Nevetséges… Ez volt az első szó, ami Leon eszébe jutott a helyzetéről. Még most sem tudta megmondani, hogy mi vitte rá arra, hogy elfogadja apja ajánlatát és Angliába utazzon, hogy átvehesse a hercegi címet és vele járó felelősséget. A bátyja meghalt, ezért a hercegnek ő maradt az utolsó reménysége, hogy a tulajdona a családban maradjon. Nem is hitegette magát. Azért egy bizonyos okból mégiscsak örült ennek a hirtelen jött dolognak; mégpedig azért, mert így nem kellett az este történtekre gondolnia. Elég csúnyán kidobta azt a lányt a kastélyból, holott az a szerencsétlen nem is tehetett róla, ő tényleg mindent megtett azért, hogy egy kellemes éjszakát töltsenek együtt. Mégis kevés, túl kevés volt ahhoz, hogy lekörözze az álomkép iránti vágyát. Fogalma sem volt, miért veszti el ennyire a fejét, ahányszor felrémlik előtte a csokoládé szempár, holott sem az arcot, sem a testet nem látja hozzá. Teljesen nevetséges volt. Leon megvetően szisszent fel, s tekintetét a távoli óceánra szegezte, amit a hajó sebesen szelt. Ködösen felderengtek Anglia partjai… Talán ez volt az egyik oka, hogy eljött ide. Hogy megtudja, ki az a titokzatos nő, aki így kísérti. Talán ez volt a fő oka is. És még ha ilyen nagy áldozatot is kell hoznia, mint a hercegség elfogadása… hát legyen. Egész Anglia megtudja, miért olyan veszélyes a Pokol hercege!
Bár még most is hitetlenkedve fogadta, hogy meghalt a fivére, mégsem okozott neki túlzott szívfájdalmat. S ez érthető is volt. Ryen éveken keresztül megnehezítette az életét. Ott bántotta, ahol csak tudta, és ebben még a szülei sem akadályozták meg. De az utolsó csepp mégis az volt, amikor a tizenhét éves Leon szeretetre éhezve fordult egy nő felé, akiről végül is kiderült, hogy egyáltalán nem úgy érzett, ahogy ő. Ezzel a tettével ásta el magát örökre a testvére, s az összes nő. Onnantól kezdve csak játékszereknek tekintette őket. Egy nőnél sem maradt túl hosszú ideig, s nem bánta, ha a szívük összetörik, hisz az ő szívét is megtörték. De mégis, az az álombéli lány túljutott a falon. És Leon érezte, vele nagyon hosszú ideig tudna maradni. Csak előbb meg kellett találnia. De már oly sokat csalódott az életben, hogy képtelen volt elhinni, hogy valóban létezik számára a boldogság. S ha létezik is, képes lesz- e felismerni? Anglia partjai egyre élesebben rajzolódtak ki. Talán ott lesz a válasz…
Gondolatmenetéből az zökkentette ki, mikor egy kecses test ütközött az övének, s felhangzott egy kedves hang, ezúttal csatakiáltás formájában. Leon elmosolyodott, s belenézett a kékezüst szempárba, ami olyannyira hasonlított az édesanyja szemeihez, azzal a különbséggel, hogy ebben a tekintetben vidámság és élet táncolt. Sophie Oswald az eltelt tizenöt év alatt, míg Angliától távol élt, bájos és elragadó ifjú hölggyé érett. Bár szó, mi szó a sokszor szeleburdi viselkedése hagyott némi kívánnivalót maga után. Főleg az angolok szigorú szabályai miatt kellett egy kicsit… kikupálni a kis hölgyet. Leon azonban így imádta a húgát. Kissé vadóc, de bátor és értelmes lányként. Felnézett a szüleire, akik a fedélzeten egy asztalnál ültek és teáztak. Mind a ketten megbotránkozva figyelték lányukat. Leon gúnyosan elmosolyodott és átkarolta Sophiet, hogy legalább egy kis ideig nyugton tartsa izgatott kishúgát. Ezüstszínű szemeit a végtelen óceánon nyugtatta, majd felsóhajtott.
- Sophie, azt hiszem, kicsit vissza kéne fognod ezt a szeleburdi viselkedést – mondta kedvesen a lánynak.
- Nem is vagyok annyira szeleburdi – játszotta Sophie a sértődöttet.
