|
8.RÉSZ
CHATTERBOX 2009.01.11. 20:28
Leon idegesen fordult be a kastélyba. Eddig azt hitte, csak Killien-ék szolgája, Ken lehet riválisa a lányért, erre itt ez az új partner, aki szemet vetett rá. Ideges volt, mérhetetlenül. Már éppen a szokásos módszerhez nyúlt volna a feszültség levezetése képen, mikor húga jelent meg előtte.
- Leon! Kóstoltad a desszertet? - tartotta kezében az üres kelyhet
- Természetesen. - felelte
- Képzeld! Sora csinálta!
- Sora? - emelte meg ívelt szemöldökét
- Pontosan. Hát nem érdekes? Vajon mennyi titka van még ennek a lánynak? - kuncogott
- Nem is hinnéd, mennyi... - húzta őszinte mosolyra ajkait és titokban kissé hálás volt a lánynak ezért a húzásáért, hiszen neki köszönheti az üzlet nyélbeütését
A nap megadta magát a sötétségnek és mindenkinek takarodót fújt. A kastély lakói végre nyugovóra térhettek ez után a nehéz nap után. Míg Sophie egy forró, Leon egy jeges fürdőt vett elméje kitisztításához. Gondolatai egyre csak Sora és a titka körül jártak, ami teljesen elgyengítette őt érzelmileg, ez pedig cseppet sem tetszett neki. Egy majdnem fél órás áztatás eredménye pedig egy döntés lett. Elhatározta magában, hogy holnaptól fogva kegyetlen feladatokat fog rá bízni, és csak várnia kell, mikor törik meg büszkesége. Azt már biztosan állította, hogy ez a lány nem cseléd, ezt pedig May is alátámasztotta, húga pedig egyenesen a lánynak szegezte a kérdést, aki erre csak hárítani volt képes.
- Sora Naegino. Nem adok neked egy hetet és könnyezve vallod majd be nekem kiléted. - mormogta magának a tükörbe, majd álomra hajtotta a fejét
Másnap minden megváltozott. Sora még békésen pihent ágyában, mikor dörömbölés rázta meg kicsiny szobáját. Kócosan, hálóingben botorkált el az ajtajáig, amit lassan nyitott meg az érkező előtt.
- Mit parancsol? - kérdezte ásítva, ám mikor végignézett az ajtóban állón, kicsit megdermedt
Ugyanis maga Leon Oswald állt előtte teljes életnagyságban. A fiú magában kicsit elmosolygott és kellemes érzés futott végig rajta ahogy az álmos, kissé ijedt szemekbe pillantott, de arca egyáltalán nem erről árulkodott. Kimért és talán kissé haragos szemei veszélyesen villantak meg a kora reggeli félhomályban.
- Öltözzön! Ma az istállóban van önre szükség! - dörögte, majd távozott
A lány megsemmisülve figyelte a távozó férfit, majd észbe kapva sietett öltözni. Tíz perc múlva már teljes díszben állt az udvaron, a lordra várva. Csípős reggelre ébredtek. Sora hátán végigszántott a hideg, ahogy a szél belekapott szoknyájába és vékony lábszárát nyaldosta. Se kabátja, se kesztyűje. Ujjait szorosan összekulcsolta és szája elé emelte, hogy leheletével bírja őket mozgásra. Nem sokkal később Leon is megérkezett. Fekete hosszú kabátja ellenállt minden szélnek, úgy simult rá testére, melegen tartva. Kicsit megsajnálta a reszkető lányt, de büszkesége és tervének véghezvitele most nem engedhetett meg semmilyen gyengeséget.
- Ma el kell utaznom! - szólt mély, hátborzongató hangon - Mire hazaérek, az egész istállót kitakarítja, újraszalmázza és ellátja az állatokat! - adta a parancsot ellentmondás nem tűrően
- Értettem. - hajolt meg a lány, majd mikor látta, hogy Leon elindul a hintója felé, ő maga is nekilátott a munkának.
Az istálló tele volt lovakkal, akik mind egyszerre nyerítettek fel a lányt megpillantva. Sora szíve is megörült, hogy közöttük dolgozhatott, ám mikor végignézett az istálló hosszú folyosóján, egyre kétségbeesettebb lett. Egyedül biztosan nem végezne vele egy nap alatt, de nincs mit tenni. Ennek a háznak nincs sok alkalmazottja, ők pedig mind elfoglaltak.
Határozottan felgyűrte ruhájának ujját és villát ragadott. A többiek először aggódva keresték őt a szobájában, de mikor nem találták ott, a keresésére siettek. Az istállóhoz Pierre-t küldték, aki meglepődve vette észre kedvenc cukrászát a lovak között.
