Éles sikoly, mi átszelte a vidéket. A tenger habjai hűs folyamként nyelték el egy szirén kiáltását. A ló magával rántotta. Le a háborgó mélységbe, a semmi sötétjébe. A tenger felmorajló zaja ott csengett a fülében; mintha magához hívná, vagy mintha dühöngne. Dühös volna, mert bántották a benne élő szépséges szirént. Hamarosan Sora lába kicsúszott a kengyelből, de már nem volt megállás. A halott állat fehér alakját, mit a Hold sápadt fénye világított meg, elnyelt a háborgó tenger mélysége. Sora még egyszer felsikított. Vér lüktetett a fülében, s nem hallott mást, mint szíve hangos dübörgő vágtáját. Félt. Ó igen félt. Hogyne félt volna. Hamarosan találkozik a jeges tengerrel, ami a sírja lesz. Az egy méteres sziklaperemen próbált kapaszkodót találni, de helyette inkább a kövek felhorzsolták a karját és a lábát. Érezte, ahogy a meleg vér, szoknyája alatt, és karján kezd folyni. Égette a fájdalom a testét. Majd megállt a zuhanásban a partvonalon. Ez az egy méter olyan volt, mintha lelassított felvétel lett volna. Ahogy megállt, lihegve vette a levegőt. Tüdejéből az összes levegő kitolult, amikor nagy lendülettel földet ért. Hirtelen maga sem tudta miért, de néhány könnycsepp csordult ki a szeméből. A gombócot, ami a torkában volt nem tudta lenyelni. Megpróbált megmozdulni, ám ezzel csak rontott a helyzetén: sokkal erősebb fájdalom járta át a testét. Szinte zokogni, ordítani támadt volna kedve, mégis valamilyen oknál fogva nyugodtsága látszata teljesen megmaradt kívülről. Csupán forró könnyei árulkodtak volna pillanatnyi gyengeségéről. Nem értette magát. Régebben nem tudta volna visszatartani a zokogást egy ilyen helyzet után. Hisz kis híján meghalt, és ha csak egy kicsit is megmozdul, a tenger mélységébe veszik. Ki tanította hát meg ilyen nyugalomra, még a halál fojtogató közelségében is? Egy ezüst szempár tolult a szeme elé. Leon... Ez volt az egyetlen név, mely eszébe jutott. A tökéletesen higgadt márványarc lebegett a szeme előtt. Egy ló dobogása hangzott fel. Meghallotta... Egy szikár mén közeledett felé. Már nem járhatott messze. Megpróbált az oldalára gördülni, azonban a lába már nem tudta tovább tartani, és megcsúszott. Egy utolsó reményvesztett sikoly hagyta el az ajkait, majd fájdalmas csattanással érkezett a vízbe. A jeges hullám azonnal átjárta. Fuldoklott. A tenger fagyos habjai, mintha ezernyi tőrként mélyedtek volna bele a húsába. Nem látott, csupán érzett. Érezte a körülötte lévő fagyosságot. A hiábavaló küzdelmet a természet e hatalmas fejedelme ellen. A nyugodt tenger, mintha csak haragudna rá, eszeveszett háborgásba kezdett. Nem engedte felszínre törni, mert ahányszor megpróbálta egy nagy erejű hullám mindig visszaküldte a mélybe.  