- Nézd, Angliában szigorúbb szabályok vannak, mint Spanyolországban – magyarázta türelmesen, miközben végigsimított a húga hófehér tincsein. – Ott nem fogadják el ennyire az ilyen viselkedést. Sőt, kitaszítanak miatta.
- Buta egy felfogás – könyökölt a korlátra a kislány. – Miért kell ennyire komolyan venni mindent? Elég nekem, hogy te állandóan komoly vagy, ráadásul még kapok egy rakás ilyen embert.
- Sophie, húzd ki magad! – hallatszott az édesanyjuk hangja.
- Hallottad a parancsnokasszonyt, Sophie – vigyorodott el Leon. – Angliában azt hiszem, tanulnod kell egy kis viselkedést.
- Hát igen, ha már herceg leszel – vágott vissza a lány. – Tudod Leon, szerintem jól tetted, hogy elfogadtad, amit apa ajánlott.
- Igen? És miért? – fordította meg a lányt és a szüleik felé sétáltak.
- Azért, mert az elmúlt négy évben, sőt soha nem láttalak még olyan nyugodtnak, mint most, amikor újra visszatérünk – majd elgondolkozott. – Tudod, kicsit olyan, mintha éreznéd, hogy lesz valami ott, ami végre megnyugtatja a lelkedet annyi idő után.
- Talán igazad van, Sophie – mosolygott rá Leon. Majd egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy a szél belekapott hosszú, ezüst hajzuhatagába. Igen, igaza van a húgának. Nyugodtnak érezte magát. S az éjjel nem kísértették olyan álmok, amiket az eltelt jó néhány évben látott. Mind csupa tűz, vágy, szenvedély és vad erotika… Megrázta a fejét, majd csatlakoztak szüleikhez.
- Sophie, te kapsz egy nevelőnőt, aki igazi hölgyet farag belőled – rendelkezett Metthew.
- Igen, apa – majd cinkosan Leonra mosolygott. – És Leon is kap egy nevelőnőt?
- Igen, de nem olyat, mint te – válaszolt a herceg, majd halvány mosolyt engedett meg. – Leon egy feleséget kap nevelőnőként.
Az eddig nevető Leon hirtelen félrenyelte a teáját, s majdnem megfulladt. Most Sophie tört ki nevetésben. Hangos kacagása betöltötte az egész fedélzetet. Amelia és Metthew csak csodálkozva nézték, hogy mit produkálnak gyerekeik. Majd Sophie végül megkegyelmezett a fuldokló bátyjának és jól hátba vágta. A hercegné pedig döbbenten pislogott. Nem hitte el, hogy a lánya ilyen vadóc. Leon végül kapott már levegőt, de csak nagy nehezen tudott megszólalni.
- Mi az, hogy feleséget? – háborgott. – Mégis milyen feleséget? Ki mondta, hogy nekem lesz feleségem? Az isten szerelmére, honnan jutnak eszetekbe ilyen képtelenségek? – Leon teljesen kikelt magából, s észre sem vette, mikor állt fel az asztaltól, s kezdett egyre hangosabban beszélni. A szomszéd asztalnál ülő család is érdeklődve tekingetett rá.
- Leon, kérlek, ülj le és halkítsd le a hangod! – szólt rá az anyja. – Apád csak az igazat mondta. Szükséged lesz egy feleségre, aki majd a háztartást irányítja, amíg te a birtokokkal kapcsolatos ügyeket intézed. Ráadásul egy nő sokszor jó támasz és előny is ilyen magas rangú embernek. Főleg, hogy Swordrose hercege mindig a nemesség krémjének a középpontjában áll.
- Nem anyám, én nem csak a nemesség krémjének a középpontjában leszek majd. Én leszek a hab – mondta Leon komolyan, majd újra felkiáltott. – De minek nekem egy feleség?
- Leon, a férfiaknak – főleg ilyen magas rangban-, az a dolguk, hogy megnősüljenek, és örökösöket nemzenek – magyarázta az apja. – Így neked is szükséged van egy rangban hozzád illő feleségre.
- Tudtam én, hogy akartok még valamit – vádaskodott a férfi, majd visszavette nyugodt álarcát. – Huszonhárom éves vagyok, és már nem parancsoltok nekem. Majd megnősülök, ha akarok. Most azonban egy feleség csak kolonc lenne. Örökös? Ugyan már, isten mentsen tőle, ha egy kényszerházasságba születne.
