőttél. - mondta elismerően.

- Köszönöm - majd föltettem azt a kérdést, ami a legjobban furdalta az oldalamat: - Mondd csak, Kalos, mért kellett ideutaznom? Apa azt mondta, hogy te akartál valamit. De mit?

- Az igazság az, hogy én se tudom. Ezt egyedül Mr. Kenneth tudja. - sóhajtotta.

- Már megint mit talált ki? - forgattam meg szemeimet.

- Haha! Valamit biztosan, hogy nagyon ragaszkodott hozzád... - mosolygott rám. - Ó, de had mutassam be neked Színpadunk két sztárját, Miranda Cravent, és Eric Thanet.

Mirandát egy hűvös pillantással köszöntöttem. A lányra egy fehér színű tornadressz simult, haja egy könnyed copfban volt fölfogva. Lekezelő tekintetével végigmért, de nagyon nem foglalkoztam vele. Egy beképzelt liba, fintorodtam el, majd tekintetemet a tőle nem messze álló Ericre emeltem. Szemébe egy gúnyos s elégedett pillantással pillantottam bele. Rajta egy fekete póló és egy sötétkékes színű nadrág volt, mely elrejtette sovány testét. Egy trapézon állt. Meglepődött. Ó, de még hogy! Gondolom, rájött, hogy a kb. egy órával ezelőtti történéseken én voltam az a lány, akit majdnem elgázolt.

- Örvendek a szerencsének. - mondtam finom hangsúllyal.

- Hh... Mégis ki vagy te, hogy mindenki a lábaid előtt hever? - kérdezte Miranda igen flegmán. Fölvont szemöldökkel néztem rá. - Már nem azért, de engem nagyon nem érdekelsz. Én tőlem lehetsz egy hercegnő, vagy egy senki, de akkor sem érdekelsz. És ha most megbocsátasz, nekünk feladatunk van, ez pedig az, hogy elsajátítsuk ezt az igen nehéz speciális trapézt! - mutatott az akrobatikus eszközre. Ismételten elmosolyodtam. Ez pontosan az a trapéz volt, melyet körülbelül fél éve használtam, s ami miatt szalagszakadásom volt. Végül is, úgymond megérte, hisz tökéletesen kiismertem az eszköz mozgástechnikáját, és egyéb titkait.

Eric csak állt az egyik sima trapézon, míg Miranda megmutatva, hogy Ő itt a sztár, a kiinduló helyre igyekezett, nagy levegőt vett, majd megfogta a trapézt. Az első pillanatban tudtam, hogy le fog esni. Tudjátok, ez a trapéz igen nehéz stílusú. Még apámnak se sikerülni elsőre elsajátítani.

A trapéz téglalap alakú volt, szélessége körülbelül egy méter széles, míg magassága úgy két méter körüli lehetett. A tartórúdján és az állórúdján két-két kapaszkodó volt, amibe kezünket, illetve lábunkat akaszthatjuk. Ez még oké is, csakhogy hihetetlenül gyorsan forgott minden irányba, ha előre dőltél, veled együtt a trapéz is előrelendült, s ugyan ez volt hátrafelé is. Amerre mozogtál te, ugyan úgy mozgott veled a trapéz is. Ha nem tanulod meg kezelni, súlyosan megsérülhetsz. Lásd, hisz velem is ez történt: az elején túlságosan is gyorsan pördültem és nekicsapódtam a falnak. Nem szóltam anyáméknak; tovább folytattam az elsajátításának a titkait, s még jobban sérült a bal vállam. De ez mind fél éve volt, most már nincs semmi bajom, legalábbis szerintem, nincs, gondolkodtam el. 

Mirandának az volt a problémája, hogy nem mert kilengeni. S emiatt, a trapéz gyorsan forgott, nem tudta követni a forgás sebességét, és kiesett a trapézból, egyenesen a zöldeskék háló ölébe. Sokan fejüket csóválva és egy nagy sóhaj kíséretében figyelték az előbb történteket. Pedig, ha ezt megtanulná... Jó, nem azt mondom, hogy én is két perc alatt megtanultam. Nekem bő egy- másfél hónap kellett ehhez.

- Miranda. Tudod, mi a gondod? - kérdezte Kalos, ki még mindig mellettem állt. Igen, a férfi, mint mindig, most is tökéletesen észrevette a hibákat.

- Nem, Főnök, de adjon még némi időt, és kijavítom! - kérte.

- Hana, te tudod mi a hibája? - tekintett rám.

- Héj, mért engem kérdezel? - vontam kérdőre unottan, miközben Mirandára néztem. Fölvonta szemöldökét, s úgy pillantott rám. Leültem a mellettem lévő székre és még jobban méregettem az itteni sztárt. - Hjaj... Igen, tudom. - vontam meg a vállam.

- És mi? - kérdezte dühösen Miranda.

- Az, hogy félsz kilengeni... - mondtam unalmas hangszínben, de Kalos elismerő tekintettel nézett rám.

- Ez nem igaz! - ugrott ki a hálóból. - Én nem félek...

- Akkor mért nem sikerül? - tette fel az újabb kérdést Kalos.

