|
9.RÉSZ
CHATTERBOX 2009.01.11. 20:29
És az előző pohara egy újabb és egy újabb követte, míg elvetve a kis kristályt, az üvegből nyakalt egy hosszút. Érezte, hogy elméje egyre könnyebb, de teste egyre nehezebb lesz. Inogva indult meg a sötét kastély folyosóin. Lábai erősen tapadtak a földhöz, mégis ingatagnak érezte magát. Amiben csak tudott, kicsit megkapaszkodott és így indult tovább. Látta, hogy a földszinten valaki apró mécsessel a kezében lépked. Ő volt az. Ő, aki egyetlen pillantásával elvette józan eszét, aki bohócot csinált belőle és tönkretette eddigi tekintélyét. A lépcső tetejéről nagy irammal indult meg, aminek következtében felbukott és legurult onnan. Sora ijedten kapta arra a fejét és amint Leon elterült a földszint padlóján, habozás nélkül sietett a segítségére.
- Leon úrfi! Minden rendben? Hall engem? - élesztgette, és megérezte rajta az alkohol bódító illatát.
- Áhh... - sziszegte, majd a fejéhez emelte a kezét.
- Jézusom! Maradjon itt, mindjárt visszajövök. - szaladt el.
Leon most hanyatt fekve, kiterülve pihent. Szemével a sötétségbe vesző, magas plafont pásztázta, miközben elméjében végiggondolta a helyzetét. Már megint nevetségessé tette magát. Egy nő miatt ivott és ez lett a következménye. Többször is próbált felülni, de mindig éles fájdalom nyilallt fejébe. Sora hamar visszatért egy ronggyal a kezében, amiből jeges víz csöpögött. A lány óvatosan a kezeiben tartotta a férfi fejét, a rongyot becsúsztatta az alá és visszaeresztette a padlóra.
Leon kellemes bizsergést érzett fején, nyakán, és megadóan hunyta le szemeit. Sora-nak nem volt szíve ott hagyni őt, bármilyen kegyetlenül is bánt eddig vele. Most csendben, várakozva ült a fekvő férfi mellett, aki megtörve a mindenen eluralkodó csendet, beszédre nyitotta a száját.
- Sajnálom... - mondta a kissé illumináltak tipikus hanglejtésében, amin Sora jót mosolygott.
- Mégis mit?
- Azt, hogy kegyetlen voltam. De megértheted a helyzetem... egy cselédbe szerettem bele... - nevetett.
Sora szemei nagyra nyíltak, szíve hevesen dobogott, lélegzete egyre szaporább lett. Meg sem mozdult, hang nem hagyta el ajkait, csak csendben várt. Próbálta hitegetni magát, hogy ezt csak az alkohol mondatja a férfivel, mégis leplezhetetlenül jól estek neki a szavai, és titkon arra vágyott, hogy másnap is emlékezzen ezekre a szavakra. Hogy holnaptól minden megváltozik és felvállalhatják egymást... akkor holnap mindent elmondhatna neki a múltjáról és hogy miért szökött el otthonról, hogy miért bújt cselédruhába.
- Jobban van már? - terelte a témát a lány.
- Egy pillanat... - próbált felülni, minek következtében elvesztette egyensúlyát és egyenesen Sora karjaiba omlott.
Leon hallotta, hogy milyen gyorsan lüktet a lány szíve és ez őt is feltüzelte. Fejét lassan emelte fel a kívánatosan hullámzó mellkasról, majd tekintete megállapodott a lány rózsás ajkain, melyek résnyire nyitva maradtak.
Érezni akarta őt. Szeretni, kényeztetni és mindent megadni neki. Cserébe csak egyetlen dolgot kívánt abban a pillanatban... egy csókot... egy gyengéd, szerelmes csókot.
Sora arca kipirult a váratlan események hatására. Látta a férfi szemében a nyers vágyat, mely mégis mámorító volt. Leon-t az ital, Sora-t pedig maga Leon részegítette meg.
A férfi lassan eresztette arcát a lányéhoz, aki nem húzódott el. Nem mutatta, de mindennél jobban vágyott a férfi finom vágású ajkaira, hajának simogató érintésére. Érezte a férfi alkoholos leheletét és várta a beteljesedést.
Ajkaik lassan érintették egymást. Leon érezte a lány finom ajkait az övén és ha abban a pillanatban azt mondják neki, hogy véget kell, hogy érjen az élete, ő szívesen felel igennel, mert megízlelhette a szerelem, a sóvárgás és az imádott édes ajkainak ízét, amiért hálás volt annak az üvegnek a dolgozószobájában, mely most üresen fekszik az asztalán. Józanul valószínűleg sosem tett volna ilyet. Az óvatos ízlelés után Sora elfeledkezve magáról nyitotta meg ismét ajkait a férfinak, és nyelvét huncut játékra hívta. Leon engedve a csábításnak magához szorította a lányt és elmélyítette az első, tökéletes, szerelmes csókjukat. Nem akarta elfelejteni. Tudta, hogy talán holnapra elfelejt minden pillanatot, amit most átéltek és ezt cseppet sem akarta. Örökké emlékezni akart erre az első alkalomra. Sora érezte a férfi félelmét, ezért lassan húzódott el tőle, megszakítva csókjukat.