- Majd meglátjuk, mit mondasz, ha meglátod azt, akit neked szánunk - mormogta az apja és eltemetkezett egy újság mögé.
- Nem látok meg semmit. Nem nősülök meg és kész! – majd nagy lendülettel hátratolta a széket, hogy az fel is borult. És dühösen távozott.
A hajó tat részébe ment, ahol tökéletes rálátás nyílt a végtelen óceánra. A düh szinte tombolt benne, s az egész elméjét ködbe borította. Szinte gondolkozni sem tudott tőle, de erőt vett magán. Évekig gyakorolta a híres Pokol hercegének jellemét. Hozzá tartozott, a része volt. Egy veszedelmes, erős és könyörtelen férfi. Egy pillanatra lehunyta acélossá keményedett szemeit, s mikor a sejtelmes pillák újból utat engedtek a vad tekintetnek, az már ezüstössé szelídült. Így volt ez mindig. Pillanatok alatt tudott változni; egyszer érces, kemény hangon csattant a dühe, majd bársonyossá vált, szinte hihetetlenül jeges lett, ami veszélyesebb volt az emberek számára, mint egy kard, amit a szívüknek szegeztek. A Pokol hercegének szavai ugyanúgy hasították keresztül az ember húsát, tudatát… szívét és lelkét, mint a finoman megmunkált, hideg fém. Máskor olyan volt, mint a forró napsugarak nyáron, amik felszaggatták az égen gomolygó felhőket. Ugyan úgy darabokra szaggatta minden szeretőjét a heves gyönyör, amit ő adni tudott. Holdezüst tekintetén egy fénysugár futott át, majd gonoszan elmosolyodott. Hirtelen azt érezte, hogy mellélép valaki, és amikor lapos pillantást vetett oldalra, megnyugodva tapasztalta, hogy nem egy újabb szép nő akarja letámadni. Michael óvatosan pillantott barátjára, majd ő is a korlátra könyökölt és a távolba révedt.
- Tudod, örülök, hogy mégis velünk jöttél – szólalt meg Leon.
- Igen, magam is így vagyok vele. Különben is, valakinek le kell fogni téged, hogyha a dühöd a tetőfokára hágna – vigyorgott barátjára. – Amúgy megértem, hogy nem akarod hagyni, hogy a szüleid befolyásolják az életed. Ráadásul, ha megnősülnél, már nem lehetnél sem a példaképem, sem a mentorom – majd megrázta a fejét. – Így sem vagy sem egyik, sem másik. Szerintem lassan már többet tudok a nőkről, mint te.
- Csak szeretnéd, barátom – vetett felé egy gonosz mosolyt Leon. – Hozzám képest még csak éretlen suhanc vagy.
- Nos, ha akarod, ajánlok neked egy versenyt – majd vigyorogva fordult barátja felé. – Angliában, a legelső bálunk alkalmával kijelölünk egymásnak egy- egy ifjú hölgyet, s aki hamarabb megcsókolja, az a jobb.
- Bugyuta egy fogadás – nézett rá Leon fensőbbséges pillantással. – Én herceg leszek, barátom, szóval ekképp kell viselkednem – majd kisfiúsan elmosolyodott. – Ezért meg kell színesítened az életemet. Szóval a legelső bálon? Hm… rendben, meglátjuk, ki nyer.
* * *
Leon elmélyülten vizsgálgatta a messze elterülő üde, zöld vidéket. Valahol a közelben pedig a tenger hullámzott kéjes elégedettséggel. A férfi beszítva a sós illatát, s merengve elmosolyodott. A hintó lágy rázkódása jót tett idegeinek, ugyan úgy, mint a táj töretlen szépsége, frissessége és békéje. Régi, nagyon régi emlékeket idéztek fel, olyanokat is, amiket szeretett volna elfelejteni örökre… Ránézett Sophiera, aki izgatottan szemlélte a birtok csodáit. Igen, Swordrose káprázatos volt. Hirtelen egy csapat vadló vágtatott keresztül a zöld réten. Sophie pedig nagyot kiáltva hajolt ki az ablakon, hogy utánanézzen. Leon azonban mosolyogva hajolt oda a szeleburdi kislányhoz, és visszahúzta az ablakból, tudva, hogy a szüleik biztos mindent hallanak a másik hintóból.