A víz jeges volt, és nem kímélte. Érezte, ahogy tagjai lassan átfagynak, és merevvé válnak. Hamarosan használhatatlan lesz mindene, s akkor valóban nem lesz más választása, csak elfogadni a halált. Szinte hallotta, ahogy szíve lassul. S a levegője elfogy. Feladni, vagy tovább küzdeni? Az ereje szinte teljesen elhagyta az erőlködésben. Hogyan tudta volna hát a felszínre lökni magát? Elfáradt. S látta maga előtt azt a nyugalmat, ami rá várt, ha végleg megadja magát. Megadni? Ezt a szót soha nem ismerte. De most... olyan fáradt volt. És nem tudta vajon meddig képes még kitartani a természet egyik legnagyobb és legfejedelmibb Démona előtt. Démon... Megjelent előtte egy Holdezüst szempár. Ő is legalább egy ilyen Démon volt. Szilaj erőt birtokolt, nem ismert félelmet. S nem ismert könyörületet, ha úgy hozta a sorsa. Milyen ironikus az élet. Pont egy olyan erő akarja őt megölni, ami annyira hasonlít ahhoz, amit ő meg akar szelídíteni. Megszelídíteni a háborgó tengert? Bolondságnak tűnt ebben a pillanatban. Látva a határtalan mélységét, és érezve legyőzhetetlen erejét. Hogyan tudna megszelídíteni egy hatalmas erőt, mely dacos, szilaj, erős, s minden akarata szerint történik? Hogyan lehetne megszelídíteni egy olyan Démont, kinek érzései csak a legszélsőségesebbek? Kinél nem lehet középutat választani. Vagy a végletekig lehet gyűlölni, vagy a lehetetlenségig imádni. Így most sincs középút. Vagy feladod, vagy harcolsz. És melyik erő érhetne fel ehhez a Démonhoz, ha nem a tűz pusztító forrósága? Sora erőt gyűjtött. Erőt egy utolsó nagy küzdelemre. Tagjai a végletekig megdermedtek. Még néhány perc, s valóban meghal, és sírja a háborgó mélység lesz. Egyetlen, erőteljes lökéssel a felszín felé emelkedett. Amikor feje elhagyta a jeges, fojtogató habokat, azonnal levegőért kapott. Súlyos bársonyköpenye, most vizesen tekeredett rá, s egyre csak vissza akarta húzni a tátongó mélységbe. Sora megoldotta a finom anyagot, ami elmerült. Lassú kecses madárként hullt alá oda, ahonnan nincs visszatérés. Sora lehelete látszott az éjszakai levegőben. Ha nem segít neki valaki, akkor ugyanúgy elsüllyed, mint a lova, vagy a köpenye. Nem akart meghalni. Soha nem félt semmitől, ám most szíve őrült vágtába kezdett. Nem akarta elhagyni a családját. Az apját, a bátyját. De legfőképpen nem akarta elhagyni: Őt. Most hogy megismerte, hogy két pokoli éjszakát töltött vele, s a Mennyhez tartozó nappalokat, már nem akarta elhagyni. Itt a halál torkában rájött: már nem csak a végtelen szenvedély, és a nyers vágy köti a férfihoz. Határtalan szerelmet érzett iránta. Elmosolyodott ebben a szerencsétlen helyzetben, és hagyta, hogy átjárja ez a csodálatos érzés, és erőt adjon neki. Ám már minden ereje elfogyott. Csak hánykolódott a jeges vízben, és egyre közelebb került a halálhoz. Már nem hallott, nem látott, nem érzett. Lebegett a semmiben, miközben az éjfekete égboltot nézte. A fényes Hold Leon szemére emlékeztették. S a bársonyfekete ég a ragadozóhoz illő eleganciáját, és jellemét, az őt körül ölelő tenger, mi már nyugodtan mégis erőteljesen hullámzott, a karjait, a vad, szilaj vágyát idézték benne. Már minden érzelme elpárolgott. Csupán ez az egyetlen érzelem maradt meg benne.

