12.RÉSZ

ISABELL  2008.12.31. 20:45

Halk léptek... Majd a következő pillanatban egy kéz tapadt a szájára, hogy ne tudjon kiáltani. És Sorában eluralkodott a félelem. Szíve hangosan dübörgött a mellkasában, olyannyira, hogy már félő volt támadója is meghallja. Nem tudta fékezni szapora légzését sem. Az ereiben dübörgő vér, száguldó folyamként indult meg. Minden kellemetlen érzés a többszörösére nőtt. Az alak a füléhez hajolt, majd rekedtes hangon megszólalt.

- Lady Sora! Azért jöttem, hogy figyelmeztessem, és felnyissam a szemét - hörögte a fülébe. - Leon Oswald valóban egy veszélyes, gátlástalan alak. Ahogy ön is tudja, úgy irányítja az őt körülvevő emberek életét, ahogy csak kedve szottyan. Beleértve a húgát is. Shophie Oswald, a húga s mégis úgy tartja fogva, mint egy rabszolgát. Nem kizárt, hogy többször megütötte, és bántalmazta a kislányt. Ő még 16 éves, és lelkileg nagyon érzékeny Leon pedig úgy mozgatja, mint egy bábot - majd újra megköszörülte a torkát. - Remek kapcsolatai vannak az alvilággal, így mindent el tud érni. Nem egy embert ölt meg, hogy megszerezze, amit akar - majd érezte, hogy Sora megremeg. - Bizony mylady. Ez az ember nem ismer könyörületet, de még csak érzései sincsenek. Ön iránt sem érez semmit - suttogta kéjesen, majd összeszorította a fogát. - Tudja, hogy hogyan haltak meg, Leon szülei? - majd, amikor a lány megrázta a fejét, felnevetett. - Megölték őket! - majd várt egy kicsit. - Gondolkozott már rajta, hogy miért él egyedül? Teljesen egyedül? Van valami, amit rejtegetni próbál, s ami miatt ön igencsak gyűlölné. A társadalom színe- java arról pletykál, hogy Blackheath nagyhatalmú hercege, mégis milyen módon szerezte vissza a vagyonát? Hiszen hét éves volt és nem adhatták volna a kezébe. Hacsak nem volt egy segítője - suttogta. - Igencsak sok embert ismer az alvilág elit köreiből. És rengetegen segítettek volna neki, ha később kapnak egy kis juttatást. - majd gúnyos hangot hallatott. - Mit gondol, mylady, miért emlegetik azt, hogy Leonnak nagyobb hatalma van, mint magának a királynak? Isten tudja, hogy miket tett, hogy még a sötét gonosztevők is támogatják és félnek tőle. De bizonyos, hogy nem véletlen - majd újabb szünetet tartott. - Ó és valami, ami önnel kapcsolatos: Mondja csak mylady, elgondolkodott már azon, hogy a herceg, miért hagyta itt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá? - majd meg is válaszolta. - Ugye, hogy igen. De nem talált rá egy épkézláb magyarázatot sem. S ez dühíti. Hát majd én elárulom. Blackheath hercege elhagyta önt, mert már megkapta, amit akart - majd ahogy Sora megfeszült, halkan felnevetett. - Mylady! Csak nem hitte, hogy egy olyan férfi, mint Leon Oswald valaha is hosszú viszonyt fojtat majd egy nővel?! Ne legyen buta! Égre, földre szállnak a hírek a Veszedelmes herceg nőügyeiről. S maga mégis neki adta magát. Minden feltétel, minden gondolkodás nélkül. Nagyon buta volt - majd tovább fojtatta. - Mindenki elismeri, hogy önhöz fogható nő nincs a világon, mylady. Fenséges, gyönyörű, kívánatos. Intelligens, bátor, tüzes, veszélyes, csábító. Minden nő csak árnyék önhöz képest. És akármelyik férfi a halálba menne, ha egyetlen pillantást vetne rájuk, és eladnák a lelküket, ha megcsókolná őket. Bizony mylady. Nincs olyan férfi, aki ne akarná a magáénak tudni önt - majd várt egy pillanatot. - És akkor azt kérdezi, Leon Oswald miért ne tartozhatna közéjük? Lady Sora! Blackheath hercege nem elégszik egyetlen nővel? Maga kellett neki. A legcsodálatosabb, legfenségesebb trófea a gyűjteményében. Hozzá felérő, gyémántfénnyel ragyogó Démon. S bár Leon olyan hatalmas vágyat, tüzet érzett maga iránt, mint soha nem érzett és nem is fog senki iránt, nem képes lekötni magát egyetlen nőnél. Bárki képes lenne, de ő sokat akar. Ha majd megunja az életet Londonban, visszajön, és újra felkeresi. De soha, soha nem fog mást érezni ön iránt - majd megköszörülte a torkát. - Az övé lett, de nem gondolt a következményekre: mit mondanak az emberek? Leont ez hol érdekli, hisz nem egy lány életét tette már tönkre ezzel. S nem is maga lesz az utolsó - Sora szeméből forró könnycseppek folytak ki ennek hallatán. - Ha ezt mondta hazudott. Nem maga volt az első szűzlány az életében és nem is az utolsó, de érezze magát megtisztelve, mert nem szeret többször megfordulni ugyanannál a nőnél - majd még közelebb hajolt. - Hagyja a könnyeket, mylady! Elfogadja vagy sem, de minden ez bizonyítja és így is van - majd kíméletlenül folytatta. - Ahogy magát baleset érte, eltűnt. Elvégezte a dolgát, megkapta önt, s elment, nehogy az édesapja arra kérje, hogy védje meg önt, és vegye feleségül. Sok ügye van, melyet egy feleséggel a nyakában nem lehet megtenni. Ha valaha megnősül, azt az érdekei fogják megkövetelni. Megváltoztatta önt, csakhogy a két nap érzéki gyönyörért, hatalmas árat kellett fizetnie. Örökre tönkre tette az életét! S viselnie kell azt a keresztet, hogy olyan embernek adta oda magát, aki semmit sem érzett ön iránt. Csak egy trófea volt neki. Mert egy ilyen ember nem képes érezni! Viszont látásra, Démonhercegnő! - majd ellökte magától és eltűnt a sötétben.