- Tudja mit, Főnök? Ha Hana kisasszony olyan jól tudja - kezdte gúnyos hangnemben. -, akkor jöjjön, és mutassa be, vagy netán túlságosan is fél, és csak a szája nagy?

- Hana, nem... - szólt volna Kalos, hogy emlékeztessen a balesetemre, de én már indultam is a kiinduló hely felé. Levettem a vékony ám bő pulcsit, majd a szürke pólómat illetve farmernadrágomat. Ezután hajamat fölkötöttem. Miranda elégedetten elmosolyodott.

- Hana, az apád... - állított meg ismét egy aggódó hang.

- Emily! - tekintettem másod unokatestvérem felé. - Apám nincs itt, de ha mégis megtudná, az az én gondom...

-  De a váll-... - egy intéssel félbeszakítottam. Nem akartam, hogy megtudják, hogy sérülten ugrálgatok, az apám tiltó szava ellenére.

Komoly, magabiztos és határozott tekintettel lépdeltem fel a kis lépcsőn, s a kiinduló pont felé igyekeztem. Eközben Miranda is mellém ért, illetve a mellettem lévő trapézról figyelt, levakarhatatlan elégedett mosollyal, mintha azt akarná mondani: „Úgysem fog sikerülni!”

Pár pillanattal később azt láthatták, hogy lábamat beakasztom, kezeimmel pedig megfogom a kapaszkodót, lehunyom szemeimet, s mély levegőt veszek. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy vajon mi fog történni. Emily aggódó, Eric kíváncsi, ugyanakkor hideg tekintettel nézett rám. De mért érdekel engem, hogy Eric hogy néz rám, tettem fel magamban kérdésemet mérgelődve.

Nagy lendületet vettem, de még utoljára Miranda szemébe néztem. Oké, akkor most figyelj, mondtam. Azt a kis hurkot - mely körülbelül tíz méterre tőlem, s a levegőben lógott -, alaposan tanulmányoztam. Oda kell elérnem!

Eszeveszettül forogni kezdtem. Olyan gyorsan, hogy a hajamban lévő hajgumi egy pillanat alatt földet ért, s hosszú hajam csak úgy repült arcom körül. Testem kecsesen pörgött. Kinyitottam szememet, s előredőltem. Abban a percben, a speciális trapéz is velem együtt előre dőlt és így fejjel lefelé forogtam. Ismét lendületet vettem és ismét egyenesbe fordultam. Néhányan halkan sikkantottak. Apró, halvány mosoly bújt meg ajkaim mögött. Ha jól számoltam, akkor most kell elugranom, jutott eszembe. Három, kettő, egy...

Aki eddig ült, az most fölállt. Túl messze van, le fog esni, sikoltotta valaki. Miranda még elégedettebben elmosolyodott. Nem értem el a kötelet... Pontosabban nem értem el a kezemmel. Magam sem tudom, hogy hogy, de lendületet véve a lábamat akasztottam be a hurokba. A sztárnak az arcára fagyott a mosoly. Mikor beleakasztottam a lábamat, gyorsan forogni kezdtem, majd megállítottam, s az egyik trapézba kapaszkodva visszaugráltam arra a helyre, ahonnan elindultam. Hajam az arcomba lógott, s eléggé lihegtem. Fölemeltem a fejemet és büszkén tekintettem a lány tekintetébe. Meg se tudott szólalni, vagy mukkanni, egy hang se jött ki a torkából.

- Általában ilyenkor szoktam a kórházba kerülni! - az első, aki meg tudott szólalni, az Emily volt. - Te bolond lány, az idegeimmel játszol! - elmosolyodtam, s lassan meghajoltam. Szinte mindenki tapsolni kezdett.

- Látod, Miranda! Hanának nem csak a szája jár... - mondta Kalos. - Én nem nézném le, ugyanis nem akárkik tanították.

- Ezt hagyjuk, Kalos... Nem kell sztárolni, mert-... - kezdtem.

- Ó, tényleg? - vágott közbe a lány. - Engem is egy igen híres sztár tanított, méghozzá May Wong! Ha elfelejtetted volna, a legjobb tanítványa voltam!

- Én nem felejtettem el, Miranda! De Hana...

- Mégis ki vagy te, hogy mindig mindenkit hozzád hasonlítanak? - kérdezte dühöngve Miranda. Na, amint látom, vele már nem lesz jó viszonyom, sóhajtottam.

- Oké - nagy lélegzetet vettem. - Az én nevem, Hana E...

- Hana Elizabeth Oswald! - szólt egy dühös férfihang. Mindenki felé fordult.

A férfi magas volt, hosszú ezüstös haja táncolt márványarca körült. Gyönyörű, szürkés tekintete volt, izmos és fenséges testalkata. Egy farmernadrág és egy szűk, sötétszürke hosszúnyakú felső simult felsőtestére. Szemei veszélyesen, s mérgesen csillogtak. Lassú, kecses és dühös lépésekkel indult lefele a lépcsőn.

Apám állt ott... És tudtam, hogy ebből nem lesz semmi jó!