Hangos sikoly rázta meg a tájat, és a madarak felröppentek a fákról. Leon és Pamela döbbenten kapták arra a fejüket, de már csak annyit láttak, hogy Sora a földre zuhan, Brandon pedig leugrik az ügető lóról, és hozzá siet. Leon is azonnal felpattant, és a lányhoz rohant. Pamela vinyogása egy percig sem érdekelte. Hihetetlenül megijedt, amikor meghallotta Sora sikolyát. A szíve még most is a torkában dobogott. Leguggolt a lány mellé, aki hamarosan ráemelte csokoládé színű szemeit. Sora bíztató mosolyra húzta ajkait, mire mind a két férfi megkönnyebbült.

 

- Semmi bajom.- hárította bátyja aggódó segítségét.

- Mi történt Sora?- kérdezte Brandon aggódva.- Delila soha nem csinált még ilyet.

- Fogalmam sincs.- rázta meg a fejét.- Csak felágaskodott. Nem tudom mi lehet vele.- majd felállt, és a lóhoz ment. Óvatosan közelítette meg a riadt állatot, majd végigsimított a nyakán.- Mi van veled Delila?

- Ez mi?- lépett Leon az állathoz, és a véknyához nyúlt.- Francba.- suttogta a mellé lépő Brandonnak, majd a kezébe adott valamit.- Baj van Brandon.- mondta halkan, majd Sora mellé lépett, és mosolyt erőltetett magára.- Mylady, nem kellett volna ezt csinálnia, ugyanis az én érdekem, hogy megnyerjem a fogadást.-lehelte gonoszan Sora fülébe.

- Ugyan már.- mondta ingerülten.- Minek néz engem? Ha ezt akartam, akkor simán odamegyek, nem pedig leesek a lóról. Gondolkozzon már egy kicsit!- emelte meg a hangját, amivel Leont megnyugtatta, de fel is izgatta.

- Megnyertem a fogadást.- mondta gonoszan.

- Meg.- sóhajtott fel Sora.- De csak Delila miatt. Ha ő nincs saját maga tesz keresztbe a diadalának.

- Valóban így gondolja?- mosolyodott el gúnyosan Leon.- Nem állt szándékomban megcsókolni. Kíváncsi voltam a reakciójára, de nem éppen erre számítottam. A lényeg a lényeg. Én nyertem.

- Jól van, maga nyert.- mondta Sora ingerülten.- Csak arra lennék kíváncsi apámat, a mostohaanyámat és Pamelát hogyan játsza ki.- mondta gúnyolódva, majd odadta a ló kantárját a lovásznak.

- Azt majd én megoldom, ne aggódjon!- válaszolta diadalmasan.- Maga csak készüljön fel, mylady.- majd Brandonnal együtt távozott.

 

Sora mély levegőt vett, hogy lecsitítsa nyugtalan lelkét. Nem értette saját magát. Egyszerre tört rá a félelem, a zavartság, a várakozás izgalma és a vágyódás. Furcsa, eddig nem tapasztalt érzések száguldoztak bensőjében. Nyugalmat erőltetve magára indult a két férfi után. Méghogy a herceg rá tudja venni az apját, hogy három napot vagy akár három éjszakát nála töltsön. Gúnyos mosoly suhant át szép vonású arcán. Lassan sétált be a házba. Minden mozdulata nyugalomról árulkodott. Léptei lazák, puhák voltak. Rezzenéstelen arccal lépett a nappaliba. Brandon és a gróf állt. De míg bátyja a kandallónak támaszkodott, addig az apja fel- alá járkált. Leon nyugodtan ült az egyik fotelben. Sora még nem lépett be. Megállította apja nyugtalan, aggódó hangja.

 

- Azt mondod, ő lesz a következő?- kérdezte bizonytalanul és aggódva.

- Nem tudom biztosan, de ez nem volt véletlen.- mondta Leon nyugodtan.- Talán csak rá akartak ijeszteni. Talán nem is rá, hanem önre. De szerintem igen; ő lesz az, akit most akarnak. És ki tudja, mikor, hol, és milyen módon. Szeretnék segíteni.

- Mit tudnál tenni?- kérdezte idegesen a gróf, miközben töltött magának egy pohár brandyt.

- Engedje meg, hogy Sora néhány napra Blackheathbe jöjjön!- mondta komoly elhatározással.

