A másnap azonban okozott meglepetéseket. A bál teljesen kimerített mindenkit mind testileg, mind szellemileg. Egy éjszaka pont elég volt arra, hogy a kastély lakóinak szívét teljesen felkavarja. Kételyek és bizalmatlanságok bontakoztak ki egymás iránt. Vajon viszont szeret? Nem csak játszik velem? Ezek a kérdések mind Sora, mind Leon szívében is ott fészkeltek. Miért is ne? Hiszen Sora egy hercegnő, senki sem lepődne meg, ha az esküvője előtt egy kis kitérőt tett volna, szórakozás gyanánt.

A hercegnő szemét a hajnal ékes napsütése ébresztette. Lassan emelte fel szemfedőit és tekintett körbe magán. Egy hatalmas, baldachinos ágyon feküdt gyönyörű báli ruhájában. Meg akart fordulni az ágyban, de derekán erős szorítást érzett. Egy pillanatra megdermedt. Arcára pírként ült ki a felismerés, miszerint a tegnap este nem csupán álom volt, több annál. Fejét óvatosan fordította maga mögé és egy gyermek vonásaival bíró férfit fedezett fel mellette. Leon édes álmában meredve tartotta őt, egy pillanatra sem eresztve. A férfi egyszer csak megmozdult, sőt átfordult a másik oldalára. Sora-nak eljött a tökéletes alkalom a menekülésre. Gyorsan ám vigyázva ugrott ki az ágyból és távozott.

A kastély hihetetlenül csendes volt. Itt-ott még megmaradtak a bál nyomai egy-egy kristálypohár képében, melyet a vendégek felelőtlenül hagytak szanaszét. Könnyed mosolyt eresztett el és lépkedett egyre lejjebb a lépcsőn. A vörös kárpit, mely felfutott rajta, most meggyűrődve nehezedett a sokat tapasztalt fokokra. Mezítláb volt, így egyáltalán nem keltett zajt maga körül. Még maga előtt látta, ahogy a megjelenésével egy egész sereget ámított el, férfiak hada omlott a lábai elé és nők tucatjai figyelték irigykedve minden vonalát, lépését és szerelmes pillantását, amit a férfi, Leon felé küldött, vagy pont tőle fogadott.

A lépcső alján a csigába fonódó korláton is egy üres pohár pihent. Sora kecsesen nyúlt felé és a reggeli nap felé tartotta, ezerszínűvé varázsolva a termet a kristály fényével. A bűbáj, mely ellepte őt és a kastélyt, hirtelen tűnt el mellőle. Egy hang szólt felé... egy ismerős... ám riasztó hang. Ledermedt. Pont, mint akkor este. Egyszerűen mozdulatlanul várt.

- Jó reggelt,... hercegnő... - szólt egy erős férfihang a háta mögül, melyhez csizmájának hangos kopogása társult, még nagyobb riadalmat okozva ezzel a lánynak... közeledik - Gyönyörű volt az este. - súgta a fülébe

Sora bőre libabőrös lett. A kellemes melegség, melyet Leon iránt érzett szerelme váltott ki belőle egyetlen hangtól hűlt ki és fagyasztott meg mindent maga körül. Óvatosan fordult meg és sajnos nem tévedett... ő volt az. A felismeréstől, miszerint jegyese, Lord Anthony Battlefield lepte meg őt kora reggel, kezéből kiejtette a drága poharat, mely hangosan, szikrázva tört darabokra.

- Nem... - súgta erőtlenül
- Én is örvendek. - hajolt meg előtte, megfogta a lány jéghideg kezeit és könnyed, mégis mérgező csókot lehelt rájuk - Mondja csak! - kezdte kiegyenesedve - Mi dolga van önnek itt? - nézett körbe kastélyban
- Kérem... hagyjon minket... - rebegte
- Minket? Csak nem arra a nőcsábász Leon Oswaldra és becses családjára gondol? Na de kérem...
- Kérem... - szöktek könnyek a szemébe
- Tudom, hogy magától jött ide. Tudom, hogy elszökött otthonról. Drága apja, Kalos király úgy tudja, hogy önt a reggeli sétája idején elrabolták... ezek alapján a gyanúsított Leon Oswald lesz.
- Nem! - felelte határozottan
- Védené?
- Az életem árán is! - lépett elé határozottan
- Annyira ezért ne! Nekem élve kell! - húzta végig ujját álla alatt felfelé, Sora viszont ellökte az erős kezet
- Mit akar cserébe?
- Hát nem nyilvánvaló? A feleségem lesz! Öt napon belül!
- Kevés az idő! - remegett meg
- Maga csak három napot kap, hogy itt rendbe tegye a dolgait, aztán önért küldetek egy hintót. Ha a kocsi ön nélkül tér vissza, azonnali elfogatást kezdeményezek Leon Oswald felé és nem csak őt, hanem az egész kastélyt, a családját, a cselédeket, mind bebörtönöztetem!
- Maga szívtelen...
- Kezdjen hozzászokni, drága... - szakította félbe - Hogy ez a szívtelen a maga ura lesz, és ez ellen semmit sem tud tenni sem ön, sem pedig ez a ficsúr.
- Ne sértegesse őt! - lendült a lány keze, és a csarnok egy éles csattanást visszhangoztatott
- Bánni fogja ezt a tettét... - tette kezét égő arcára és ravasz mosolyra húzta száját a férfi, zöld szemeiben bosszú és leplezhetetlen, elemi, erőszakos vágy lobbant fel