Az ég ugyan abban a pillanatban egy hatalmasat dörrent. Villám hasította keresztül a bársonyfekete eget, s a fehér fényben tükröződött Sora könnyáztatta, rémült szemei. Nem lehet... Nem lehet, hogy egy ilyen szörnyeteggel töltötte azokat a varázslatos napokat. Nem hibázhatott ekkorát, és nem ismerhette ennyire félre. Mégis minden ellene szólt. Valóban elment, elment és elhagyta őt. Eső kezdte szitálni a tájat, majd a szél is feltámadt. Újabb és újabb dörgés kísérte végig. Sora egy helyben állt és meredten nézte azt a helyet, ahol az előbb az ismeretlen férfi tűnt el, aki kételyeket ébresztett benne. Ha Leon itt lett volna, soha nem hitte volna el ezeket a szörnyűséges szavakat. De nem volt itt, így csak az maradt, hogy valóban csak trófeának akarta... és akkor miért ne lehetne igaz a többi is? Hisz valóban azt mondták rá, hogy túl veszélyes, és minden erőfeszítés nélkül tudta irányítani a körülötte élők életét. Ezt ő is megtapasztalta. De az, hogy a húgát lelkileg és testileg is bántalmazza, hogy megölte a szüleit, hogy kihasznált több nőt, és hogy undorító módon csak játszott vele, és kihasználta, már túl sok volt számára. Mikor felébredt őt kereste, de már nem volt mellette. Brandon erre azt mondta; el kell intéznie valamit Londonban, amit nem saját magáért tesz. A bátyja is túl naiv volt, és nem látta a herceg valódi személyét. Sora a szájához kapott, ahogy a könnyek forrón peregtek a szeméből, s egybe mosódtak az esővel. Nem akart gyenge lenni, nem akart sírni. Mégis a fájdalom tőrként hasított a szívébe, és a lelkét sem kímélte. Neki adott mindent... mindent. Amikor a tengerben hánykolódott, azért fohászkodott, hogy Ő jöjjön érte. Azért, hogy mentse meg. Még akkor is ő volt az utolsó gondolata. Neki adta a testét, elégett a végtelen gyönyörben vele, s engedte, hogy a Pokol mélységéig rántsa. S az utolsó pillanatban rájött; már nem csak a teste az övé, de a szíve is...

