Két év telt el a Hattyúk tava előadása óta. Sora Naegino azóta is a Kaleido Színpad sztárja. Rengeteg tapasztalatot
szerzett ez idő alatt. Sok fergeteges produkciót tudhat maga mögött. De egy ideje nem oszthatja meg sikereit partnerével...
Leon úgy döntött, hogy elmegy a színpadtól. Ennek már több, mint egy éve. Tulajdonképpen azt senki sem tudta, mi a
távozásának oka. Még partnerével sem közölte. Csak köszönt, beszállt a taxiba, miközben a lányt nézte furcsa tekintettel...
Sora megdöbbent. Úgy gondolta, hogy ő az oka az egésznek... csak nem értette, miért. És valahol mélyen, belül fájdalmat
érzett. Amit azzal magyarázott, hogy Leon az utóbbi időben olyanná vált számára, mint ha bátyja lenne. És a családtag
elvesztése kínnal jár... de mégsem ugyanazt érzi, mint szülei elvesztésekor... ez másfajta kín... emésztőbb.
Miért?! Miért ment el? És miért volt olyan különös a tekintete? Szinte állandóan ezek a kérdések jártak a fejében...
A sztár teljesítette ugyan, amit elvártak tőle, de nem tudott úgy csillogni, mint régebben. Kapott egy új partnert, egy
olasz artista fiú személyében, de nem volt meg közöttük a teljes összhang. Ezt kívüláló ugyan nem vette észre, mert az
ugrásokat addig gyakorolták, míg nem mentek tökéletesen, de ez óriási erőfeszítéseket követelt mindkét részről. Sokkal
nagyobbakat, mint Leon edzései...
Valentino lassabb tempójához kellett igazodni, és Sora nem rögtönözhetett, mert megzavarta vele a fiút, amikor
megpróbálta... Az olasz artista nem is tudott olyan nehézségű ugrásokat végrehajtani, mint a francia. Sorának a vele való
szereplés szenvedés volt... de a közönségért és a színpadért elviselte.
Egy eléggé sikeres előadássorozat végén, az esti fogadáson megjelent Kenneth úr is. Kalossal hosszan beszélgettek valamiről.
Sora a barátnői társaságában üldögélt. Aztán már csak egyedül, mert a lányok táncolni mentek. Valentino próbálta hívni
a japán lányt is, de ő nem ment.
Kenneth úr elégedetlenül nézte a magában gubbasztó lányt.
- Mióta megy ez, Kalos fiam?
- Micsoda?
- Nem látjátok, hogy a sztár csak árnyéka önmagának?!
- Hmm... amikor kérdeztük, azt mondta, semmi baja... de ez egyre rosszabb...
- Mióta?
- Lassan fél éve... de már majd' egy éve kezdődött.
- Ez a Valentino gyerek nem rossz artista. De nem ér fel Sora színvonalához... az angyalka pedig kedvetlen, és csoda, hogy
színpadra tud lépni, annyira lefogyott. Valamit tenni kell...
Kalos erre csak egyetértően bólintott. Tudta, az öregnek már van is valami ötlete, amit majd a legváratlanabb pillanatban
tálal...

A Kaleido sztárja pedig fogta magát - és a többieket ott hagyva - szállásukra indult a holdfényben fürdő tengerparton. De
nem volt kedve a szobájába menni sem... Annyi mindenen rágódott, hogy úgy sem tudott volna aludni. Így leült egy padra, és
bámulta a homokra futó hullámfodrokat. Mostanában gyakran ezt tette éjjel. Annyira üres volt minden nélküle... Néhány
könnycsepp gördült le arcán, a holdfényben ezüstösen csillogva. Észre sem vette. Addig üldögélt, míg ott, helyben el nem
aludt.
Félálmában halk, ismerős kacagást hallott, majd mintha valaki vitte volna az ölében... de többet nem érzett. Mélyen elaludt.
Reggel az ablakon bekukucskáló nap fénye ébresztette. Szemeit alig kinyitva ült fel az ágyon. Ágyon?! Rögtön kipattantak a
szemei, amikor eszébe jutott, hogy utoljára a tengerparti padra emlékszik... akkor hogy került a szobájába?! Apró konyhájából
halk hangok szűrődtek ki. Sora magára kapta köntösét, és már teljesen éberen, a kíváncsiságtól hajtva robbant be a kis
helyiségbe.
- Layla! Yuri! - lepődött meg,és örömmel üdvözölte barátait.
- Mikor érkeztetek?
- Szia, kis hugi! Az éjjel.- köszöntötték, és a kék szemű lány már elé is tolt egy tányért, amire a reggelijét tálalta. A
szőke páros is leült vele reggelizni. Sora barna szemeibe kicsit visszaköltözött az élet, ahogy a társaságukban lehetett.
Layla és Yuri megdöbbent Sora láttán. Most látták csak, mennyit fogyott. A szemeiben sincsen az a régi tűz... sokatmondón
néztek egymásra, míg vöröseslila hajú "húguk" evett.
Mivel ma nem kellett menni edzeni, mert szabadnapot kaptak, Layla elhatározta, hogy megpróbálja kiszedni Sorából, mi baja.
Yurival elvitték őt a városba. Először vásárolgatni (addig a férfi inkább a kocsijában olvasott egy újságot), majd egy
étterembe, ebédelni. Délután a tengerparton sétáltak vele. Sokat beszélgettek, de konkrétan nem kérdeztek rá Sora ijesztő
állapotának okára. Layla végül úgy döntött, a szállás helyett nála aludjon barátnője. Azt magától értetődőnek találták
mindketten Yurival, hogy a fiú is ott alszik... Ezen Sora lepődött meg, mert nem tudta még ő sem, hogy a páros nem csak
együtt dolgozik...