Hamarosan már a fényűző kastélyba léptek be, s Leonban minden újjá éledt. A régi emlékek villámsebességgel röpítették őt vissza a múltba. Kisfiúként is szeretett itt élni, viszont szülei és testvére megkeserítették az életét. Most azonban már felnőttként, férfiként, de mindennél inkább Luciferként tért vissza ide, s ezúttal azért, hogy ez mind az övé legyen. Bő egy óra leforgása alatt már ott találta magát apja dolgozószobájában, a herceg, egy ügyvéd és Metthew titkára társaságában. Miután minden kellő információt megbeszéltek, egy tollat nyomtak Leon kezébe, aki lendületes, határozott betűkkel odaírta a nevét a dokumentum kijelölt helyére. Nem tudta elképzelni, hogy mire ez a nagy sietség, de ha már beleegyezett ebbe az egészbe, nem táncolhatott vissza. Szinte minden szó és elhangzott kijelentés, figyelmeztetés elmosódott a fülében. Szinte fel sem fogta az értelmüket. Gondolkodás nélkül válaszolt meg kérdéseket, s kétely nélkül fogadott el minden óva intést. Az egyetlen értelmes gondolat, ami megmaradt a fejében az az volt, hogy Swordrose hercegét mostantól Luciferként fogják ismerni. Bár ezt mindet a bátyjának kellett volna megkapnia, de a sors folytán ez másképp történt. És Leon igenis be akarta bizonyítani saját magának, hogy képes mindarra, sőt még többre is, mint amire az apja volt.
Hamarosan elbúcsúztak a titkártól és az ügyvédtől. Leon felemelkedett a súlyos, mahagóni íróasztal mögül és egy lapos pillantást vetve az apjára, átsétált az elegáns és fényűző szalonba. Mielőtt belépett volna, mélyet sóhajtott, és büszkén felszegte a fejét. Ahogy meglátták őket, Sophie, a hercegné és Michael felemelkedett az addigi ülőhelyről. Leon fanyarul elmosolyodott, de szemei veszélyesen villantak meg.
- Köszönthetitek Swordrose új hercegét!
- Remek herceg leszel – lépett oda Sophie és átölelte. – Csak ne veszítsd el magad!
- Ne aggódj, nem fogom – majd barátjára vigyorgott, aki kezet fogott vele. – Valahogy túléljük. Te nem látogatod meg a szüleidet, Michael?
- De, majd holnap.
- Nos Leon, az első teendőd hercegként, hogy holnap Londonba utazol, és megjelensz a szezon utolsó előtti bálján. Méghozzá már a rangodat viselve – közölte Metthew elégedetten.
- Te nem szándékozol eljönni? – fordult apja felé a herceg.
- Nem. És mielőtt eszedbe jutna, Sophie nem mehet még bálra. Előbb tanulnia kell – közölte nyersen.
- Anyám, te jössz? – nézett Ameliára kifejezéstelen tekintettel.
- Igen, mert szeretnék neked bemutatni valakit – majd kifelé indult. – De most bocsássatok meg, lefekszem. Jó éjszakát!
- Én is csatlakozom. Majd reggel még beszélünk, Leon, mielőtt elutaztok – azzal Metthew is távozott.
- Na ez aztán szép – morgott Leon és szemeiben ingerültség táncolt. – Menj te is, Sophie, feküdj le! Jó éjszakát! – és egy puszit nyomott húga homlokára.
- Jó éjt! – biccentett a kislány és a szobájába indult.
- Nos, Leon? – fordult barátja felé Michael. – Holnap kijelöljük a fogadásban szereplő hölgyeket?
- Természetesen – vigyorgott rá Leon. – De ne hidd, hogy ellenállni tudnak a Pokol hercegének.
- Ne légy ennyire magabiztos, herceg!
- Nem vagyok magabiztos, Michael – sétált a dohányzóasztalon lévő konyakhoz, majd miután öntött magának, leült a kanapéra. Az ital tisztaságát nézte, majd barátjára emelte acélszürke szemét. – Valami azt súgja, hogy holnap végre megtalálom a válaszokat a kérdésemre.
