Nyolcadik fejezet

Eléggé meglepődtem. Mégis mit akar ez jelenteni, tűnődtem. Fölálltam, s körbepillantottam, hátha valaki jön-e erre, de természetesen egy szál lélek sem volt ott. A biztonság kedvéért a deszkát és a szőnyeget visszatettem az eredeti állapotába, s el akartam menni erről a helyszínről, de... Mintha valami vonzott volna ehhez a titokzatos helyhez. Bár tétovázva, de közelebb jöttem a kis ajtóféleséghez. Szívem a torkomban dobogott. Reszkető testtel léptem be a szűk bejáraton. Előrébb mentem, s abban a pillanatban a fények kigyulladtak.

- Ez meg mi? - vissza akartam fordulni, ám az ajtó egyszer csak becsukódott.

Még jobban megijedtem. Lélegzetem felgyorsult, torkom kiszáradt. Lassan megfordultam, bizonytalan lépésekkel lépdeltem előre. Egy rövidke folyosón mentem át és ezután egy nagy, kényelmes és tágas szobába érkeztem. Eléggé otthonosan van berendezve, emeltem fel szemöldökömet. A falakon többféle fénykép pillantott vissza rám. Mindegyik egy-egy embert ábrázolt, de különböző időkből. Annyira nem figyeltem fel rájuk, mivel tekintetemet körbejártattam a szobában. A fényképekkel teli fallal szemben egy kényelmes, karamell színű dívány foglalt helyet. Középen volt egy kisebb cseresznyefából faragott asztalka, melyen egy váza... Liliomcsokor tündökölt. Liliom? Óvatosan közelebb léptem, s ujjammal megérintettem a fehér színű illatos virágot. Még friss, jöttem rá. Ekkor egy vastag, lilás színű függönyt vettem észre. Remegő kezekkel húztam el. Egy ruhásszekrény volt ott, melyet, ha jól emlékszem gesztenyefából készítettek. Pár másodperccel később kinyitottam.

A szekrény rengeteg ruhakosztümöt tartalmazott, mindenféle anyagban és színben. De ami a legkülönösebb, hogy mindegyik ruha alatt egy-egy ugyanolyan színben viruló álarc is pihent. Szemeim kétszer akkorák lettek. Álarc? Ez egyre különösebb, suttogtam halkan. Ebben a pillanatban egy kisebb dobozt vettem észre. Vigyázva kiemeltem, s egy nagyot fújtam, mire por szökött a levegőbe. Némi köhögés után a dobozzal a kezemben az ágyra ültem. A fedőjét leszedtem. Egy sötétkék színű, többoldalas könyvet találhattam ott. Rengeteg képet, újságcikk kivágásokat ragasztottak bele, néha-néha szép, gyöngybetűkkel írt betűkkel írtak mellé jegyzeteket. Ekkor egy papír hullott ki belőle. Lehajoltam, majd felemeltem, s olvasni kezdtem.

„... Egy ismeretlen táncos lány kápráztatta el a nézőket. Senki nem ismerhette fel, ugyanis arcát egy álarc rejtette. A Táncversenyen természetesen a bírók neki szánták az első díjat, de Ő udvariasan visszautasította ezekkel a szavakkal: „Minek kellene nekem egy ilyen díj, mikor a legdrágább és legbecsesebb jutalom a közönség öröme?” S ezekkel a szavakkal el is tűnt...”

- „Minek kellene nekem egy ilyen díj, mikor a legdrágább és legbecsesebb jutalom a közönség öröme?” Milyen igaza van! - ismertem be, miközben még jobban tanulmányoztam az újságot. 1913-as kiadás volt. - Te jó ég, milyen régi, és öreg kiadvány! - csodálkoztam pislogva.

Rengeteg kép is volt emellett. Mindegyik más korból volt, de mindegyiken egy-egy női alak, akiken álarc pihent. Ahogy jobban megfigyeltem, láthattam, hogy nyakukban egy nyakék csillog.

- Mégis mit akar ez az egész jelenteni? - tűnődtem hangosan, ugyanis a medál egy liliomot szimbolizált.

- Még mindig nem jöttél rá, Liliom? - a kis lapocska kiesett a kezemből, én meg ijedten álltam fel.

- Ki van ott? - kérdeztem kicsit félve, ugyanis senkit, de tényleg senkit nem láttam. Addig beazonosítottam, hogy az idegen férfi, hiszen mély hangja volt.