- Ne... ne... kérlek, ne... - kapott volna újra az ajkai után, de a lány mutatóujját a fiú ajkaira tette.
- Mi történt? - kérdezte kissé aggódva.
- Nem akarom, hogy vége legyen. Addig akarlak csókolni, míg ki nem józanodom és biztosan emlékezni fogok erre az estére.
- Tessék? - pirult el a lány.
- Nem akarok felejteni... téged nem... - hajtotta le fejét, és mint egy sírós kisgyerek, egyik kezével eltakarta arcát, másikkal pedig a földön támaszkodott.
- Nyugodj meg. - állt fel Sora és kezét Leon felé nyújtotta.. - Minden rendben lesz...
A férfi kissé vontatottan fogadta el a segítő kezet, mely olyan puha volt, hogy alig merte megszorítani. Ahogy végre talpra állt, Sora felajánlotta neki, hogy felkíséri a szobájába és támasza lesz addig is. A lépcsőkön való felfelé menetel kissé nehézkes, mondhatni lehetetlen vállalkozás volt, de ők megoldották. A lány még sosem volt Leon szobájában, oda sosem engedte be senki... csak May volt ott folyamatos vendég, nem kis bánatot okozva ezzel neki. Mikor belépett, meglepetten tapasztalta, hogy ez a szoba szinte tökéletes mása annak a szobának, amit a Killien kastélyban tartottak fel Leon-nak. Ugyanolyan mélykék és csillogó ezüst kombinációjának érdekes játéka. A hold megvilágította a szobát, így könnyen az ágyhoz tudta vezetni az ingatag férfit, aki úgy dőlt el kényelmes fekhelyében, mintha egy hosszú túráról érkezett volna haza. Sora megszabadította őt a cipőjétől és a mellénytől. Ingét kigombolta kissé, hogy ne érezze fojtogatva magát. Kék selyemtakaróját gondosan terítette rá és pár pillanatig elnézte az édesen alvó férfit. Elragadó volt, ahogy ellágyulnak vonásai alvás közben, mint akkor délután a hintóban vagy Layla-éknál az asztalra borulva.
Most úgy lépdelt a szobája felé, mint egy kamasz, aki először esett szerelembe. Táncolva lépett, olykor még meg is pördült a holdfényes előcsarnokban, ám szárnyai lassan eresztették el a szelet. Egy szomorú mosoly futott végig arcán.
- Nem fog emlékezni... - könnyezett magában. - Talán álomnak hiszi majd... a képzelete különös játékának. Csak én fogom tudni... Csak én őrzöm az emlékét.
Bukott angyalként vonszolta be kimerült testét a szobájába, az ágyába. Át sem öltözött, csak eldőlt. Kemény volt az ágy, de úgy hitte, ezt érdemli. Hanyatt feküdt, jobb karját a magasba emelte és várt. Maga sem tudta, mire, de jelenleg ez volt minden, amire képes volt. Karja hirtelen erőtlenül omlott le maga mellé, majd alkarjával eltakarta a szemét. Némán, mozdulatlanul könnyezett. Képtelen volt felfogni, hogy az élet ilyen kegyetlen játékot űz vele. Elege volt mindenből. Fel akarta adni az egészet. Maga előtt látta, ahogy Leon és ő egy kis, tengerparti kastélyban élnek boldogan Sophie-val és leendő gyermekeikkel. Igen... ezt akarta... mégis ez az álom egyre messzebb került a valóságtól minden egyes nappal, amit itt töltött.
Lassan az oldalára fordult és hagyta, hogy elnyomja ez az édes álom. Másnap reggel megint ő kelt először. Dolga volt... egy egész báltermet kellett kitakarítania két nap alatt. Kegyetlenül hangzott. Ahogy egy apró, falra függesztett tükörbe tekintett, egy egészen riasztó arc nézett vissza rá. Haja rendetlenül omlott hátára, arca egészen kifehéredett és szemei vörösen izzottak. Feje minden lépéssel éles fájdalommal tiltakozott a munka ellen, de biztos volt benne, hogy egy idő után elmúlik. Megkeresett minden felszerelést, ami a takarításhoz kellett és magára zárta a bálterem ajtaját, hogy nyugodtan, zavartalanul végezhesse dolgát.