- Inkább abban reménykedj, kedves herceg, hogy egy szép lányt válasszak neked – vigyorgott Michael.
Leon sejtelmes félmosollyal vizsgálta a kezében lévő erős italt, majd belekortyolt. Igen… a holnap éjszaka sok meglepetést fog ígérni…
Leon egész éjjel forgolódott. Új- régi szobája újfent előhozta azt az oly sokszor látott csokoládé szempárt. Most azonban először felcsendült egy hang is a kép mellé. Egy hívogató, lágy dallam, ami érzéki csábítássá vált. A gyengéd hanglejtés veszélyes tüzet, szenvedélyt és buja érzékiséget hordozott magában. Olyan volt ez a hang, amiért ha meghallják a férfiak, akár a halálba is mennek. Akárcsak a távoli óceánok veszedelmes öbleiben megbújó szirének dallama, kiknek éneke elcsábítja a férfiakat. Igen, ez a jelző tökéletesen illett rá. A hang magához hívta. Ígéretek egész sora villant fel Leon előtt, miközben a csábító képet nézte és hallgatta. Érezte benne a veszélyt, a bajt… a saját végzetét… Ő mégsem tudott ellenállni neki. Hamarosan a mindent elborító sötétben, a világ hatalmas semmijében zuhant lefelé. Mégsem félt, és nem volt kétségbeesett. Talán olyan nyugalmat érzett, mint eddig soha. Mind eddig soha…
Zihálva ült fel az ágyában. Kapkodó lélegzettel vizslatta a szobát. Az ezüst tekintetben pedig földöntúli fénysugárként villant meg a Hold fénye. Leon felcsapta a takarót, majd a homlokát dörzsölve ült le a kandalló előtt lévő szófára. Eldőlt rajta, s belemélyedt a pattogó tűz szépségébe. Érezte már ezt a forróságot álmaiban. Mégis tökéletesen biztos volt benne, hogy a valóságban is meg fogja tapasztalni… méghozzá hamarosan, s akkor gyötrelmei a ködbe vesznek. Elmúlnak, azért, hogy egy sokkal valóságosabb gyötrelemnek adja át a helyét, amellyel szemben ellenszer nincs, de volt egy olyan érzése, hogy nem is tartana rá igényt. Egy lágy dallamú női kacagás ringatta álomba amely, mint a tűz forrón végigáramlott a testén elöntve minden érzékét, elrepítve valahová messze, ahol megérinthette a csillagokat…
* * *
Leon másnapja teljesen egyhangúan telt. Leszámítva azt a tényt, hogy annyi idő után végre újra láthatta régi dadusát: Alisiát. Az idős asszony kitörő örömmel fogadta kis védencét, s egész délelőtt alig akarta elengedni maga mellől. A férfinak csak úgy sikerült kicselezni a szörnyen szemfüles dadust, hogy bemutatta neki Sophiet. A kislány pedig mivel nem tudta, milyen, amikor az embernek dadusa van, szinte itta magába az asszony minden szavát, amit Angliáról és a társasági normákról mesélt. Amíg ők ketten eltársalogtak, Leonnak volt ideje kiszökni az istállóhoz, hogy megnézze a négy éve nem látott, csodálatos szépséggel bíró ménjét: Sámsont. A ló bár rég nem látta gazdáját, azonnal felismerte; fejét méltóságteljesen felszegte - ahogy Leon szokta -, és a boksz széléhez lépett. Szénfekete szemeiben szinte parázslott a tűz. A lovak legnemesebbjei közzé tartozott. Veszélyes volt, és szörnyen önfejű. Mintha csak az ifjú hercegről mintázták volna; fékezhetetlen és zabolátlan. Senki nem tett rá kísérletet, hogy felüljön a hátára. Ha Sámsonnak mozgásra volt szüksége, egyszerűen csak kiengedték a karámba, ahol kedvére futkározhatott. Még a legtapasztaltabb lovászoknak sem volt merszük túl gyakran megérinteni, mert a büszke mén mindenkit ellenségesen méregetett. Leon egy lusta félmosolyra húzta az ajkait, és végigsimított a ló éjfeketén csillogó szőrén. Ápolt volt, gyönyörű és erős. A hercegnek kedve lett volna most azonnal kipróbálni, hogy négy év alatt mennyit fejlődött a gyorsasága.