Sora megremegett. Talán tényleg túl messzire ment. A férfi diadalittasan állt előtte és kikerülve dermedt, törékeny testét, az ajtó felé indult. Még visszafordult, hogy újra kézcsókkal búcsúzzon, de Sora most elrántotta a karját. Hevessége viszont kibillentette egyensúlyából és a padlóra zuhant... ahol az előbb a szilánkok fényes játékkal törtek darabokká.

A férfi végignézett a fájdalomtól kissé torzult arcú lányon és a látvány még nagyobb diadalmasságot keltett benne. Sora szemeiből könnyek potyogtak, de abban a pillanatban nem tudta megmagyarázni még magának sem, hogy az üvegdarabok éles fájdalma okozza e, vagy szívének hasadása, amit az imádott elhagyása jelent. Tehetetlen volt. Csapdába esett... a saját csapdájába... ha nem találkozik Ken-nel a kikötőben... ha nem ejtik rabul őt Leon észbontó szemei... ha nem került volna ebbe a kastélyba... ha nem szeret bele... akkor talán... akkor...

- Sosem ismertem volna meg az igaz szerelmet és boldogságot... - súgta magának erőtlenül és próbált felkelni

Karja merő vér volt, de nem számított. Csak vontatott léptekkel indult meg a konyha felé, hogy hideg vízzel nyugtassa égő sebeit. Ez a helység is üres volt. Mintha mindenki elment volna és egyedül hagyták volna. Ismerte ezt az érzést. Otthon rengetegszer kellett egyedül boldogulnia... ez a magány mégis más volt. Sokkal fájdalmasabb. Karját lassan eresztette bele egy tálban fodrozódó hideg vízbe, melynek érintésétől felszisszent.
Leon újra mocorogni kezdett ágyában, és ahogy kezével keresni kezdte Sora-t, hiányától azonnal felébredt. Szürke szemei homályosak voltak az álom nyomaitól, melyek megédesítették a reggelét. Vele álmodott... a jövőjükről, mely egy mesekönyvbe tökéletesen illett volna. Vontatottan ült fel ágyában és kissé megpaskolta arcát, hogy mihamarabb felébredjen és összeszedje magát. Kissé billegve, álmosan ballagott végig a hosszú folyosón, le a lépcsőn, majd... megpillantotta a márvány padlón a vércseppeket. Szemeit azonnal elhagyta az álmosság és közelebbről is szemügyre vette. Mindenfelé üvegszilánkok hevertek, a vércseppek pedig egy irányba sorakoztak fel. Mint azok a gyerekek a mesében a morzsát, ő is így követte a vörös cseppeket megállás nélkül. A konyhában megtorpant. Látta Sora-t, ahogy karját egy kendővel próbálja bekötni, de teste remeg. Sietve mellé lépett.

- Mi történt? - vette ki kezéből a rongyot
- Elestem... - felelte gyengén, szomorúsággal hangjában és ál mosolyában, mely Leon-t is megrémisztette
- Majd én bekötöm. - fordította maga felé a lányt és óvatosan, érzékenyen bánt a lánnyal, annak karjával
- Köszönöm... - csillant meg szemében egy újabb könnycsepp
- Mi történt? - kérdezte ismét, lágyabban, mire Sora hangosan felzokogott

Belevetette magát a férfi karjaiba, annak ölelésébe és úgy markolta gyűrött ingét, mintha most azonnal elszakítanák őt tőle. Nem akarta elhagyni. Sosem akart már mást, csak ezt a békét, amit az itt töltött napok nyújtottak neki. A barátok, akikre szert tett. Ráadásul ennek a kastélynak köszönhetően meglelte elveszett bátyját is, aki szintén elmenekült otthonról. Milyen ironikus az élet. Mintha egy örökös körforgásban élnének. Voltaképpen köszönetet is mondhatna apja felelőtlen kártyajátékának, amivel elajándékozta a kezét. Mert ha akkor ez nem történik meg, ők sosem találkoztak volna. Messzi gondolataiból Leon csitító szavai hozták vissza.

