|
1.RÉSZ
CHATTERBOX 2009.01.10. 21:11
Egy felső erő szomorú sorsot szánt a mai napnak. A fény még el sem érte a földet, az már kövér esőcseppek ostromát érezhette magán. Mintha erre várt volna oly sokáig. Mintha legalább ezer évig erre az egy napra tette fel minden erejét. Hajnal volt, a város lassan ébredt fel. Tokyo városa mindig nyüzsgő élettel teli, de ennek az ítéletidőnek most senki sem akarta kitenni magát. A legtöbben autójukban ülve vészelték át a reggeli rohanást, vagy ha gyalogolni voltak kénytelenek, azt megfelelő öltözékben, esernyővel tették.
Az utcán azonban mégis látni valakit, aki az egésszel nem törődve halad ázottan, elesetten. Hosszú, orgona haja most nehéz súlyként tapadt bőrkabátjára. Egyik keze a zsebében, másik pedig egy rövid, izzó cigarettát tartott, melynek fénye egyre halványodott az esőcseppektől.
Fáradt volt és megkeseredett. Semmit sem akart jobban, mint hazamenni és elfelejteni az egészet, ami tegnap történt vele. Elnyomta csikkjét és továbbállt, mire telefonja megcsörrent. Vontatottan húzta elő, remegő kézzel a készüléket és a képernyőn egy számára kedves nevet pillantott meg.
- Igen?
- Szia Sora! Itt Layla! A banda megbeszélést tart egy óra múlva, benne vagy?
- Persze... - szólt csalódottan. - Hol lesz?
- Mia-nál!
- Rendben! Ott leszek!
- Akkor ott találkozunk! Szia!
- Szia... - felelte, majd egyenletes csipogó hang jelezte neki a vonal megszakadását.
Egy kis ideig még hallgatta a szokatlan hangot, majd leeresztette karját és zsebre vágta mobilját. Mintha mi sem történt volna... Léptei most határozottabbak lettek, mégis szüksége volt valamire, ami enyhíti benne a fájdalmat. Gyorsan bevágódott az első italboltba és megajándékozta magát egy üveg erős szesszel. Amint fizetett már fel is nyitotta, ám mikor végre rávette magát az ivásra, valaki nekiment és az üveg hangos csattanással tört ezer felé a nedves betonon, az ital pedig az esővel vegyülve folyt el előtte.
- Minden rendben? - kérdezte a férfi, aki nekiment.
- Persze... - felelte szomorúan.
- Kifizetem! Vagy meghívhatom egy italra! - matatott a kabátjának zsebében a férfi.
- Köszönöm, de nem szükséges! - hajtotta le a fejét.
- De szívesen teszem...
- Mondtam már, hogy nem szükséges! - emelte tekintetét végre az előtte állóra.
Igazából csak most nézte meg jobban. Magas, deltás alkat, hosszú, ezüstszürke haj, melynek vége kissé vizesen omlott utána. A férfi szemei veszélyesek voltak. Féktelen szenvedély és ridegség tükröződött benne, melyek egy pillanatra meglágyultak, ahogy a Sora szemébe nézett. Az idegen sosem ismert még nőt, aki egyetlen pillantásával meg tudta volna babonázni. És most itt állt előtte egy csinos, kívánatos nő azokkal a macskaként villogó szemekkel, melynek mély barnasága örök béklyót helyezett a férfi szíve köré. A pár percnyi zavarba ejtő némaságból a lány fordult ki és hagyta faképnél a férfit, aki viszont nem hagyta magát. Mellé sietett és ernyőjét fölé tartotta, megóvva így az esőtől.
- Mégis mit képzel? - nézett fel rá újra.
- Valahogy jóvá akarom tenni!
- Miért... - remegett meg kissé a szeme.
- Mert az én hibám volt... - felelt természetesen.
- Miért... - hajtotta le a fejét.
- Hogy mondta?
- Miért maga mondja ki azokat a szavakat, amiket tőle akartam hallani? Miért avatkozott közbe, mikor egy kicsit enyhíteni akartam a fájdalmaimon? Miért jött utánam egy ernyővel a kezében, hogy segítsen rajtam? Miért?