- Neked is lenne kedved megtapasztalni, hogy én mennyit változtam, ugye öregfiú? – morogta az állatnak, aki egyetértően felhorkant.
- Leon, az anyád arra kért mondjam meg, hogy ebéd után indultok Londonb… - majd Michael rémülten lépett hátra, amikor meglátta Sámsont, aki dobbantott egyet a lábával. – Jézusom, ez meg micsoda? – küzdötte le félelmét és közelebb lépett.
- Drága barátom, ő Sámson – bólintott a ló felé Leon, és gonoszan elmosolyodott. – Látom az első hatás nem maradt el.
- Hát… mondtad, hogy van egy lovad. De azt nem, hogy egy hatalmas lovad – háborodott fel Michael.
- Ne drámázz! Inkább mond el, hogy mit mondott anyám.
- Hogy ebéd után indultok Londonba – válaszolt, majd távolabb oldalgott Sámsontól. – Khm… Én a szüleimnél ebédelek. A bálon találkozunk, és szórakozunk egy kicsit.
- De aztán nekem ott legyél, mert nincs kedvem egész éjjel a fiatal kislányokat kerülgetni – vetette oda Leon közömbösen.
- Igenis, értettem – majd Michael mélyen meghajolt, miközben ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Este találkozunk, kegyelmes uram – azzal távozott az istállóból.
- Kegyelmes uram… - gondolkozott el a herceg. – Azt hiszem, ehhez még hozzá kell szoknom. Na gyere, Sámson, kipróbáljuk egymást.
Leont egész délelőtt nem lehetett rávenni, hogy kiszálljon a nyeregből. Sámsonnal együtt szelte a réteket, az erdőket. Szinte repültek attól a sebességtől, amelyre a férfi ösztökélte a lovat. Azonban mind a kettejüknek szüksége volt erre. A sebességre, az őrült vágtára. Minden gondolatot kiűzött a fejéből a körülötte vadul kavargó szél. A ló s lovasa szeme egyszerre izzott fel. Vérük egyszerre áramlott, szívük egyazon ritmusra vert. Leon Sámson nyakához simulva hagyta, hogy a ló saját maga alakítsa ki a sebességet. Ösztönösen érezték egymás mozdulatait, hallották egymás gondolatait, s látták, amit a másik szeme látott. A csődör izmai megfeszültek, ébenszínű szőrén megcsillant a forró napsugár aranyfénye. Végül Leon fokozatosan felült a nyeregben, ezzel visszafogva a lovat. Sámson önfejű volt, makacs, de Lucifer parancsait azonnal követte. Lelassította lépteit, s hagyta, hogy visszafordítsák a kastély felé. Az üde, zöld réten semmi sem állhatott az útjukba. Ám az egyre forróbb levegő figyelmeztette őket; ideje visszamenni. A herceg, miután átadta a lovát az egyik lovászfiúnak, besietett a kastélyba. A fehér márványlépcsőkön az édesanyja lépkedett lefelé királynői tartással. Leon felnézett rá, majd megvillanó ezüst tekintettel indult el fölfelé. Egy pillanatra megállt az anyja mellett, belenézett azokba a gyönyörű, de üres kékezüst szemekbe, majd tovább ment. Amelia döbbenten fordult fia után, szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán azelőtt, mielőtt Leon eltűnt a folyosón. Nagyot sóhajtva sétált le az étkezőbe.
Leon bevágta maga mögött a szobája ajtaját, és nagyot sóhajtva neki dőlt. Túlságosan feszült volt mostanában. Egyre többször vált ingerültté. Ám ez nem is volt csoda, tekintve, hogy az élete egy egészen más fordulatot vett. Megkapta azt az örökséget, melyet a bátyjának kellett volna megkapnia. Bizonyítania kellett. Muszáj volt… Nem másnak, csakis magának… saját magának. A fürdő felé indult, miközben ledobált magáról minden ruhát.