- Blackheathbe?- kérdezte Brandon.- Leon, kérlek gondolkozz már! Hogy mehetne a húgom Blackheathbe, ha egyszer minden nőd oda jár? És szerinted ott nem fogják megtalálni? Ugyan már, gondolkozz ember!

- Brandon!- nézett rá jeges nyugalommal.- Milyen nők? Egyetlen egy nő sem tette be a lábát Blackheathbe, ezt te tudod a legjobban. És a húgod ott nagyobb biztonságban lesz. Nos mit mond...- nézett a grófra.- mylord?

- Rendben Leon.- bólintott a férfi.- De nagyon vigyázz rá!

- Meglesz.- állt fel.- Sophie most egy másik birtokon van Dél- Angliában. Minden kényelemben részesülni fog ezt megígérhetem.

- Vigyázz a húgomra Leon!- lépett oda Brandon.- Nem hiszem, hogy kezes bárányként fog viselkedni. Szereti, ha a hatalom az ő kezében van.- vigyorodott el.

- Ha megengedik, ebbe nekem is van beleszólásom.- lépett be Sora.- Mi az, hogy nélkülem dönetenek?

- Ne haragudjon, mylady!- mosolyodott el Leon és mentette a menthetőt.- Az apja úgy gondolja, hogy túl nagy izgalomnak teszi ki, ha továbbra is marad. Lady Clarissa és a húga, kissé kikészítik. Én pedig felajánlottam, hogy nálam tölthet néhány napot. Ott nem fogja senki zaklatni.- majd amikor Sora meg akart szólalni türelmetlenül leintette.- Kérem mylady, a többi kérdést majd később. Most menjen, és szedje össze a ruháit.- majd amikor a lány dühöngve kitrappolt, utána szólt.- Ne hozza az egész gardróbot!

 

Sora erre csak egy gyilkos tekintetet küldött felé, és elegánsan, könnyedén távozott. Leont elbűvölte a lány könnyed, puha mozgása, ami mégis nehéz erotikát, fesztelen csábítást sugárzott. Újra elfoglalta a helyét a széken, és tervezgetni kezdett. Elképzelte ezt a pár napot, amit Sorával fog tölteni... kettesben. Na jó kivéve a szolgák, de ők nem fognak zavarni. Valóban jól mondta Brandonnak: egyetlen nő - akivel dolga volt - sem volt még Blackheathben, vagy valamelyik birtokán, főleg nem kastélyban. Megesküdött, hogy csak azt a nőt viszi oda, aki valóban fontossá válik a számára. S bár nehezen tudta elismerni, de Sora egyre inkább az élete részévé vált. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá. Nem volt éjszaka, hogy ne álmodott volna vele. Ő volt az, aki észrevétlenül de egyre közelebb került hozzá. S már olyannyira, hogy még a védelmébe is képes venni, tudva, hogy mellette is veszélyben van. Mégis meg akarta védeni, de ami ennél is fontosabb volt; a közelében akarta tudni. Sora hamarosan visszatért. Komoly volt, határozott és megingathatatlan. Büszke csokoládé szemeit a hercegre emelte, majd várakozásteljesen csípőre tette a kezét. A férfi szórakozottan felvonta a szemöldökét. Nem látott még nőt, aki ilyen gyorsan össze tudott volna csomagolni. Újabb pont Lady Sorának; sóhajtva emelkedett fel. A lány elköszönt az apjától és a fivérétől, majd előre indult. Sértődötten, mégis tartással sétált el Leon mellett, ki a hintóig. A herceg már látta, hogy igen érdekesek lesznek az elkövetkezendő napok. Sora felnézett a kastélyra, és gúnyos mosolyt eresztett meg. Majd közelebb lépett Leonhoz, belekarolt és hozzá simult. A férfi érdeklődve nézte a szorosan hozzábújó lányt, majd ő is felnézett. Pamela a szobájához tartozó erkélyen állt és egy fúria dühével nézte a párost. Elmosolyodott, és átkarolta a lányt, ezzel szavak nélkül is belement a szirén csábító játékába. Mikor mindent tisztáztak, a herceg besegítette Sorát a hintóba, majd ő maga vele szemben ült le. Lustán kinyújtózott az ülésen és viharszürkévé sötétült, átható tekintetét Sorára emelte. A lány tüntetőleg kifelé nézett. Egyenes háttal, mereven ült. De jelét sem adta, hogy dühös lenne, vagy félne. Nem volt már immár sehol az a Sora, aki néhány perce visszafojtott dühvel nézett rá. Nem volt az a lány, aki még nem is olyan rég tüntetőleg hozzá simult. Nem volt csábító sem. Érzelemmentes volt. Csak a grófsághoz tartozó hatalmas birtokokat, erdőket, folyókat nézte. Leon nagyot sóhajtott. Nem szerette ilyennek látni őt. Lett volna inkább dühös, vágott volna szitkokat a fejéhez, de ez nagyon nem tetszett neki. Sora haja lazán fel volt tűzve. A ruha pedig látni engedte a nyakát és a vállait. Oh igen. A kívánatos vállait. De volt egyáltalán valami ezen a nőn, ami nem volt kívánatos vagy tökéletes? A herceg dühösen fújt egyet.