Sora már zokogott. A férfi hirtelen eldobta az ernyőt és rávetette magát a nőre. Nem bántotta, csupán szorosan ölelte. Nem értette magát, de így döntött. Erősebb volt tudatánál a vágy, a kívánat, és ez a lány részéről is kölcsönös volt. Egy vadidegen kezébe adta magát. Magához húzta, amennyire csak tudta és zokogott. Mire kissé megnyugodott, eleresztette a férfit és felnézett rá. Az előbb riasztó tekintet most izzott a visszafogott vágytól és szenvedélytől, mely azonnal magával ragadta őt. Könnytől és esőtől nedves arcán most egy ravasz mosoly jelent meg, mellyel egyértelmű jelet küldött a férfi felé, aki nem késlekedett fogadni azt. Azonnal birtokba vette Sora kívánatos ajkait, melyeket ő kínált fel a számára. Hirtelen megszakította a csókot, helyette viszont megragadta a férfi kezét és maga után húzta, aki cseppet sem ellenkezett. Egy kissé lepukkant raktárházba mentek, ami valójában a nő első otthona volt. Mindent innen kezdett. Gyerekként ugyanis az utcára rakták őt a szülei és ebben a raktárban húzta meg magát. Lassan berendezkedett és otthonossá varázsolta. Mikor a férfi meglátta az épületet, kissé összezavarodott, de amint beléptek a nehéz vasajtón, megkönnyebbült. Odabent ugyanis minden tökéletes volt, az egyterűség pedig kifejezetten tetszett neki. Szemben velük, a fal előtt, hatalmas franciaágy helyezkedett el egy két lépcsőfokos dobogón. Az ágy mellett jobbra egy kád feszült a sarokban, amit egy félfal takart kissé. Balra pedig a konyhaszekrény, mindennel felszerelve. Itt az ajtónál, kicsit balra volt egy asztal hat székkel, balra pedig egy hosszú kanapé és fotelek, melyek egy tévé felé voltak fordítva. Nézelődését egy meleg kéz érintése hozta vissza, mely az arcán nyugodt. Rögtön lenézett Sora-ra, aki újra megcsókolta. A férfi erősen magához vonta, mélyítve a csókot és fokozva mindkettőjük vágyát. Óvatosan indultak meg az ágy felé, végül rávetették magukat egymásra. A nő lerángatta alkalmi partneréről a nedves kabátot és magát is megszabadította a nehéz anyagtól. Újra csókba fulladtak és a férfi maga alá gyűrte őt. Kéjesen, zilálva feküdt alatta, mellei pedig duzzadva kívántak kitörni vékony pólója alól. A fiú egy pillanat alatt megszabadult a ruháktól, akár partnere és végre akadálytalanul kényeztethették egymást. Kezeivel a melleit masszírozta, míg csókokkal borította be nyakát. A lány érezte a fiúban felgyülemlő szenvedélyt és ez megőrjítette. Kezeivel nedves hajába túrt, majd hátán szántott végig vörös körmeivel. A férfi most végighúzta ujjait Sora darázs derekán, csókjait pedig hasán sokasította, végül elért a lány szemérempontjához. Ahogy ajkai egyre közelebb kerültek hozzá, a nő egyre jobban remegett, amikor megérezte a férfi leheletét rajta. Kezeivel megmarkolta a lila selyemtakarót, a férfi pedig combjainak belső ívét simogatta. Halk, kéjes nyögés hagyta el ajkait, mikor magában érezte a férfi gyengéd, mégis követelőző nyelvét, ami mind őt, mind a férfit felizgatta. A nő megunta a játékot. Teste ívbe feszülve jelezte partnere felé készenlétét, mely ördögi mosolyt engedett meg mutatni felé. A férfi lefeküdt Sora mellé, aki gyorsan átvetette lábát az ágyékán, de még nem fogadta magába. Ujjaival végigsimítottak az izmos, mesterien megmunkált testen, majd fel-le ingázott az ágaskodó hímtagon, melynek halk, visszafojtott nyögés volt a jutalma. A lány a két mellével közrefogta a férfiasságot és lassan mozgatta tagjait. Mindkettőjüknek új volt ez a helyzet, mégis megőrjítette őket. Amikor a férfin látszott erejének fogyása, a lány hirtelen abbahagyta tevékenységét. Mélyen belenézett a viharosan elsötétült szemekbe és végre megtörtént. Lassan ereszkedett le a már majdnem beteljesedésig feszülő férfiasságra, majd ütemes mozdulatokkal jutottak el a mindent jelentő mennyekig. Fáradtan dőltek egymásra, lihegve, majd magukra húzták a takarót és átfogva egymást aludtak el. Sora-nak most erre volt a legnagyobb szüksége. Hogy valaki tartsa őt... Álmában azonban megjelentek sérelmei, ezért hamar kikászálódott a biztonságot nyújtó karokból.
Halkan megfürdött, felöltözött, és mivel már úgy is elkésett a megbeszélésről, nem is sürgette magát. Kényelmesen mozgott otthonában, mikor magán érezte a férfi tekintetét. Nem nézett arra, mert biztos volt magában. Csak összeszedte a fiú dolgait és az ágyra tette.
- Tíz perced van! Utána mennem kell!
- Az előbb még nem voltál ilyen mogorva! - jegyezte meg a férfi, miközben öltözött.
- Miért érdekelne téged, hogy milyen vagyok, hogy mi bajom van? Hisz valószínűleg többet úgysem találkozunk.
- És mi van akkor, ha én akarok?! - pattant ki az ágyból és magához húzta a lányt.
- Ne akarj ebbe belekeveredni.
- Miről beszélsz? Nem ismersz engem! Nekem is épp elég nehéz az életem, de nem érdekel!
- Ahogy engem sem! - nézett fel rá parancsolóan a lány. - Most pedig menjünk!
A férfi megadta magát földi parancsolójának és együtt hagyták el a raktárat. A lány még visszaszaladt egy pillanatra, és egy gitárral a hátán érkezett meg ismét.
- Zenélsz? - pislogott nagyokat a fiú.
- Így is fogalmazhatunk... - gyújtott rá egy cigarettára a lány.
- Csak mert én is... - matatott a kabátjában a fiú és ő is rágyújtott.
- És? - kérdezte unottan a lány.
- Hiszel a végzetben? - hajolt egész közel a lányhoz, aki állta a megpróbáltatást.
Újabb slukkot szívott a maró füstből, kilélegezte, szemei megfeszülve pattantak ki és érthetetlen méreg és harag volt benne olvasható. A szelíd őzike most egy ragadozóvá vált, és így felelt...
- A végzet nem hisz bennem... - suttogta, majd eldobta a cigijét és otthagyta a férfit, aki még egy ideig bámulta a távolodót, végól ő is saját útja felé vette az irányt.
- Még hallani fogsz rólam, ezt megígérem... - súgta magának - és akkor majd bánni fogod, hogy most így döntöttél. - vette fel sötét lencsés szemüvegét és belevetette magát a város forgatagába.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