Hamarosan már kitisztult elmével, és frissen állt a gardróbszobában a hatalmas tükör előtt, miközben felvette az elegáns fekete nadrágot egy fehér inggel. Figyelte, hogyan fest rajta ez a ruha… ez az álruha… a herceg álruhája. És el kellett ismernie, hogy az összhatás veszedelmes volt…
Miután lement az étkezőbe, megebédeltek négyesben. Ám a feszültség szinte kézzel fogható volt. Matthew sem mert már olyan nyíltan fellépni; ezúttal neki is kényelmesebb volt az idegölő csend. Az egyetlen, aki ezt megtörhette volna, az az ifjú herceg volt. Csakhogy ő élvezte a helyzetet, s ezúttal ő mozgatta a szálakat. Végül felnézett az anyjára, s semmitmondó mosolyra húzta az ajkait.
- Szóval, kell valami hivatalosat tennem a bálon? – kérdezett rá szenvtelenül.
- Nem, semmit. Leszámítva, hogy úgy mutatkozol be minden egyes embernek, hogy Lord Leon Oswald, Swordrose hercege. Ez az egyetlen, amit tenned kell. Másfelől hozod a megnyerő modorodat – válaszolt Metthew a fiának.
- Áhá, és gondolom ott lesz az a kedves hölgy is, akit a feleségemnek akartok – vetette fel elgondolkodva.
- Igen ott lesz, és nyomatékosan megkérlek; légy vele nagyon- nagyon udvarias! – szólt rá az apja komolyan.
- Természetesen – biccentett Leon komoran, majd felemelkedett az asztaltól. Egy éles pillantást vetett az apjára, majd Sophiehoz lépett és egy puszit nyomott a fejére. – Vigyázz magadra, amíg vissza nem jövök! – suttogta neki egy gyengéd mosoly kíséretében.
- Sok szerencsét, Leon! – mosolygott fel rá a kislány.
- Anyám, a hintóban megvárlak – és egy biccentés kíséretében távozott.
Odakint forrón tűzött a nap, de most nem bánta. A kastélyban szinte megfagyott a levegő, amint egy légtérbe került a szüleivel. Egy ideig szórakoztatta a dolog, azonban később mindig zavarni kezdte. Hanyagul nekidőlt a hintónak, ami egy kis árnyékot nyújtott neki, és lehunyta a szemét. Hallgatta a tenger távoli moraját, s élvezte a virágok nehéz, édes illatát, ami betöltötte a levegőt. Az egyik virág illata azonban olyan erős volt, hogy szinte azonnal felismerte. Rózsák… Valamiért ismerős volt számára ez az illat. S valamiért teljesen a bűvkörébe vonta. Lángra lobbantotta minden érzékét. Szinte fél álomban nyitotta ki újra a szemeit, amik most olyan sötéten csillogtak, mint a legkeményebb acél. Ám most veszélyes tűz égett benne… a szenvedély tüze. Vajon annak a titokzatos lánynak is ilyen az illata, s azért jutnak eszébe ilyen gondolatok? Mikor ábrándos félmosollyal felnézett a kastély lépcsőjére, ott már az édesanyja állt, gyönyörű királykék báli ruhában, kifogástalan hajjal. Kecsesen leereszkedett a lépcsőn, majd egy pillantást vetve a fia öltözékére, beült a hintóba. Leon megforgatta a szemét, és egy könnyed mozdulattal a hintóba szállt.
Az útjuk Londonba hosszú volt, s ők a szükségesnél többet nem beszéltek egymással. Amelia kifelé bámult, a réteket, az erdőket vizslatva, a herceg szintén így tett. De közben mind a kettejük gondolata messze járt. Ahogy egyre közelebb értek Londonhoz Leonban egyre növekedett a feszültség. A nap bíborszínű lándzsái felszaggatták az égen gomolygó bárányfelhőket, jelezve; hamarosan elérkezik a langyos, selymes éjszaka, ami rengeteg meglepetést ígér.
* * *
Amikor az éjszaka bársonyos leple leereszkedett, s a csillagok gyémántokként tündököltek az égen, a hintó begördült Summerwine grófjának londoni kastélyába. Leon szíve heves vágtába kezdett, pontosan úgy, mint ahogy azon a reggelen együtt dobogott Sámsonéval. Nem értette magát. Számos ilyen eseményen vett már részt, s játszi könnyedséggel tudta mozgatni a szálakat úgy, ahogy neki kényelmes volt. Amikor kilépett a hintóból a kivilágított kastélyra emelte ezüstszínű íriszét, mely most minden csillag fényét túlragyogta. Illedelmesen kisegítette az édesanyját, aki kecsesen intett neki, hogy induljanak be. Leonnak először furcsa volt az az érzés, ahogy a hercegné belekarolt és ott lépdelt az oldalán, azonban gondolatai azonnal más irányt vettek, ahogy beértek a házba. Hevesen dobogó szívvel sétált keresztül a folyosón. Amikor pedig megállt a bálterem ajtaja előtt, még a levegő is bennakadt a tüdejében. Az istenért, mégis mi van velem? – gondolta dühösen, majd nyugalmat erőltetett magára. Mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, s felvette jól megszokott laza eleganciáját, s mikor az ajtó kinyílt, már Lucifer mosolygott az emberekre.