Amint Sora elaludt a vendégszobában, Layla Yurira nézett:
- Nos, rájöttél?
- Azt hiszem...
- A baj neve - szerelem.- mosolyogtak egymásra egyetértőn.
- De nincs vele tisztában... - fűzte hozzá a lány.
- És az ok...
- Leon Oswald.
- Mi?! Ezt ő mondta Neked?! - kérdezte a fiú meglepődve.
- Nem mondta. De a beszélgetéseink közben észrevettem, mennyire megváltozik az arca, ahogy említjük... felragyog. Mondhatjuk,
női intuíció... és megfigyelés eredménye. - mondta huncutul mosolyogva Layla - emlékszel még, egyszer mit mondtam? Amikor
vállaltam a démonná válást, hogy Sora angyal lehessen...
- Igen, kedvesem. Azt, hogy más nem lehet Sora partnere, csak Leon...
- Igen.
- De Oswald? Vele mi a helyzet?!
- Ezt Neked kellene kiderítened, édesem.- válaszolt a lány, és csókot lehelt Yuri szájára - menjünk aludni... a többit holnap
megbeszéljük, amíg hugikánk edz...
- Aludni?! Na jó... de előbb...- kapta ölbe kedvesét csábos mosollyal, és eltűntek a hálószobájukban.

Ezalatt egy Párizshoz közeli birtokon, egy hangulatos villában egy ezüsthajú férfi állt szobája ablakában, és a téli hajnalban
szállongó hópihék táncát figyelte. Egész éjjel nem aludt. Egyre gyakrabban fordult vele elő, hogy az edzésekre fáradtan
érkezett... Önként vállalt magánya egyre súlyosabb teherként nyomta a szívét, melyet a legtöbben fagyos jégnek tartottak.
Csak az emberek figyelő tekintetétől távol, egyedül, házába zárkózva szenvedhetett. Nem akarta, hogy bárki is a fájdalmán
csámcsogjon... épp elég volt egyszer... amikor Sophie-t elveszítette.
Két hete sem volt társasága, amikor huszonkét éves lett... számára észrevétlen múlt el a születésnapja. Születésnap... Sorának
Karácsony előtt egy héttel lesz a tizennyolcadik...
Az érzései elől menekülve jött haza onnan, ahol a legnagyobb sikereit aratta... második otthonából, a Kaleidotól. Sora és az
Angyalok Tánca szinte észrevétlenül megváltoztatta lelkét, melyet húga halála óta szándékosan szinte kővé dermesztett. Ez
ijesztő volt számára... félelmetes... abszurd, hiszen eddig semmitől nem félt... éppen ezért is ragadt rajta a Halálisten név.
Meg azért, mert partnereit sorra tette tönkre. Kivéve egyet. Egy lilásvörös hajú angyalkát, aki eleinte a húgára emlékeztette,
de nála sokkal vidámabb és közvetlenebb tudott lenni... és most ettől a törékeny szépségtől ijedt meg. Jobban mondva az iránta
fellobbanó érzelmektől, ami miatt lelke jégbörtönének zárát feszegette... szabadulóban a rákényszerített örök fagytól.
Sóhajtott, majd elfordult az ablakától. Odament tévéje elé, leült, bekapcsolta a készüléket. Végigzongorázta a csatornákat,
de érdektelen arckifejezéssel kapcsolgatta tovább a műsorokat pár pillanat után. Egyszer csak ujja megdermedt a távkapcsoló
gombja felett... döbbenten nézte a tengeren túli csatorna speciális hírműsorát... ami a Kaleido Színpad sikeres előadásáról
tudósított. Ott voltak mindannyian... látta artistatársait, a főszereplő fiút, aki a helyére lépett. Itt gúnyosan húzta el
száját... észrevette, hogy az olasznak még igencsak sokat kellene gyakorolni a színvonal javítása érdekében... de némi
nyugtalanságot is érzett a jóvágású fiú láttán. Féltékenység?
Aztán megpillantotta egyetlen, általa elfogadott partnerét. A szíve hevesen kezdett verni. Fájdalmat érzett. Meglepődött, hogy
Sora mennyire megváltozott. Csinos, nőies idomai lefogytak. Arca tükrözte a színpad és közönség szeretetét... de ő, aki jól
ismerte, milyen volt régebben, észrevette a szemeiben bujkáló szomorúságot... Csak nézte a vékony lányarcot, és elmerült
gondolataiban: a vitáikra, a kemény edzésekre emlékezett, majd a beszélgetéseikre... hová tette a józan eszét, amikor otthagyta
szó nélkül?! Hiszen az angyal segített neki feldolgozni élete legnagyobb fájdalmát... Minden visszahúzza őhozzá... Arra
eszmélt, hogy már nem is az a műsor megy... gyorsan kikapcsolta a készüléket.
Odakint világos reggel volt. Ideje készülnie... újabb nap kezdődik, kemény edzéssel és előadással - sajnos azzal a nyafka
Lucillával szerepelve... Megrázta hosszú, fehér üstökét:
- Te hülye... te akartad... de talán még nem késő... vissza kell mennem. Hozzá. - mondta ki hangosan.
Ebben a pillanatban ledermedt. Meglátott egy furcsa babát a kanapén ülve. Hiszen az előbb még nem volt ott... nem is lehet...
ő nem tett oda semmit. Már hallucinál?! Még jobban ledöbbent, amikor a kis figura felállt, meghajolt és megszólalt:
- Üdvözöllek, Leon Oswald, a kiválasztottak között