 

- Mi a baj, méltóságos uram?- hallatszott Sora hangja, amiben mosoly bujkált, de nem nézett rá.- Csak nem kap idegösszeomlást?- kérdezte gúnyosan.- Vagy az én bámulásom a kedvenc elfoglaltságai közzé tartozik.- ejtett meg egy gúnyos mosolyt.- És mondja csak, amikor egyedül van kivel beszélget? A kocsissal?

- Megesik.- válaszolta.- Egyébként mylady végre szíveskedett megszólalni. Már azt hittem elvitte a cica a nyelvét.- mosolyodott el gonoszan.

- Higgye el mylord, a nyelvem nagyon is a helyén van.- mondta ingerülten.- És tudom is használni, ha kell.

- Ebben egy percig sem kételkedtem, szépséges Sora.- villantott rá egy démoni mosolyt.- De azért szívesen kipróbálnám mennyire tudja használni.

- Mi?- nézett rá döbbenten.- Micsoda egy ember. Hogy a nyavalyában lett maga herceg ilyen gondolkodással?- kérdezte dühösen.

- Na de mylady!- mondta döbbenten.- Nem szoktam hozzá öntől az ilyen beszédhez. Kontrolálja a nyelvét, lady!

- Fafejű tuskó.- mondta maga elé.

- Ezt meg sem hallottam.- mosolygott Leon.- Ugyanis elég keményen büntetnek egy herceg inzultálásáért. És most már, ha lenyugodott megkérdezném; miért haragszik rám?

- Nem haragszom, mylord.- mondta gúnyosan.- Csupán nem szeretem, ha helyettem döntenek valamiben. És nyomatékosan szeretném megkérni; ne tegyen ilyet többet!

- Rendben, rendben.- emelte fel a kezét védekezve.- De higgye el csak a maga érdekében tesszük. Kezdik önt kikészíteni. És egyikünk sem szeretné, hogy valami baja essen. Ezért is ajánlottam fel, hogy töltsön nálam egy pár napot.

- Na meg a fogadás tétje miatt.- gúnyolódott Sora.- De rendben. Mindig megtartom a szavam. Mylord! Azt mondta, hogy válaszol a kérdéseimre.

- Természetesen.- emelte rá sötétszürke szemeit.

- Miért mondta apám, hogy én leszek a következő?- hajolt közelebb.- Miben a következő?

- Tudtam, hogy meg fogja kérdezni.- sóhajtott fel.- Ezt jobb, ha nem tőlem tudja meg, Sora. Kérem ne is erősködjön! Nincs jogom közölni ezt önnel. De a többi kérdésére válaszolok.

- Rendben.- sóhajtott fel.- Ki az a Sophie? Talán az egyik ágyasa, szeretője vagy ehhez hasonló hölgyemény?

- Hajjaj.- sóhajtott fel a férfi, de ajkain mosoly bujkált.- Ha Sophie ezt hallotta volna, tökéletesen biztos, hogy meggyilkolna engem. Kérdésére válaszolva; Sophie Oswald a húgom.- majd jót mosolygott a lány értetlenségén.- Bizony. Önnek egy bátyja van, nekem egy húgom. 16 éves.

- Mint Pamela.- suttogta.- De gondolom nem olyan.

- Nem.- rázta meg a fejét.- Ha olyan lenne saját kezűleg zárnám be valami zárkába, hogy gondolkozzon el.

- Gondolja, hogy nekem is ezt kellett volna tennem Pamelával?- majd gúnyosan felkacagott.- Gyűlöl engem, mert az anyja így akarja. És én nem szeretem a viszonzatlan dolgokat.

- Én pedig nem szeretem az egyoldalú dolgokat.- hajolt közelebb, majd nevetve vette tudomásul, ahogy Sora eltávolodott.- Pihenjen nyugodtan! Majd szólok, ha megérkeztünk.