- Engedd meg, hogy bemutatkozhassak: a nevem Fantom és a Színpad Szelleme vagyok. - egy kis lényecske lebegett elém. Játék baba méretű volt. Hosszú, hullámos zöld színű haja omlott apró vállára. Lilás színű ruha simult kicsiny testére, és csillámpor szállt körülötte. Fején valami különleges fejdísz pihent. Fél arcát egy álarc rejtette. Már megint egy álarc?

- Te meg mi vagy? - pattantam fel. - Úristen! Megőrültem? Vagy álmodom? Te jó ég, lehet, hogy nem babáztam kiskoromban, és ezért a Babák Szelleme meg fogja keseríteni az életemet? - a kis lényecske eléggé furcsa, idiótának néző tekintettel pillantott rám.

- Hana! Kérlek, ülj vissza, nem vagyok a Babák Szelleme. A Színpad Szelleme vagyok. És azért vagyok itt, hogy elmondhassak neked valamit a múltadról.

- A múltamról? Jézusom, mit tettem?

- Ülj le! - mondta komoly hangon. - Szeretnék elmesélni egy történetet... Liliom történetét.

- Liliom? Már megint Liliom? Nézd, én tényleg csak poén céljából mentem el a Fesztiválra, és...

- Nem! Te nem poénból mentél el abba a Fesztiválba. Azért mentél el, hogy megismerhessék az új sztárt, Liliomot. De ha megengednéd, hogy elmondjam a...

- De mégis mit jelentsen ez? - vágtam szavába. - Egyáltalán te mit keresel itt? Azt hiszem, el kell mennem egy orvoshoz... - mondtam, csak úgy magamnak.

- Hana Elizabeth Oswald! Hallgass meg! Nem őrültél meg! Csak hallgass végig, vagy soha nem tudod meg, mért látsz engem, és mért akarok veled beszélni! - szólt rám parancsoló, ám kissé fenyegető hangon. Ez megtette a hatását, s számat összeszorítva figyeltem a kis szellemet. Ő pedig nagy levegőt vett, s belekezdett mondókájába. - 1911. április 13.-át írunk. A Dreams of Stage, azaz az Álmok Színpada megnyitógáláján vagyunk. Az akkori alapítók között volt Mr. Kenneth édesapja, az idősebbik Mr. Richard Kenneth és Kalos Eido nagyapja, Charles Eido. A Színpad már pár előadás után híres volt, de akkor lett még fényűzőbb, mikor egy kislány, Helen Bennet a társulathoz csatlakozott. Akkor volt tizenhét éves, pont, mint most Te, Hana. Egy páratlanul tehetséges, okos és művelt leány volt. Az artistaság volt a lételeme, naphosszakat edzett, és hihetetlenül eredményes előadóvá vált. Úgymond, a Színpad történelmében Ő volt az első Igazi Sztár. - a kis szellem a képsorhoz lebegett, és a legelső képre mutatott. A kíváncsiság miatt fölálltam, s odaléptem. A képről egy nagyon szép nő pillantott vissza. Az akkor divatos ruhákat viselte és kedvesen mosolygott. Bár a kép a XX. század elején készült, jól kivehettem, hogy a haja sötét színű volt. Gyöngéden, kicsit hullámosan omlott puha vállára. Alakja karcsú volt, és egy picit mintha alacsony is lett volna. Fején talán egy fehér színű kalapot viselhetett. Mosolygott, és a mosolya is igazán kedvesnek, és megnyugtatónak találtam. Az egész nő, úgy ahogy volt, egyszerűen gyönyörű. - Ő Helen - mondta, majd folytatta. - Ahogy telt-múlt az idő, Helen egy álom során megálmodott engem. Szóval, úgy is mondhatjuk, Ő miatta létezem én. Kérlek, ne nézz így rám. Nem tudom elmondani, hogy történt, miként történt, de így volt. Tudod, Helen nevezett el engem Fantomnak az álarcom miatt. És Helen miatt vagyok én a Színpad Szelleme. - egy bólintással jeleztem, hogy nagyjából értem, miről beszél. - A kislány már tizenhét évesen világszerte ismert volt. De Ő nem akarta a hírnevet. Ismeretlenként akart artista lenni. Ezért keresett az egyik előadás után egy álarcot, melyet elvett a jelmezszobából, kicsit átalakította és ebben a maszkban jelent meg egy versenyen. A lánynak a kedvenc virága a liliom volt. És, mivel egy Liliomot helyezett a szívére, Liliomnak nevezték el.