- Sora! Mit művelsz? - ugrott fel a karámra
- A lord arra utasított, hogy tegyem rendbe az istállót, mire visszajön! - törölte meg homlokát
- De Leon úrfi ilyenkor csupán egy megbeszélésre utazik el... bár elég hosszú odáig az út... ha mindent összeszámolok, nagyjából délután négy körül érhet haza!
- Remek! Akkor igyekeznem kell! - ragadta meg újra segédeszközét, mire egy másik férfi is megjelent
- Mi folyik itt? - lépett elő egy magas, barna haját lófarokban összekötő, barna szemű, fiatal férfi
- Olivier! Hál' Istennek! - szaladt hozzá Pierre - Beszélj vele! Ez a lány egyedül akarja rendbe tenni az egész istállót, mire az úrfi hazaér
- Őrültség! - igyekezett a lányhoz - Lehetetlen ezt egyedül véghezvinni.
- Leon úrfi parancsolta. - mondta halkan, miközben azon gondolkozott, mi lehet a célja ezzel
Szemei egyszerre összeszűkültek és feje felemelkedett. Határozott tűz és bizonyítani akarás tombolt benne. Rájött, mi lehet a terve. De nem fogja hagyni magát. Biztosan nem. Lehet, hogy királyi sarj, de pont ez a királyi vér nem fogja neki megengedni a bukást.
- Akkor legalább engedd meg, hogy segítsek! - állt mellé Olivier
- Köszönöm. - pislogott meghatottan - Végül is a parancsban nem kötötte ki, hogy egyedül csináljam. - kacsintott, majd megtörölte kezeit - A nevem Sora Naegino!
- Én Olivier Reno vagyok. - csókolt kezet a lánynak, aki kissé belepirult a gesztusba
Pierre kissé gondterhelten tért vissza a konyhába, ahol a többiek majd meghaltak az izgalomtól, kivéve talán May-t, hogy merre lehet Sora. Miután mindenről beszámolt nekik, kis szorongással szívükben, de mindenki visszatért a saját dolgához.
Együtt a munka sokkal gyorsabban haladt, de ez sajnos az időről is elmondható volt. Már tudták, hogy nem fognak végezni az egésszel, mire Leon visszaér, de nem törődtek ezzel. Csinálták, amíg csak lehetett. Sora nagyon kimelegedett, öltözete viszont korán sem volt ennek megfelelő. Az istálló egyszer csak emberek aggódó szólongatásával telt meg. Mindketten arra kapták a fejüket, és Pierre-t, Jerry-t és Sophie-t látták feléjük közeledni.
- Sora! Az Istenért, mi van rajtad? - hüledezett a kicsi lány
- Nyugodjon meg, kisasszony. Miután végeztem, rögtön kimosom és holnapra tisztán állok Ön elé.
- Nem erre gondoltam! - mosolygott a lányra - Pierre! Jerry! - szólt nekik
- Máris, kisasszony! - indultak meg Sora felé
A szakács kezében forró leves, az inasában pedig meleg pokróc volt. Sophie amint meghallotta bátyja kegyetlen parancsát és Sora állapotának hogylétét, azonnal intézkedett. A lány kezei hófehérek voltak és remegtek a hidegben. Amint megérezte a meleg étel hőségét, azonnal kanalazni kezdte. De gyönge ujjai egyáltalán nem segítettek rajta. Ügyetlenül próbálta megtartani az amúgy könnyű kanalat, mégis mindig kiesett a kezéből. Sophie szemei dühösek és könnyesek voltak. Düh szikrázott benne a bátyja felé és szánalom Sora felé. Apró lépteivel közeledett felé, majd kivetette kezéből a kanalat. A ház népe mind nagyra nyílt szemekkel követték az eseményeket. Sophie megmártotta a kanalat a levesben, kissé megfújta és Sora szájához emelte, aki még mindig nagyra nyílt szemekkel követte az apró mozdulatokat.
- Köszönöm... - csillogott a fagyott hercegnő szeme, majd magába foglalta az ételt
Egyetlen falat képes volt őt felmelegíteni. Érezte, ahogy az egyébként mennyei étel végigtáncol benne, egészen a gyomráig. Megborzongott kissé, vére újult erővel lüktetett ereiben, arca kipirult. Hálás volt azért, hogy ezeket a kedves embereket barátainak tudhatta, és bár nem értette Sophie-t, mégis rettenetesen hálás volt neki azért, amit érte tett. Legszívesebben magához ölelte volna, de akkor minden amit eddig elért, hiábavaló lett volna.