 

* * *

 

Csobbanás... Egy hang... Kétségbeesett kiáltás... Szilaj, legyőzhetetlen erő... Majd elfáradt, megfagyott végtagjai körül meleget érzett. Olyan meleget, amire szinte már nem is emlékezett. Vad volt, nyers, elszánt és égető. Sora torkából rekedt sóhaj szakadt fel, ahogy még inkább közelebb vonták a meleghez. Szíve még ebben a tudatlan állapotban is heves vágtába kezdett. De már nem a félelemtől, vagy a kétségbeeséstől. Hallotta a fülében mély, bariton hangját, ami a tenger hangjával vált eggyé. Lehunyta a szemeit. Tudta, hogy biztonságban van. Szorosan fogták. Hallotta a hangot a fülében, mégsem fogott fel belőle egyebet, mint hogy beszél hozzá. Szinte álomba ringatta az érzéki, és bársonyos hang. Pedig azért beszélt, hogy ébren tartsa. De nem tudta már meddig lesz képes megtenni ezt Neki.

Leon kalapáló szívvel folyamatosan beszélt a már majdnem eszméletét vesztő lányhoz. Gondolta, hogy nem érti, mégis ha ez ébren tartja, akkor már van esélye... van esélyük. Blackheath kastélyában ült, és iszogatott, amikor furcsa érzése támadt. Tudta, hogy azonnal el kell jönnie, mert amíg meg nem bizonyosodik a felől, hogy Sorának semmi baja, addig nem nyugszik. Ám amikor már közel járt, hallotta a dördülést, majd a sikolyt, ami később elhalt. Nem látott semmit, majd egy újabb éles sikoly hallatszott, és hatalmas csobbanás. Már akkor tudta, ha nem siet, akkor Sora meghal az alig két fokos vízben. Soha nem érzett félelem járta át, de abban a pillanatban nem tudott vele foglalkozni. De szíve még most is vadul kalapált, olyannyira, hogy már abban sem volt biztos, hogy a lány nem hallja. Sora teste dermedt volt, és hideg. Akárhogy próbálta melegíteni, nem tudta elérni a kellő hatást. Azonnal ki kellett vinnie, különben már nem tud rajta segíteni. Hamarosan felfektette a partra. A lány reszketett. Szemei csukva voltak, s édes ajkai remegtek. Leont még ebben a kritikus pillanatban is visszafojthatatlan, nyers vágy kerítette hatalmába. Szégyellte, de nem tudta visszafogni. A lány látványa gondoskodott róla. Ám most teljes figyelmét annak szentelte, hogy felmelegítse. Ő maga csak egy kék inget és fekete nadrágot viselt, ami nedvesen tapadt izmos, ragadozó alkatára. Lágyan végigsimított a lány arcán, mire az megrezzent. Sora hamarosan felnyitotta a szemeit, és remegve nézett az ezüst szempárba.

 

- Le... Leon. - nyögte cserepes ajkai mögül. - Mit...?

- Sss. - csitította a férfi. - Meg kell őriznie az erejét, Sora! Most maradjon nyugton, és engedje, hogy segítsek! Bízik bennem?

- I... igen. - koccantak meg a fogai. - Az életem árán is.

 

Leont, meglepte a lány hihetetlen bizalma. Valóban így bízna benne? Buta kislány, mosolyodott el, majd bólintott. Lassan emelte fel Sorát a földről, mire a lány felszisszent. A herceg nem kételkedett benne, hogy akármilyen erős is a lány akarata, nem biztos, hogy túléli ezt. Hacsak nem viszi azonnal meleg helyre. És valahová, ahol elláthatják. Ha azt nézte Blackheath közelebb volt, viszont, ha odavitte volna, még inkább veszélyben lett volna, hiszen arra tartott. Nem kételkedett benne, hogy a kastély és a birtok katonái jól képzettek és sokan vannak, de ebben a pillanatban jobbnak látta, ha Sorát visszaviszi Winter- hallba. Újra megpróbálta felemelni, s ezúttal a lány visszafojtotta a fájdalmát. Pedig elég nagyok voltak neki az esést, a zuhanást, a földet érést, és a tengerben való kínzó perceket követően. Leon körbecsavarta az út szélére ledobott kabátjával, és valahogy sikerült feltennie az idegesen dobogó ménre. Sora el sem tudta képzelni milyen módon, de a hercegnek sikerült addig a nyeregben tartania őt, még maga is felszállt. Aztán magához húzta, erős, kemény mellkasának döntötte és óvón átölelte. Sorában, mintha egy gát szakadt volna fel most, hogy tudta biztonságban van, s könnyei folyamként eredtek meg. Nem zokogott, nem mondott semmit. A sírás némán rázta a vállait. Ha Leonnak nem jut eszébe utána jönni, ő már nem élne. A férfi érezte, hogy sír, mégis meghagyta a lány könnyeinek méltóságát, és nem szólt. Bár a szíve sajdult bele, csupán szorosan átölelte, miközben a csődört vágtára ösztönözte. A jeges szél mindkettejük arcába vágott, s Leonon nem volt egyéb ruha, mint az inge. Érezte, ahogy a szél dübörög a hátán, de ebben a pillanatban sem ideje, sem türelme nem volt foglalkozni vele. Sorát azonnal biztonságos helyre kellett vinnie, különben meghal. Minden pillanatban azért fohászkodott, hogy a lánynak legyen ereje kitartani, és legyen miért harcolnia. Hamarosan feltűntek Winter- hall határai.