Felzokogott, majd befelé kezdett szaladni. Az eső szakadt, dörgött és egy- egy fehér villám vakítóan szelte keresztül a töretlen bársonyleplet. Sora már dacolt a féktelen erővel, mi előtt mindenki fejet hajtott. Ő nem tette. A tengerhez hasonló fejedelmi Démon tette magáévá, aki csakis saját kicsinyes vágyaira használta. Soha nem mondta, hogy szeretné, vagy többet akarna tőle, mégis érezte, hogy fontos számára. Hazudott... Mindenben hazudott. Sora úgy érezte, a szíve ezer darabra törik. Pici szilánkokra, melyeket már nem illeszthet össze senki...

Ahogy a szobájába ért az ágyára vetette magát. Zokogott... S vele sírt minden. A Démonhercegnő könnyei lassan peregtek szeméből. Fájdalmas utat szántottak az esőáztatta arcán, s minden egyes kristálykönnycsepp egyenesen a szívéig hatolt. A szíve vérzett. Olyan súly nehezedett rá, amit képtelen volt leküzdeni, akárhogyan is próbálta. A fájdalom szinte szétszaggatta. Olyan fájdalom volt ez, amit nem volt képes elviselni. Szinte kettéroppant a teher alatt. Szemei előtt újra és újra felsejlett az ezüst tekintet, ami pimaszul, veszedelmesen tekintett rá. Ki akarta űzni ezt a képet a fejéből. De látta maga előtt a férfit teljes valójában és tökéletességében, a tűz fényében csillogni, miközben szemei vihar szürkék lettek. Valóságos Démon volt, aki olyan gyönyört adott neki, amit ember nem tud elképzelni. Ám Sora többet nem kért ebből. Sebei oly frissek voltak, s annyira fájtak. Tudta, hogy soha nem fogja majd feledni őt, mert ahányszor vihar lesz, s ahányszor rátekint a tengerre, őt fogja látni. Éjszaka érezni fogja az érintését, a csókjait. Meg akart szabadulni minden emléktől vele. „- Hogy tehette? - zokogott. - Miért, istenem miért? Miért kellett mindennek egy szempillantás alatt összedőlnie? Miért engedted, hogy higgyek benne? Miért engedted, hogy neki adjam mindazt, amit nem érdemelt meg? Hogy tehette? Miért tette? - majd a kinti tomboló viharra tekintett. - Könyörgöm, segíts nekem! Engedd, hogy elfeledjem! Könyörgöm, szüntesd meg ezt a fájdalmat, ami bennem tombol! Engedd, hogy örökre száműzzem őt, minden egyes porcikámból. - kezdett fohászkodni, miközben a könnyek megállás nélkül folytak a szeméből. - Oh édes istenem, könyörülj rajtam! Nem bírom elviselni! Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat! Anya. Kérlek, segíts!” Könnyei sem csillapították azt a mérhetetlen fájdalmat, amit érzett. Úgy érezte, már nem képes elviselni tovább. Emlékezett, amikor először megcsókolta. Amikor forró, fülledt éjszakában eggyé váltak, s ezzel neki adott valamit, amit soha nem lett volna szabad. Emlékezett minden elsuttogott szóra, minden kéjes sóhajtásra. Ahogy megfeszült az általa okozott gyönyörtől. Minden hazugság volt. Minden csak ámítás. Elárulta... Mégis nem tudta ezt megemészteni. Ő annyi mindent jelentett számára. Leon... A nap ragyogó fénye. Az erdő illata. Az éjszaka bársonyos leple, a csillagok ragyogása. A Hold fénye. Az éjjel forrósága. A tenger rejtélyes, veszedelmes fejedelme.  Sora felpattant, és az éjjeliszekrényen lévő poharat nagy erővel a falhoz vágta, miközben egy szívszaggató kiáltás hagyta el ajkait a dörrenéssel párhuzamosan. Térdre rogyott, s nem tudott mást tenni csak sírni. Könnyei megállíthatatlanul patakzottak a szeméből. Forrón, fájón folytak le az arcán, s végül örökre meghaltak. Hogy tehette ezt? Bízott benne, és elárulta. Úgy szerette volna gyűlölni, de egyszerűen nem ment neki. Túl friss, túl mély volt a seb ahhoz, hogy máris ilyen ellentétes irányú érzést tápláljon iránta. A zokogás rázta az egész testét, s a szíve úgy fájt, mintha tövestől tépték volna ki. Egy olyan ember, akiről azt hitte csodálatos, fenséges ilyen szörnyűségeket követett el, minden lelkiismeret furdalás nélkül. És ő neki adott mindent... mindent...

