|
10.RÉSZ
CHATTERBOX 2009.01.11. 20:31
A férfi elengedte Sora karját, aki azonnal elhátrált onnan bicegve. Leon forrongott. Az újdonsült partnere zaklatja azt a nőt, aki most reszketve bújt mögé, belemarkolva drága zakójába. Lopva pillantott le a remegő szemekbe, majd tekintetét újra a férfiébe fúrta.
- Mit jelentsen ez, Dante? - dörögte
Sora szíve egy pillanatra megszűnt dobogni. Abban a pillanatban semmi sem létezett. A végtelen sötétben semmi sem létezett, csak ő és az a férfi, Dante. Forgott vele a világ, mely gyenge fizikai állapotából és a tények felszínre kerüléséből eredt. Leon is érezte, hogy a lány szorítása gyengül, és mire újra rápillantott, ő aléltan omlott össze. Még éppen el tudta kapni. Dante amikor látta a lány összeomlását, szörnyű bűntudat fogta el. Teste egyszerre mozdult meg kissé a tenni akarás terhe alatt, de nem tette. Összeszorította öklét és nem tett semmit. Csak nézte, ahogy Leon a karjaiba veszi a lányt és elsiet vele. Még hallotta, hogy érces hangján marasztalja és a türelmét kéri, de valójában fel sem fogta a jelentőségét. Egy kényelmes karosszékhez lépett és lassan ereszkedett bele.
- Már biztos. Ő Sora. Ő az én kicsi Sora-m. - súgta magának és ahogy ezeket a szavakat formálta, úgy érezte egyre nyomorultabbul magát
Leon bevitte a lányt a cselédszobába és óvatosan fektette le ágyába. A durva posztó gyengéden ölelte körbe a lány hideg testét. A férfi lassan a lány homlokára eresztette vékony ujjait, de a felismeréstől hirtelen el is kapta őket onnan. Tűz forró volt. Égett a láztól, teste mégis hideg volt, mint egy téli hajnal.
Odakintről lépteket hallott. Apró, sietős lépteket.
- Sora! - kiáltott messziről csilingelő hangján Sophi, kinek arca megdermedt a felismeréstől - Jézusom! Mi történt? - szaladt az ágy mellé
- Nem tudom. Épp a báltermet takarította, mikor beléptem. Újdonsült üzletfelem durva hangnemben és erőszakosan beszélt vele. Mikor felelősségre vontam, csak hallgatott. Sora megijedt és mögém húzódott. A következő pillanatban már aléltan omlott össze. Gyorsan idehoztam, az urat pedig maradásra kértem.
- Ne küldessek orvosért? - kapott ajkai elé a kislány
- Rendben! Hívj ide valakit addig, amíg én lerendezem az ügyet.
- Értem! - sietett el a kislány, akit Leon követett
A férfi az ajtóból még visszatekintett a ziláló lányra, akik lázálmok gyötörtek. Bűntudata volt, de még mekkora. Pontosan tudta, hogy ez csakis az ő hibája. Ha tegnap nem küldi ki a hidegbe dolgozni, vagy ha legalább adott volna neki valami melegebb ruhát. De már mindegy. Megtörtént. Sosem hitte, hogy a leleplezéshez vezető út ilyen fájdalmakkal jár... a saját részéről is.
Ütemes, eget rengető lépteivel közeledett a bálteremhez, melynek ajtaját hatalmas erővel csapta ki. A bent várakozó férfi azonban annyira elmerült gondolataiban, hogy meg sem rezzent. Leon egy ideig csak az ajtóból figyelte a székben kényelmesen elnyúló Dante-t, aki éjsötét szemeit most a hajnal szürkületébe villantotta.
- Mégis mi volt ez a jelenet? - törte meg a feszült csendet Leon
- Mit tud maga erről a nőről? - állt fel vontatottan helyéről
- Egy cseléd. Az én cselédem. Maga pedig erőszakoskodott vele.