A herceg lenézett a karjaiban tartott szépségre, és meg tudta állapítani, hogy lélegzik, bár gyengén, de lélegzett. Amikor megállította a lovát a kastély előtt az ég mély sötétségbe borult. Sietve leszállt, majd karjaiba vette Sorát, aki út közben eszméletét vesztette, és befelé igyekezett. Egy cselédlány álmosan nyitotta ki az ajtót neki, majd aggódva nézett Leon karjaiban fekvő sápadt és ájult lányra. Hamarosan az egész kastélyban felgyulladtak a fények, és az összes ember odasietett. Brandon már a lépcsőről úgy jött le, hogy kb. a felénél átugrotta a korlátot. Utána az apja szaladt le, de ő már nem vállalt egy ilyen ugrást. Clarissa köntösben, komótos léptekkel jött le, arcáról csak egyetlen érzés volt leolvasható; hogy hidegen hagyja. Valahol távolabb Pamela állt meg, de őt senki nem vette észre. Arcáról mérhetetlen bűntudat rítt le, s könnyeit is csak nehezen tudta visszatartani. Ahogy ránézett a herceg karjaiban tartott nővérére, nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne zokogjon fel. Sora délután még olyan volt, mint egy igazi szirén. Határozott, erős, ahogy a nap sugarai körbe fonták a testét. Egy igazi Démon volt, ám most csak feküdt mozdulatlanul és sápadtan az őt körülfonó karokban. Pamela elkövette azt a hibát, hogy belenézett Leon Holdezüst tekintetébe. A herceg a zöld szemekben észrevette a könnyeket, s erre érdeklődve vonta fel a szemöldökét. „- Nocsak, a kislány tud valamit. - gondolta. - És garantálom, hogy el fogja mondani. Ez nem véletlen volt, és nem maradhat büntetlenül. - majd a karjaiban tartott lányra nézett. - Sora! Ne add fel! Nem teheted! Itt mindenki számít rád! Mindenkinek szüksége van rád... nekem is. Ígérem neked, nem fog megtorlás nélkül maradni ez. Bármit is kelljen tennem, akár a világ végéig is elmegyek, de megbosszulom ezt. Nincs a világnak olyan része, ahová ez a nyomorult elbújhatna előlem. Csak gyógyulj meg!” Brandon már egy ideje szólongatta, de annyira belemerült a gondolataiba, hogy csak most jutott el a tudatáig. A herceg sietve követte őt, és felmentek Sora szobájába, miközben a gróf orvosért küldetett. Leon, ahogy belépett a lány szobájába önkéntlenül is meresztett egy halvány mosolyt. A szobában minden úgy volt, mint az ő kastélyában. Majd letette Sorát az ágyra és idegesen Brandonra nézett. A férfi viszonozta a pillantást, majd megfogta húga kezét és kitapintotta a pulzusát. Aggódva tekintett fel barátjára, aki akkora már visszanyerte lélekjelenlétét. Leon nyugodtan nézett Brandonra, aki szokatlanul ideges volt. Soha nem látta még ilyennek. A férfi, amióta ismerte mindig nyugodt volt, azzal a bamba vigyorával, és humorával. Vagy éppen dühös egy- egy párbajon, de soha, soha nem látott a szemében ilyen félelmet. Valóban volt oka félelemre, hisz szeretett húga feküdt itt élet és halál között. Ő is ugyan így tett volna, ha Sophieról lett volna szó. De vajon ő, mit érez ez iránt a veszedelmesen szép nő iránt? Halálosan kívánta e felől nem volt kétség. És maga mellett akarta tartani az örökké valóságig. Ebben a két napban ők nagyon jól elvoltak. Nappal leginkább mély szenvedélyben élő házasokra emlékeztettek. Akik édes, vágytól fűtött szavakat suttognak egymásnak, csakhogy még inkább felingereljék a másikat. Szenvedélyesen veszekedtek, s néhány elcsent csók, tétova simogatás volt, amivel kényeztették egymást. Majd leszállt az éj, s a bársonyfekete lepel alatt nyers, elemi vágytól izzott a levegő, amint két szerető hevével szeretkeztek. Oh igen, vajon létezhet ilyen házasság? Hirtelen eszébe jutott, amit a lánynak mondott aznap reggel. „- Igazán gondolkodom rajta, hogy elveszem feleségül.” Nem is tűnt olyan borzalomnak. Halvány mosoly kíséretében lehajolt, és végigsimított a lány arcán.  Ez a mozdulat feltűnt Brandonnak is. „- Leon olyan furcsa. - gondolkozott. - Mintha komoly tervei lennének. Sora! Kicsi húgom, te mindenkit meg tudsz változtatni. Velünk kell maradnod! - majd nagyot sóhajtott és egy csókot adott Sora homlokára. - Gyerünk kicsi lány! Küzdj!” Hamarosan az orvos lépett be, az aggódó gróffal a nyomában. Amíg vizsgálták Sorát, a három férfi különböző pozíciókban helyezkedett el a szobában. Brandon a vörös szófán ült, és kifelé bámult. Richard egy széken ült és lányát nézte. Leon pedig a falnak támaszkodott, és nyugodtan nézte Sorát. A lány még mindig sápadt volt, és annyira törékeny. Az ötvenes éveiben járó orvos lassan felemelkedett a szirén mellől.