- Nyugodj meg és mesélj el nekem mindent...
- Nem... belehalok...
- Ne beszélj őrültségeket. Semmi sem lehet elég komoly ahhoz, hogy ne tudnánk megoldani. - simította meg könnyes arcát
- Tévedsz... ugyanis nemrég itt járt a jegyesem... - hajtotta le a fejét, így nem láthatta a férfi szemében tomboló riadalmat, féltést és ragaszkodást
- Tessék? - kérdezte megkövülten
- Igen. Nyilván a bálon is itt volt... és ma eljött, hogy hazarendeljen...
- De hisz még itt vagy? - mosolygott kissé könnyebben
- Három napot kaptam arra, hogy elköszönjek tőled. - emelte fel fejét
- És mi történne, ha nem mennél vissza? - kérdezte határozottan, meglepve a lányt
- A családodra és házadra börtön várna azzal a váddal, hogy elraboltál...
- De hisz ez hazugság! - ölelte szorosan magához - Te vagy a hercegnő! A te szavad feljebb áll, mint az övé! Csak mond el apádnak a szerelmünk! Sőt! Én is veled tartok! - sorolta egyre hevesebben
- Elég! - szakadt ki az ölelésből - Nem ismered apámat! Sosem szegné szavát! Sosem menne bele! - kiabálta sírva, görcsös hangon
- Ne mond ezt! Nem hagyom, hogy ez az ember így tönkretegyen! Három nap alatt kitalálunk valamit! Nem adhatjuk fel! Nem adhatod fel ilyen könnyen!
- De miattam van az egész... - görnyedt a földre - Én sodortalak bele ebbe...
- Ne butáskodj! - guggolt elé és belefojtva a szót gyengéden, bátorítóan csókolta meg

És használt. Sora megkönnyebbült kissé, és szívébe visszatért az a már jól őrzött melegség, melyet abban a pillanatban megfogadott, hogy sosem fog hagyni kihunyni. Többé nem lesz az a gyenge és sebezhető kislány, aki elszökött a problémái elől. Igenis szembe fog szállni az apjával, a királysággal, az országgal... Leon-ért.
A kastély lassan ébredezett. A takarítók gyorsan végeztek és immár egy új, teljesen tiszta kastélyt köszönthettek az ébredők. Pierre birtokba vette a konyhát, May lógatta a lábát és olykor Leon nyakán lógott, aki természetesen már nem tartott igényt a szolgálataira. Jerry továbbra is némán, szinte ijesztően hangtalanul és észrevétlenül járt-kelt a kastély falain belül és kívül, Olivier pedig egész napját az istállóban töltötte. Leon és Sora egy asztalnál reggeliztek csendben, kissé boldogabban. Sophie ahogy benyitott a tágas étkezőbe, azonnal Sora-hoz szaladt és magához ölelte.

- Tudtam tudtam tudtam! - kiáltotta
- Mégis mit? - pislogott Leon értetlenül
- Hogy Sora nem cseléd és hogy szereted! És ő is szeret téged! - hadarta, mibe mindketten belepirultak kissé
- Ülj le, Sophie. Mindjárt hozom a reggelid! - terelte a témát Sora és tiltakozásra esélyt sem adva tűnt el
- Mikor mondta el? - kérdezte rövid csend után Leon-t
- Tegnap.
- És ki ő valójában? Grófnő? Nemes?
- Hercegnő... - felelte egyszerűen, mintha ez semmit se jelenteni
- Mi? - rökönyödött meg a kislány
- Hercegnő...
- Hallottam, köszi! - kapott a fejéhez
- Most meg mi van? - kérdezte idétlenül motyogó húgát, mire Sora visszatért
- Jesszusom! Most mit kell csinálni? Térdre boruljak? Vagy elég csak mélyen meghajolni? Vagy milyen szokások vannak Angliában? - hadarta és amilyen mélyen csak tudott, meghajolt
- Sophie?! Mit művelsz? - nevetett szegényen Sora
- Ha már ott vagy! - csipkelődött vele Leon - Nem vennéd fel a földről az előbb lelökött villát? Köszi!
- Áh! Leon! - bújt elő belőle a hisztis kisgyerek, amin mind jót nevettek
- Most mi a baj? - kapkodott levegőért
- Na ülj le szépen! - terelgette őt Sora - Viselkedj természetesen, ahogy eddig. Szerinted miért titkoltam a kilétem? Pont azért, hogy az ilyen jelenetektől megóvjam magam és a környezetem, titeket.
- Ha Leon feleségül vesz, akkor ő lesz herceg, vagy te leszel nemes? - szegezte nekik a kérdést, melynek inkább azon részénél ragadt meg mindkettőjük elméje, hogy "ha feleségül vesz"

A témát gyorsan kikerülték egy újat felvetve, de a kérdés lényege mindkettőjükben visszahangzott. Leon titkon Sora reakcióit leste és kissé zavarba jött, mikor a lány arcán gyerekes imádat és határtalan szerelem volt tapasztalható. Nem tudta, hogy képes lenne e rá. Abban természetesen bizonyos volt, hogy szereti ezt a lányt... szerette cselédként is és szereti hercegnőként is... de hogy pont Leon Oswald nősüljön meg, szinte felkacagott a képtelenségtől. Egyetlen emberrel képes megvitatni ezt a dolgot... aki egy cselédet vett el, és úrinővé tette. Igen... ezt kell tennie. Sietve nyelte le az elé porciózott adagot és határozottan állt fel helyéről, mellyel szinte megriasztotta a két lányt.

- El kell mennem! - jelentette ki
- Mégis hová? - kérdezte Sophie, Sora helyett is
- A Killian-birtokra...