- Mit tud... a múltjáról? - pontosított
Leon szemei összeszűkültek. Ki lehet neki ez a férfi? Honnan ismeri Sora-t? Milyen kapcsolatban állnak? Bármi is az indíték, az ok, abban biztos volt, hogy ettől a férfitól még sok újdonságot hallhat a lánnyal kapcsolatban. A férfi lassan közelítette meg vendégét, majd egy kissé kitérve előle egy pulthoz lépett, mely mögül két pohárral tért vissza.
- Fogalma sincs, ki ő, nemde? - nevetett kissé, lenézően
- Talán magának van? - szegezte neki a kérdést
- Ha ő nem monda el, én sem fogom. - fonta keresztbe ellentmondást nem tűrően a karjait Dante
- Milyen gyerekes... - húzta meg pohara tartalmát Leon, melynek hatására emlékképek villantak be előtte - Már megint... - csúsztatta félre a poharat a hosszú asztalon
- Talán valami baj van? - kérdezte komolyan
- Semmiség. De visszatérve az ügyünkre. Honnan ismeri maga őt?
- Az lényegtelen. - legyintett, majd kiindult az ajtó felé, ahonnan még visszaszólt - Ja és mellesleg! Megmondaná a húgának, hogy szörnyű illetlenség és szégyen, ha valaki hazudik? - tette fel kérdését egy könnyed mosoly kíséretében, amibe Leon belekövült
- Semmi kétség. Ismeri... a múltját... a jelenét... mégis az ő pártját fogja... ki lehet... ki lehet valójában Sora Naegino? - sziszegte magának, és hosszas szemezés után a pohárral, ő is haragosan hagyta el a termet, maga mögött csendet, békességet, és egy félig üres poharat.
Leon tébolyult elmével, céltalanul bolyongott saját otthonában, lábai mégis Sora szobájához vezették őt. Ott állt a kicsiny ajtó előtt, mely mögött a lány szenvedett... miatta. Nem mert benyitni. Félt attól, amit látni fog... félt a saját művétől. Az ajtó viszont megnyílt előtte és húga arca jelent meg mögötte. Sophie már épp szerette volna megmondani neki a véleményét erről a helyzetről, ám mikor testvére szemeibe nézett, úgy érezte, nem érdemel büntetést. Mérhetetlen fájdalom, bűntudat és aggódás vegyült el a ködös tekintetben.
A kislány lassan kinyújtotta felé a kezét és a gesztus fogadására várt. Leon tétován tekintett az övéhez mérten apró ujjakra, végül gyengeségének köszönhetően elfogadta a kezet. Sophie behúzta őt a sötét szobába, melyben csak egy mécses fénye világította meg a lázálmoktól, verejtéktől terhes arcot.
Hangtalanul ültek le a lány ágya mellé és csak figyelték őt. Sora, mintha érezte volna a jelenlétüket, összeráncolta szemöldökét és megpróbálta kinyitni ólomsúlyú pilláit.
- Sora... - súgta gyengéden Sophie
- Víz... vizet... - emelte meg gyönge kezeit a kis éjjeliszekrény felé
- Várj! Majd én! - ugrott fel a kislány és a beteg kezébe adta a poharat
Sora egy ideig csak a szemével vizsgálta a számára dermesztően hideg kelyhet, de nem emelte a szájához. Hiszen feküdt. Ennek biztosan ügyetlenkedés lett volna a vége, és most nem akarta megadni Leon-nak ezt az örömöt. Óvatosan visszatette a poharat és erőtlenül hagyta, hogy karja maga mellé hulljon.
Egy pillanatra a testvérekben meghűlt a vér. Kedvenc cselédjük szörnyen festett. Sophie nem bírta tovább nézni a lány szenvedését és könnytől csillogó szemekkel tört ki a kicsiny szobából, magára hagyva Sora-t és Leon-t.