- Pont... Pont, mint engem a Fesztiválon... - pislogtam döbbenten, amikor eszembe jutott a Fesztivál.

- Igen. Pont, mint téged. Ez nem véletlen. Helen mikor betöltötte a huszonkettedik életévét, ezeket a szavakat mondta nekem: „Fantom! Ha valaki megtalálja álarcomat, Ő lesz az utódom. Ő lesz az, aki tovább viszi az álmomat; a Liliom címet. Érzem és tudom, hogy így lesz majd.” Helennek két gyereke született. Egy lánya és egy fia. A lánya, Nanett és a fia Lionel. Nanett volt a fiatalabbik. Az Ő lánya Henrietta volt. Henrietta 1946. november 23-án született. Míg az édesanyja, azaz Nanett egy énekesnő volt, addig Henrietta követte nagyanyja példáját és Ő is az artistaságot választotta. Ugyan olyan páratlan tehetség volt, akár Helen. És a tizenhetedik születésnapján megtalálta Helen álarcát egy furcsa véletlen folytán, így meglátott engem, s Ő lett Liliom utódja. És ez így ment, hosszú éveken át, mígnem 2007-et írunk.

- De hát, én nem is azt az álarcot találtam meg. Az fönn volt a padláson, és...

- Lehet. De álarc. Egy fekete álarc. Igaz, annak is megvan a maga múltja és története, hisz az édesapádé volt, de ez nem lényeges. A te anyai nagyanyád is kiválasztott volt. Ő is Liliom volt, míg nem találkozott a nagyapáddal.

- És nekem... Nekem mit kell tennem? - kérdeztem bizonytalanul.

- Te leszel a következő Liliom. Te leszel az, aki elkápráztatja a közönséget gyönyörű táncával. A Sorsod meg van írva, Hana. - sóhajtott mélyet.

- Akkor az a cigány jósnő erről beszélt... A vonalról. Helen az én ősöm volt.

- Ahogy mondod. - egy picit elgondolkodtam.

- Mi van, ha meghátrálok? - tettem fel kérdésemet, és Fantom tekintetébe néztem.

- Tudom, hogy nem fogsz meghátrálni. De addig fogsz engem látni, ameddig hiszel magadban és nem törsz össze.

- Erről beszélhetek valakinek? Mármint... erről a titokról.

- Rólam igen, hisz édesanyád és édesapád is ismer engem, Ők is láttak... Látnak.

- Állj! Akkor ők mért nem voltak... Kiválasztottak?

- Ők is kiválasztottak voltak, csak nem Liliomnak. Ők igazi sztárok, Hana. Főleg édesanyád. De Liliom csak nő lehet, és csak a lány unoka. Ahogy Te, úgy a nagyanyád, az üknagyanyád és még sorolhatnám egészen Helenig.

- Értem. Tehát ez egy titok, melyről csakis én tudhatok. De mi van Emilyvel, és Josh-sal, no meg Garyvel? - érdeklődtem.

- Természetesen Liliomnak lehetnek segítői. És mindig is voltak segítői. Erről a vonalról csak Ők tudhatnak! Egy jött-ment kis idegennek nem árulhatod el. - emelte fel ujját figyelmezően. - Csak annak, akiben megbízol, és tényleg úgy érzed, hogy az a valaki érdemes arra, hogy megtudja, mért pont Te vagy Liliom. - válaszolta.

- Hm... Értem. És egyáltalán mi ez a hely? - tekintettem körbe.

- Ezt a helyet még maga Helen alakította ki. Bár az óta a Színpad többször is át lett alakítva, fel lett újítva, de ez a hely mindig megmaradt. Ez Liliom lakhelye. Sokuk itt találtak ki manővereket, itt készültek fel és még sorolhatnám. Azok a ruhák, melyek abban a szekrényben állnak, mind-mind egy-egy előadás emlékei. Régiek, de gyönyörűek. És ezek a képek itt mind Liliom kiválasztottai.

- Oké. Tehát röviden és tömören: Liliom kiválasztottja vagyok. - kicsit elbambultam és feldolgoztam a történteket.

- Vállalod, hogy továbbviszed ezt a vonalat, és hogy csak a közönség kedvéért leszel olyan, amilyen? Hogy csak a nézőket fogod szórakoztatni és a hiúság, s önteltség nem fog elemészteni?