Visszakérte a kanalat és most már maga evett. Egyre gyorsabban és gyorsabban, mivel már nem csak a kihűlés, hanem az éhség is hajtotta. Ma ez volt az első falat, amit magához vett, azt is egy angyal kezéből kaphatta.
Az idillt ütemes lódobogás és a hintók zörgése zavarta meg. Mindenki megijedt, egyedül Sora maradt veszteg. Ő csak ült egy helyben, szemei összehúzódtak és dühtől lángoltak. Fejét lassan fordította az istálló ajtaja felé, mely most hirtelen nyílt meg előttük.
Leon jött meg. Elégedett mosoly futott át arcán, ahogy a kis társaságot nézte. Egy újabb ok, hogy beleköthessen. Határozott léptekkel indult meg feléjük. Sora lassan emelkedett meg a szalmabáláról, hogy méltó ellenfele legyen az úrfinak.
- Mi folyik itt? - zengte
- Jöttünk meglátogatni őt. - sietett bátyja elé Sophie
- Nem ebben állapodtunk meg! - hagyta figyelmen kívül a kislányt és egyenesen Sora-t nézte, kinek szeme megbabonázta, felcsigázta őt
- Ön csupán felsorolta, mit tegyek. Azt sosem említette, hogy mindezt egyedül kellene véghezvinnem.
- Hmm... - ült arcára egy rosszat sejtető mosoly - Úgy tűnik, a női fortély határtalan eszközökkel van megáldva. Ez mégsem mentség a felől, hogy az úrnőjét, a húgomat is munkába fogja!
- Ez nem így van! - csattant fel a kislány
- Akkor mit keresel itt? - vetette rá viharos szemeit, amitől mindenki megremegett kissé
Sora-nak sem tetszett a helyzet alakulása. Azt hitte, egy egyszerű szócsata lesz az egészből, de Leon kezd túl messzire menni. Valóban tönkre akarja tenni őt, és ehhez a saját húgán is átgázol. Kegyetlen férfi vált belőle, bár azt senki sem sejtette, hogy csupán erre a pár napra, amíg Sora be nem vall mindent.
- Uram! - hallatszott a csendben Sora kissé rekedt hangja
- Megint te? - nézett vissza rá
- Én okoztam a bajt. Ehhez semmi köze sincs sem az ön húgának, sem a többi alkalmazottnak.
- Valóban? - egyenesedett ki diadalmasan
- Így van. - állta Sora a méregető pillantásokat
- Ám legyen! Új feladatot kapsz! - fonta keresztbe a karját.
- Mi lenne az, uram? - nyomta meg a kérdése végét
- Takarítsd ki a kastély báltermét! Elvégre Sophie születésnapi partija hamarosan itt lesz.
- Mennyi időt kapok?
- Két nap!
- Lehetetlen! - hallatszott mindenkitől, de Leon leintette őket
- És most hangsúlyozom! Egyedül!
- Rendben! - emelte büszkén a fejét és szemével szinte kiüldözte az istállóból a lordot
Mindenki körbe ugrálta őt és próbálták lebeszélni őt ezekről az oda-vissza játékokról. Senki sem értette a kettejük közt húzódó vitát, de azt érezték, hogy a végtelenségig képesek lennének gyötörni egymást, főként Leon Sora-t.
Sophie mérgesen trappolt bátyja után. Ahogy a kastélyba ért, Leon-t megint May társaságában találta, de most egyáltalán nem érdekelte.
- Leon Oswald! - kiáltotta az előcsarnokból a lépcsőn felfelé tartó párocskának
- Mi ez a hangnem, kisasszony? - dörrent hangja
- Beszédem van veled! - lengte körül őt a feszültség, melynek Leon is engedelmeskedett
May-t elhajtotta maga mellől, húgának pedig egy könnyed mozdulattal intett, hogy kövesse. Szótlanul ballagtak tovább a lépcsőn, el a különböző szobák között egészen a dolgozószobáig, mely előtt Leon megállt és előre engedte a kislányt.
Sophie le sem ült, csak állva várta meg, míg bátyja elhelyezkedik a hatalmas íróasztal mögött, lábát felhelyezve oda.
- Miről van szó? - kérdezte unottan
- Te is tudod, nemde? - kérdezte a tőle szokatlan keménységgel
- Mire gondolsz? - tette a tudatlant
- Sora-ra. Te is tudod, hogy ő nem cseléd, ugye?