Ahogy az ablakokat tisztította, látta, hogy a kastélyhoz egy hintó érkezik. Mégpedig ugyanolyan, mint amiben két napja távozott az a férfi, akiben felismerte őt.
Megfeledkezett mindenről és kíváncsian figyelte az eseményeket. A hintó ajtaja lassan nyílt ki, amiből elegánsan lépett ki a férfi. Megint díszes öltözék és mégis könnyed sárm lakozott minden mozdulatában. Amíg ott lent várt, érezte magán a fürkésző tekintetet, és figyelmesen pásztázta a kastély falait. Tekintete összeforrt az ablakban kővé dermedt lányéval és egyre kíváncsibb lett. Nem volt benne biztos, hogy nem ismeri őt, ezért határozott mozdulatokkal indult meg az ajtó felé. Kézzel faragott pálcájával kopogott az ajtón, majd beengedte magát.
May jelent meg előtte cselédruhában, de az etikettnek cseppet sem megfelelő módon.
- Üdvözlöm az Oswald kastélyban! - hajolt meg kissé, szavait pedig nyájasan elhúzta.
- Hát, nagy bajban lehet újdonsült barátom ha egy bárból hozatja a cselédeket! - nevetett rajta, May pedig felfújódva távozott, hogy szóljon Leon-nak.
- Egy hólyag keres! - robogott be hívatlanul a férfi szobájába.
Leon még javában aludt, ugyanis a tegnapi mámoros éjszaka egészen rányomta bélyegét az éjszakájára. Oda sem figyelt a lány érces hangjára, csak a tegnap estén gondolkozott. Meggörbült háttal ült fel a kissé gyorsan forgó ágyban, két kezével közrefogva fejét.
Képek jelentek meg előtte. Ahogy ingatagon sétál a folyosón, ahogy megpillantott egy fényforrást a földszinten... és egy ijedt arc. Sora volt az. A lány rémülten nézett rá és indult meg felé, de Leon nem értette, miért. Aztán fejébe éles fájdalom nyilallt. Kezét ösztönösen indította meg a fájó pont felé és újabb képek, emlékfoszlányok jelentek meg a szemei előtt. Ahogy a sötétbe bámul... ahogy Sora egy jéghideg rongyot tesz a feje alá... ahogy beszélgettek... ahogy... megcsókolta.
Szemei hirtelen pattantak ki, arca elsápadt. Fogalma sem volt róla, hogy ez tényleg megtörtént-e, vagy nem. Ezt csak egyetlen módon deríthette ki.
- Hahó! Figyelsz te rám egyáltalán? Egy előkelő férfi van az előcsarnokban! - hisztizett May.
- Tessék? - értelmezte a kijelentést.
- Nem is figyelsz rám? Rendben! Akkor old meg magad! Én visszavonulok! - csapta be maga mögött a hálószoba ajtaját.
Leon amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött és elindult a férfi elé. Legnagyobb meglepetésére azonban a vendége nem volt az említett helyen. Végiggondolta a pár nappal ezelőtti vacsorájukat és azt, ahogyan távozott.
- Sora... - emelte meg fejét, felismerve a helyzetet - A bálterem... - fordult meg és sietősen távozott.
Sora, miután a férfi eltűnt a szeme elől visszatért a munkájához. Egy hosszú létra tetején állt és a hatalmas függönyöket szabadította meg felfüggesztéséből. Nem volt elég közel hozzá... már csak egyetlen csipesz hiányzott, de túl messzinek bizonyult. Egyre csak nyújtózkodott, megtartva egyensúlyát, ám a mutatványt megzavarták. Az ajtó hirtelen kitárult és ahogy Sora az érkezőre emelte tekintetét, elvesztette az egyensúlyát és a föld felé kezdett zuhanni. Szemeit félve összeszorította és hangtalanul hullott a föld felé. Az érkező villámgyorsan ott termett és a lány alá állt, hogy elkapja, vagy legalább tompítsa az esést.
Egy puffanás rázta meg a termet. Sora fájdalmasan felszisszent, ahogy a lábát próbálta mozgatni, a férfi viszont olyan frissen pattant fel a földről, mintha semmi sem történt volna. Kedvesen kezét nyújtotta a lány felé, aki naivan fogadta el a segítséget.
- Ki vagy te? - szűkült össze hirtelen a férfi szeme és szorítása egyre erősebb lett.
- Csak egy cseléd! - felelte határozottan, ellenállva a lábában és a karjában tomboló fájdalomnak.
- Neeem. Pár napja ugyanúgy néztél rám, ahogy ő tette, mikor elmentem.
- Eresszen el! - próbált kiszabadulni a karokból. sikertelenül
- Mi folyik itt? - dörrent meg az ismerős, most biztonságot nyújtó hang Leon-tól.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