 

Sora egy ideig még átható tekintettel nézett rá, majd lehunyta a szemeit. Leon abban az utolsó pillantásban az egész világot látta. Egyszerre volt érdeklődő, gúnyos, szomorú, és fájdalmasan csábító. Nem volt olyan pillanat, hogy ne gondolt volna rá, milyen lesz ez a pár nap vele. Három éjszaka... ennyit kért tőle. De vajon ő maga be fogja érni ennyivel? Hisz a világ minden ideje sem lenne elég ahhoz, hogy megismerje a szépséges Sorát. És az az elemésztő vágy, amit minden percben érez mellette, már fájdalmasan lüktetett. Kénytelen lesz megszegni a fogadás egyes pontjait. Gonosz mosolyt engedett meg, miközben a lassan szuszogó lányt nézte. Így is áradt belőle a végtelen kihívás, csábítás, hatalom. A szűnni nem akaró érzékiség. Lassan a táj felé fordította a tekintetét, mert ha a lányt nézte volna tovább, akkor biztos, hogy lerohanta volna. Igen. Az ősz már a vége felé járt. A meleg lassan elmúlik és átadja a helyét a jeges télnek. A grófság birtokai lassan eltűntek. Majd pár óra utazás után megpillanthatta Blackheath birtokait. A nap lemenőben volt. Vörös, arany színeivel színezte a tájat. A dombokat, az erdőket, a réteket. Mikor pedig a hatalmas vidék vörösbe borult, a jegenyefák között megpillantotta a kastélyt. A kastélyt, ahol felnőtt, és ahol a szülei éltek. Ahová megfogadta; csak a számára igazán létszükséges nőt viszi. Tekintete a még mindig alvó Sorára siklott. Akaratlanul is elképzelte, ahogy a lány alatta fekszik, őt hívja, rá mosolyog, és az ő nevét kiáltja az élvezettől. Igen. Lady Sora Naegino valóban létszükségű volt számára. És valamiért az volt az érzése, hogy ez a fájdalmas, halálos vágy nem múlik el, ha megkapja. Sőt, tovább fokozódik addig, amíg el nem veszti felette az irányítást. Addig, amíg bele nem hal abba, ha Sora nem lehet az övé. Mosoly futott át az arcán, majd füstszürkévé sötétült tekintettel hajolt a lány felé. Kezét lágyan végighúzta a puha arcon, mire Sora összerezzent. Mire Leon visszaült a helyére, kinyitotta a szemeit, amik sötéten, álmosan ragyogtak. Mély sóhajt engedett felszállni, majd a férfira pillantott. Leon megigézetten, gyönyörködve nézett rá. Kis mosoly játszott az ajkain. Sora érdeklődve nézett rá, majd kiegyenesedett. Tekintete kitisztult, és saját csokoládé színében nézett a vihar szürke szempárba. Leon észbe kapva, leszállt a hintóról és a kezét nyújtotta a lánynak, aki el is fogadta azt. Sora, amint kiszállt körül nézett. Valóban; Blackheath gyönyörű szép volt. A kastély csodálatos építmény volt. Akár a világ hét csodája közzé is lehetett volna venni. Bár Winter- hall kastélya is lenyűgöző volt, de ez mindent felül múlt. A lépcsőn virágok voltak. És a kastély falain rózsák voltak felfuttatva, minden ablakhoz más színű. A kert is kb. ilyen varázzsal bírt. A virágok ontották illatukat az este balzsamos levegőjét megérezve. A nap hamarosan lemegy; állapította meg Sora. És Leon vágyakozó, éhes pillantással nézte. Minden nő ujjongva vetette volna a karjai közzé magát, hogy elhozta Blackheath gyönyörű kastélyába, és birtokaira. Ám Sorának csak elismerő fények játszottak a szemében. És csodálattal tekintett végig a vidéken. A kastélynak félkör alakú lépcsője volt, így kétfelől kellett felmenni. Sora, Leonra pillantott, aki a karját nyújtotta neki. Elfogadta, majd hagyta, hogy a férfi bevezesse a saját lakhelyére. A Démon tüzes Poklába került, ami egyszerre támadta heves vággyal, csodálattal, szenvedéllyel, megnyugvással és biztonságérzettel. És valóban, az egész kastély ennek a férfinak jellemét tükrözte. A nagy előtér színei leginkább a karamell és a mélyzöld volt. A bútorok karamell színűek voltak, míg az ablakok előtt a nehéz drapériák zöldek. Balra egy fa színű kétszárnyú ajtó nyílt, míg jobbra egy fehér. Előttük pedig az emeletre vezető lépcső volt, mely két felé ágazott, és ami vörös szőnyeggel volt leterítve. Sora elismerően bólintott, majd a férfi felé fordult. Leon dévaj mosolyt engedett meg a lány felé, és a bal oldali ajtóra mutatott. Ez a nappaliba vezetett. A helység, híven a kastély nagy méreteihez, óriási volt. Barnás színű szőnyeg volt leterítve, míg a kanapék, fotelek fekete színűek voltak. Középen egy üveg dohányzóasztal volt. Az egyik falnál lévő ablak félkörívben kidomborodott, és abba a sarokba is helyeztek néhány kanapét. A mellette lévő falnál pedig egy üvegajtó nyílt a kertre. Valóban lenyűgöző volt. A nappaliból pedig még egy ajtó nyílt. Leon leült az egyik kanapéra, Sora pedig követte. Minden sarokban volt valamilyen virág. Sora csokoládé színű szemeit Leonra fordította.