A teremben leállt a zene, s minden szempár az érkezőkre meredt. A tapasztalt matrónák azonnal összehajoltak a sarokban ülve, s a herceg minden porcikáját kivesézték. A fiatal lányok pirulva, és kacéran mosolyogva figyelték. A férfiak pedig kíváncsi, csodálkozó és elismerő tekintetekkel illették. Leon elégedetten elmosolyodott, miközben kecsesen meghajolt a tömeg felé. Nem is volt csoda, hogy így magára vonta az emberek figyelmét; a teremben nem volt még egy ilyen vonzó férfi. Acélos izmai a fekete zakó alatt is tökéletesen kirajzolódtak. Nemes arcvonásai hanyag eleganciát tükröztek. Ezüst szemei pedig veszélyesen és rejtélyesen csillogtak; akárcsak odafent az ébenfekete paplanon a Hold. Valóban úgy festett, mint egy veszélyes, csábító isten, aki azért jött, hogy elrabolja az összes asszony szívét. Még ilyen szerepkörben is érezhető volt, az a sötét szenvedély és tűz, amit az egész lénye hordozott, táplált. Legendás vonzereje most sem volt mellőzhető. Nem tett semmit, mégis úgy vonzotta a lányok elismerő pillantását, mint méz a legyet. Férfias szépsége bámulatba ejtő volt, s hozzá párosult az a veszély, amit magából sugárzott. Őrjítő volt, sötét és férfias…
A herceg édesanyjával az oldalán a kastély ura és úrnője elé lépett. Leon azonban hamarosan meglátta Michaelt, így Ameliától elnézést kérve, barátjához sétált. A férfi elismerően mosolygott az ifjú hercegre, majd a jelenlévő hölgyek felé fordultak.
- Nos, készen állsz? – kérdezte vigyorogva Michael.
- Én készen, ha te is – válaszolt flegmán Leon, majd körbe nézett az ifjú hölgyeken. – Akkor én kezdek. Látod ott azt a kedves, vörös hajú kislányt, fehér ruhában? – majd amikor a barátja bólintott, elégedetten elmosolyodott. – Sok sikert hozzá. A vele lévő idős hölgy bizonyára örülni fog a társaságodnak.
- Bizonyára… - morogta Michael. Igaz a lány nem volt csúnya, de azért szemetkápráztató szépségnek sem lehetett mondani. – Ott van az a fekete hajú lány, vörös ruhában, aki mellett az az igen tekintélyes asszony ül. Sok sikert hozzá! – utánozta a herceg hanglejtését.
- A merészséged lassan túl megy minden határon – morgolódott Leon, majd bólintottak egymás felé, s mind a ketten elindultak a kiválasztott hölgyek felé.
A herceg magában átkozta Michaelt. A lány, akit választott neki, nagyon szép volt, sőt gyönyörű. De olyan úgy tapadt a jóképű férfiakra, mint egy pióca, s olyan idegesítően pletykás volt, mint egy öregasszony. Mély levegőt vett, felöltötte legszebb mosolyát, miközben lélekben felkészült az előtte álló unalmas órákra. Már épp meg akarta szólítani a lányt, amikor hirtelen valamit észrevett a tömegben. Bár csak egy pillanatra látta, a szíve hevesen dobbant egyet. Majd a fekete hajú szépséget kikerülve, elindult a tömegen át a terasz felé. Az emberek utat nyitottak előtte, de ő nem látott, nem hallott.
A hatalmas teraszajtóhoz érve, a szikrázó csillagok fényében meglátta végre, amit keresett: egy levendulaszínű hajzuhatagot, ami szikrázóan csillant meg, ahogy a fények hódolva vetültek rá…
AJÁNLOM AZ OLDALT