- Fogalmam sincs, mire gondolsz. - játszott töltőtollával
- Hát így állunk. Csak hogy tudd, ha továbbra is ilyen módon bánsz vele, mindenről beszámolok a nagyapának. - jelent meg a lány arcán egy fenyegető mosoly
- Mi az ördög ütött beléd? - pattant fel a helyéről, két karjával erősen az asztalra csapott, megtartva indulatos testét, haja pedig az iramtól előre bukott
- Ha te is így, én is így. Sora jó ember. Nem tudom, miért teszi ezt, de biztosan meg van az oka. Én türelmes vagyok vele szemben. Biztos vagyok benne, ha kedvesebb lennél hozzá, egy idő után mindent elmondana. - lágyult meg kissé Sophie, és Leon mintha csak erre várt volna, felülkerekedett húga határozottságán
- Badarság! Nincs időm arra, hogy magamhoz édesgessem! Mi van, ha bűnöző és ezért szökött el? Mi van, ha a múltja sötétebb, mint gondolnánk? Mi van, ha egy egész hadsereg keresi őt Angliában?
- Most őszintén! El tudod ezt képzelni róla?
- Túl naiv vagy, Sophie! Az a lány...
- Az a lány fél! - kiáltotta összeszorított szemekkel
- Tessék? - hőkölt hátra kissé a férfi
- Semmi. - gördült végig arcán egy könnycsepp és kirohant a teremből, magára hagyva bátyját gondolataival
Sora-ék pont most néztek át minden szobát vacsora előtt, mikor Sophie sírva szaladt oda Sora-hoz. Nem kellettek szavak, nem kellett egyetlen pillantás sem, mégis megértették egymást. Sora dühöngött legbelül, mégis tartotta magát. Lassan eltolta magától Sophie-t, megtörölte az arcát és bekísérte őt a szobájába.
Szíve tombolt, esze tiltakozott, mégis bekopogott a dolgozószoba ódon ajtaján. Pár pillanat múlva Leon jelent meg az ajtó mögött kissé zavartan, majd tágabbra nyitotta az ajtót, beengedve Sora-t.
Ő sem ült le. Ugyanúgy állt meg a szoba közepén, mint nemrég Sophi. A rutint meg nem törve a férfi visszatért az asztala mögé és várakozón pillantott rá.
- Mit akarsz? - kérdezte unottan
- Ha valami problémája van velem, azt ne a kisasszonyon vezesse le! - sziszegte
- Pont olyan, mint Sophi. Ártatlan és bájos, ám ha valamit komolyan vesz, ott nem ismer gyengeséget vagy félelmet. Mégis, ennek a lánynak a szemében van valami, amitől nem tudok szabadulni. Valami, amitől a vérem felpezsdül, szívem erősebben lüktet mellkasomban és egyetlen pillantása heves vágyat tüzel bennem. El kell pusztítanom... vagy ő pusztít el engem. - gondolkozott magában szótlanul, amit Sora is megunt
- Sajnálom... - enyhült meg a lány, Leon pedig felkapta tekintetét a hirtelen változásra - Én próbálok megfelelni önnek, de lehetetlen dolgokra én is képtelen vagyok. Valamiért ön elhatározta, hogy megnehezíti az itt töltött napjaimat, és bár nem értem az okát, szó nélkül teljesítem majd. Önért... - pirult el kissé
- Hogy mondtad? - emelkedett meg a székéből
- Mindent elkövetek, hogy Önnek és természetesen a húgának ne keljen hiányt szenvednie bármiben is, de kérem... ne bántsa őt. - nézett fel rá remegő szemekkel
- Egy cseléd ne osztogasson nekem tanácsokat. - hatolt a lány szívéig a jeges kijelentés
- Elnézést. - hajolt meg kicsit és távozott, egyedül hagyva Leon-t
A férfi amint meghallotta az ajtó csukódását, idegesen indult meg a bárszekrényhez és töltött magának egy erős italt, melyet azonnal lehúzott, felégetve ajkait, nyelőcsövét. Nem törődve a pillanatnyi kellemetlenséggel, újabb adagot töltött magának és azt is gyorsan magába foglalta.
- Nők... - sziszegte maga elé - Minden férfi legnagyobb ellenségei. Hogy képes ez a lány így megváltoztatni engem? Érzelemmentes arccal utasítom kegyetlen dolgokra, ő mégis szemrebbenés nélkül tűri és hajtja végre. Ostoba nőszemély. Mégis... akárhányszor szegülök ellene, vagy tudatosan alázom meg, mindig eléri, hogy a végén meggyűlölöm magam azért, amit teszek, vagy amit tenni szándékozom. Egy szirén... egy szirén, akit saját kezűleg hoztam a házamba. Keh... - nevetett kétségbeesetten - A saját csapdámba estem...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