 

- Igazán lenyűgöző.- mondta érzelemmentes hangon, de őszintén csillogó szemekkel.- Gratulálok herceg, nagyon szép birtok.

- Megtisztel mylady!- hajtott fejet.- Nos, remélem, jól fogja érezni magát abban a pár napban, amit itt fog tölteni.

- Remélem, nem fogom zavarni, mylord.- válaszolta enyhe mosollyal.- És nem kell túl sok időt rám áldoznia, amit munkával kellene töltenie.

- Ugyan már Lady Sora.- nevetett fel.- Minden időm az öné ebben a pár napban. Legyen az nappal vagy...- hajolt közelebb.- éjjel.

- Szerintem éjjel nem fogok a társaságára vágyni.- mondta gúnyolódva.

- Mylady! Elfelejti, hogy fogadtunk? Vagy nem tartja meg a szavát?- kérdezte Leon, miközben felállt. Alakja Sora fölé magasodott. Mint egy nagy fal úgy állt előtte. Megingathatatlanul és hatalmasan. Mégis olyan volt, mint egy ragadozó. Kecses, fenséges, egyedüli, és csak az alkalomra várt, hogy lecsapjon. Jeges fegyelemmel tartotta magát vissza attól, hogy vadállatként rávesse magát, s elvegyen tőle mindent, amire szüksége volt. Amire mindig szüksége lesz. És amire jobban vágyott, mint akármi másra.  Határozottan állt előtte, s vasfegyelemmel tartotta magát.

- Természetesen tartom a szavam.- állt fel ő is.- És ne higgye, hogy engem meg tud félemlíteni.- mondta határozottan.

- Tudom.- enyhült meg végül az arca.- Aki Brandon Naegino húga, azt nem lehet megingatni. Tudja, vannak olyan helyek, ahol már becenevet kaptunk, mi a feledhetetlen négyes.

- Valóban?- mosolyodott el Sora.- Erre kíváncsi vagyok.

- Nos igen. Brandon; a dacos.- mosolyodott el már- már kisfiúsan. - Közös barátunk, Dante Wexford; az imádott. És az unokatestvérem, Alexander Winters; a nemes. A legendás négyes.

- És ön?- kérdezte Sora.

- Nem is sejti?- majd, amikor a lány félrebillentette a fejét, sötét mosollyal válaszolt.- A veszedelmes.

- Találó.- mondta Sora nyugodtan.- Veszedelmes.- lépett közelebb.- Első perctől tudom, hogy az. Nem úgy, mint Pamela. A buta kishúgom kicsit elszámította magát. És nem gondolt arra, hogy magával Luciferrel akar játszadozni. Luciferrel, aki maga a megtestesült tűz, veszély, szenvedély, vágy.- suttogta.- Lucifer, aki pokoli férfi minden téren. Aki maga a veszedelmes. És aki méltó párját keresi. Mondja mylord, megtalálta azt a nőt, aki Démonként tud maga mellett csillogni? Megtalálta azt a nőt, aki igazán a társa lehet? Akit leránthat magával a Pokolba?

- Igen, Sora.- válaszolta halkan, sötét tekintettel.- Megtaláltam azt a Démont, akit magammal rántok a Pokolba. És a tűzben égve fogunk elenyészni mind a ketten.- villant meg a tekintete, mikor megdörrent az ég.

 

Folytatása következik...