A férfi megbabonázva méregette a lányt. Még így, betegen is gyönyörű és kívánatos volt a számára. Mozdulatlanul meredt maga elé, egyre csak a lány kiszáradt ajkait figyelve. Újabb emlékek rohamozták meg... megint az a csók. Szája már a gondolattól is bizseregni kezdett, és hirtelen kapott hozzájuk. Tekintetét a pohárra vetette és engedett annak az apró hangnak, mely cselekvésre késztette. Az eddig szótlan lány végigkövette a gazdája mozdulatait. Leon egy ideig kezében forgatta a vizes poharat, majd magába döntött egy keveset. Sora elmosolyodott kissé, ám pillanatnyi öröme hirtelen kis félelemmé és izgalommá vált. Leon ugyanis fölé hajolt, karjait a feje két oldalára támasztva.
- Mit művel? - kérdezte kissé rekedt hangján a lány, arca pirossága és szeme csillogása viszont a láz ellenére is szerelmet sugárzott felé, mely meglepte a férfit
Lassan ereszkedett a lányhoz. Mikor arcuk között már csak pár centiméter volt, a férfi megállt, és néma kérdést tett fel a lánynak, aki egy szelíd mosollyal engedélyt adott a folytatásnak.
Ajkaik izzva értek egymáshoz és nyíltak meg. Sora annyira vágyott a vízre és a csókra, hogy hevessége mindkettőjüket meglepte. Leon sem tudta visszafogni magát. Elméje furcsa játékot űzött vele. A múlt éjszaka varázsa és a jelen káprázata most összeolvadt és még nagyobb élvezetet nyújtott neki. Már nem tagadta... és már nem is akarta. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy ha ez a lány, ez a gyönyörű, törékeny lány azt kérné tőle, akkor akár fel is áldozna minden vagyont és rangot azért, hogy vele legyen. Igen. Most úgy érezte, képes lenne rá.
Mikor ajkaik elváltak, Sora súgva, szinte félve szólalt meg.
- Ugye én sem fogok felejteni? - kérdezte erőtlenül
- Ezt hogy érted? - kérdezte meglepő kedvességgel, mondhatni bájjal
- Mondja csak. Emlékszik, mi történt tegnap este? - fordította el a fejét puha párnájában
- Sosem feledem... - súgta egy mosoly kíséretében Leon, mire Sora hirtelen felé fordította arcát, melyen egy bűbájos mosoly húzódott, szemében pajkos fény játszott
Erőtlen karját lassan a férfi arcához emelte és félve érintette meg azt. Mint egy világtalan, úgy simította végig Leon minden egyes vonását, aki átadva magát az élvezetnek, lehunyta a szemeit. Mikor Sora a férfi ajkait simította végig puha, mégis kissé hideg ujjaival, a férfi egy apró csókot lehelt rájuk, majd saját kezeibe zárta az apró kézfejet. Felült a lány ágyára és csak nézték egymást. Nem szóltak semmit. Némán, csupán egymás szeméből olvasva vallották meg érzelmeiket. Sora végiggondolta az itt töltött napokat és kissé elszomorodott.
- Mi a baj? - ismerte fel a tétovázás legapróbb jelét is a lány szemében
- Ez nem megy... - szökött könny a szemébe
- De miért nem? - esett kissé kétségbe a férfi, ami a lányt is meglepte
- Mert... mert... mert Ön és May...
- Csss. Ne emlékeztess engem erre. Szörnyű dolgot tettem. Ha ezért vagy képtelen felvállalni az érzelmeid, megértelek. - állt fel kissé csalódottan - De tudd! - húzta ki magát - Most, hogy tudom a titkod... a szíved titkát... nem foglak könnyen elengedni! - sugárzott belőle a vágy, a tűz, a mély és mindent elsöprő szenvedély, melynek Sora a gondolatába is belepirult
Szóhoz sem jutott. Igazából nem is tudta, mit is mondhatott volna. Egyszerűen elvarázsolta a férfi tartása, kimondott és kimondatlan szavai. Leon távozott. Gyerekesen érezte magát. Harcolni fog egy alig ismert, nem mellesleg gyönyörű, ám cselédlányért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