* * *

Hirtelen kivágódott az ajtó, s Brandon szaladt be rajta. A férfi csak egy sötétkék nadrágot viselt. Azonnal húgához rohant, és mellé térdelt. Az ajtóban ott állt a gróf, Pamela és Clarissa is. Az utóbbi kissé ideges volt, mert felkeltették. Kék köntösében, és kék hálósapkájában nevetségesen festett, de Sorának ebben a pillanatban nem volt kedve nevetni. Most csak egy valamihez lett volna kedve; meghalni...

- Sora! - szólította meg gyengéden Brandon. - Mi a baj Sora? És miért vagy csupa víz? - majd, amikor belenézett húga szemébe kicsit meghátrált. Sora szemeiben könnyek ültek, és olyan mérhetetlen fájdalom volt bennük, amit ember már nem lett volna képes elviselni. - Mi van veled, kislány? - kérdezte lágy hangon, és magához ölelte.

- Elárult... - suttogta Sora. - Elárult, és hazudott. Neki adtam mindent... mindent - szemeiből újra megindultak a könnycseppek. - Gyűlölni akarom! Gyűlölni akarom - majd felkiáltott. - Gyűlölni akarom! - és érezte, ahogy testvére még közelebb húzza magához.

- Hagyd ezt abba Sora! - mondta Brandon csitítva őt. - Nem gyűlölöd, és nem is tudnád. Mond el, mi történt!

- Elárult engem, Brandon! - suttogta. - Hazudott. Csak azért kellettem neki, hogy újabb, nagyobb trófeát szerezhessen. És én megadtam neki. Mindent... - majd felemelte a fejét. - Mindent odaadtam neki. Nem bírom elviselni a fájdalmat, Brandon - zokogott fel. - Meg akarok halni!

- Sora! - szorította magához a húgát.

- Annyira fáj - suttogta Sora elhaló hangon. - Belehalok. És gyűlölöm őt! - majd szemei lecsukódtak.

- Kicsi Sora! Drága kis húgom! - suttogta Brandon, miközben lefektette a lányt az ágyba, és melegen betakarta. - Teljen el bármennyi idő, visszajön hozzád! És akkor majd tisztáztok mindent. Blackheath hercege mindig megtartja a szavát - majd egy puszit adott a lány homlokára. - Addig én vigyázok rád, s mire visszajön, olyan Démonként fogsz ragyogni, mint ő.

Majd halkan távozott, és mindenkit kitessékelt. Pamela furcsa módon könnyezett nővére szenvedését látva, így még egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt bátyja bezárta volna az ajtót.

Folytatása következik...