- Mi ez valami esküfogadalom? - kérdeztem picit gúnyosan.

- Nem. De biztos akarok lenni benned. - bár Fantom tudta, hogy biztos lehet benne, viszont hallani akarta a saját számból.

- Azt hiszem, vállalom.

- Akkor most kérlek, menj oda a szekrényhez, és vedd elő azt a kis dobozkát! - mutatott arra a pontra, ahol a kis tárgyacska megtalálható.

- Oké - mondtam kissé elbizonytalanodva, de odalépdeltem.

A sötétkék színű, puha bevonatú dobozt fölemeltem, majd visszasétáltam a díványhoz és leültem. Kinyitottam. Abban egy gyönyörű mintázatú porcelán ékszerdobozt találtam, mely ezüstösen csillogott. Ovális alakú volt. Szép, kövekkel volt díszítve. Ahhoz, hogy ki tudjam nyitni egy kisebb kulcs kellett. De érdekes, mondtam elképedve, ugyanis a zár liliom alakú volt.

- Ez gyönyörű. - feleltem.

- A kulcsa a porcelán alján van. - jegyezte meg Fantom.

Óvatosan megfordítottam. Az aljára ugyan olyan, mélykék színű anyag simult.. Vigyázva lehajtottam róla, ahonnan rögtön egy kisméretű, vékonyka kulcs esett az ölembe, mely egy láncra volt fölakasztva.

- Nyisd ki, Hana. - bíztatott a szellem.

A kulcsot megfogtam és beleillesztettem a miniatűr zárba. Egy halk kattanás következtében kinyílt. Halk, lágy dallam szólalt meg. Lehunytam szememet, s egy kis ideig élveztem a kellemes szólamot, majd pillantásomat a puha, selyempárnán pihenő kincsre emeltem. Számat eltátva figyeltem a benne rejlő ékszert. Egy felülmúlhatatlan értékű nyakék pihent benne.

- Ez a nyaklánc... a képeken is...

- Igen. Ez minden Liliomnak a nyakéke volt. Még Helen vette meg. Tudod, gazdag volt. De soha nem érdekelte a pénz. Viszont, mikor ezt a gyönyörű nyakéket meglátta, rögtön úgymond beleszeretett. És milyen különleges: pont liliom alakú. - mosolyodott el.

- Liliom... liliom... liliom... - ismételtem. - A mai nap folyamán már rengetegszer hallottam ezt a szót. - nevettem fel. - De igazad van, ez tényleg... meseszép. - feleltem meghatódottan.

Az anyaga fehér gyöngy volt és egy ezüstösen csillogó láncra volt erősítve. Körülbelül 3-4 centiméter hosszú és 2 centiméter széles lehetett. Soha, de soha nem láttam ennyire páratlanul szép nyakéket.

- Akkor ez azt jelenti, hogy az enyém? - kérdeztem csillogó szemekkel.

- Ahogy mondod, a tied, Hana. De emlékeztetlek, hogy ezt csak akkor veheted fel, ha az álarcodat is viseled. - felelte. - És most, nézzük meg, mit tartogat neked a jövő.

A lényecske álarca egy pillanatra csillogott, majd megfordult a tengelye körül, és ahogy pörgött kis kártyák jelentek meg körülötte. Mikor ismét velem szemben volt, kezét kinyújtotta egy kártyalap felé, mely azonnal felé repült. A többi tárgy pedig eltűnt.

- A császárnő kártyalap - emelte fel a kiválasztott lapot. - Néha új élet kezdetét jelenti.

- Azt hiszem, értem miről beszélsz. - mondtam zavartan. - Nos, elég sok időt töltöttem itt. A többiek biztosan keresni fognak, így mennem kellene.

- Örülök a találkozásnak, Liliom. - mosolygott.

- Én is örülök, Fantom. - kacsintottam, majd fölálltam és a kis folyosóhoz igyekeztem. - Hogy is nyílik? - kérdeztem elbizonytalanodva. Fantom odalebegett a falhoz, és egy kis gombot nyomott meg. - Eh... Köszi! - köszöntem meg. A fal kinyílt én meg kiléptem rajta. - Huh. - sóhajtottam, majd elindultam.

- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdezte egy hang a hátam mögül.

Megdermedtem. Ó, édes Istenem, mondd, hogy nem látta, ahogy kijövök, fohászkodtam az éghez.