 

- Mylord - nézett a grófra. -, méltóságos uram. - biccentett Leon felé. - A mylady elég rossz állapotban van. Nagyot esett, a partra, és amit a tengerben töltött idő sem segítette. Most minden a myladyn múlik. Ha nem ébred fel hamarosan, akkor már soha többé nem fog...

 

Leon a lányra nézett, ám ő nem szándékozott megmozdulni. A férfi szívét hirtelen elszorította a félelem. Ő, Blackheath hercege, aki mindenki felett áll, nem tud segíteni ennek a szépséges Démonnak. Ez egyszer tehetetlen volt. De egy valamit még képes volt megtenni. Megtalálja az elkövetőt, és ha így lesz a saját kezével végez vele. Összehúzta a szemeit, majd kihasználva, hogy nem figyelnek rá, Sorához hajolt. Lágy, szenvedéllyel fűtött csókot lehelt a lány cserepes, hideg ajkaira. Sora ajkai fájóan hidegek voltak, és Leon szemeiben egy pillanatra megtört a nyugalom. Érzelmek ezrei cikáztak át a Holdezüst tekinteten.

 

- Ígérem Sora, megbosszulom. Nincs a világnak olyan szeglete, ahol az a szemét patkány elbújhatna előlem. - majd kezet csókolt a lánynak. - Visszatérek hozzád! - majd sarkon fordult és magára hagyta Brandont a húgával.

 

A férfi egy ideg furcsán nézett a barátja után, végül elmosolyodott, amint látta; Sora felsóhajt.

Leon végigment a folyosón, majd az egyik ajtó mögül zokogás hangjai szűrődtek ki. Óvatosan benyitott. A sírás felerősödött, ő pedig meglátta a földön zokogó Pamelát. Szóval a lánynak bűntudata van a nővére miatt. Ez még előny lehetett neki. Lassan odasétált hozzá, és felállította. Nem törődött vele, hogy a mozdulat erősebbre sikerült e a kelleténél. Egyáltalán nem érdekelte. Csak tudni akarta, hogy ki tette. Pamela még mindig csak zokogott, és mint egy rongybaba, úgy állt Leon előtt. A férfi megrázta, majd erélyes hangon rászólt.

 

- Nézzen rám!- de amikor a lány továbbra sem tette, még feljebb emelte a hangját. - Pamela, nézzen rám! - majd amikor tekintete találkozott a smaragd szempárral folytatta. - Biztos vagyok benne, hogy tudja ki tette. Így van? - majd erélyesebben megkérdezte. - Így van?

- I... igen. - válaszolt halkan Pamela.

- Most elmondja nekem, ki volt az! - jelentette ki nyugodtan.

 

Pamela riadtan tekintett a viharszürke tekintetbe, ami forrt a visszafojtott dühtől. De megértette, hogy jogos. Ám arra nem tudott rájönni, hogy a herceg miért ilyen. De tudta, hogy vezekelnie kell, amiért gyáva volt. Mélyet sóhajtott, majd belekezdett.

 

Folytatása következik...