IHLET BY MEDDEFED
MEDDEFED 2009.02.21. 13:04
14. fejezet
Vaku villan én, pedig úgy vigyorgok az objektív felé, mintha kötelező lenne. No persze kötelező is. Látom a fotós arcán, hogy nem tetszik neki ez a kép sem. Újra visszabújik a gép mögé és próbálja a jó beállítást megtalálni úgy, hogy néha egy-két kurta mondattal utasít, merre fordítsam a fejemet, merre tekintsek szemeimmel. Újabb könyv, újabb borító. A kiadónál túl réginek tartják azt az arcképemet, ami az eddigi könyveimre került, ezért pózolok most itt. Nem is lenne rossz ötlet, ha nem gyűlölnék ennyire fényképezkedni. Abszolút nem vagyok fotogén, soha nem is voltam az.
Óvatosan, nehogy elmozdítsam a fejem, az órára pillantok. Negyed három. El se hiszem, hogy dél óta itt ülök. Ez már több a soknál. Elvégre nem fotómodell vagyok, hanem író. Ebben a pillanatban látom befutni a megmentőmet. Bátyám a szokásos nő-szédítő vigyorával libben be a terembe, magára vonva ezzel minden bent lévő nőnemű tekintetét. Lassan szambázik végig a termen és beáll a fényképész mellé, majd jelzésértékkel köszörüli meg a torkát. A fényképész először rám tekint, mintha ez a türelmetlen köhécselés csakis tőlem származhatna. Ekkor veszi észre, hogy én se őt nézem. Valamit meglát az arckifejezésemen, mert gyorsan visszahajol a gép mögé, és csak az újabb villanás jelezi, hogy ez a pillanat is meg lett örökítve. Majd ismét kipillant oldalra, és egy pillanat alatt elszáll a harag a szeméből.
- Művész úr! Mi szél hozta erre? – rebegi áhítattal bátyám felé.
- A húgomért jöttem. Megbeszéltük, hogy kettőkor találkozunk, de sehol sem volt. Márpedig ő nem szokott késni. És tudtam, hogy előtte itt van dolga, szóval eljöttem érte.
- Vigye csak a húgát. Biztos be tudom fejezni nélküle is ezt a pár képet. Nincs is olyan sok már hátra.
- Nem hinném, hogy be tudná fejezni – csatlakoztam be én is a beszélgetésbe.
- Miért gondolja ezt, kedves hölgyem? – nézett rám a fotós bosszankodva – Valaki biztos át tudja vállalni művész úr húgának a feladatát.
- Furán nézne ki, ha nem az én képem lenne a könyvem hátoldalán – somolyogtam az orrom alatt.
- Mi? – nézett meghökkenve a férfi.
Nem hibáztathattuk. Sokan nem fedezik fel, hogy testvérek vagyunk. Nem azon múlik, hogy milyen régóta ismernek minket, vagy mennyire figyelték meg vonásainkat. Az igazi hasonlóság csak akkor válik felfedezhetővé, ha egymás mellé állunk, és úgy vizsgálnak minket. Kalos azt mondta, hogy az emberek csak szép lassan ébrednek rá, hogy mennyire hasonlítunk egymásra testvéremmel, mert ott lappangnak a közös vonások, de csak szép fokozatosan lepleződnek fel. Egy-egy elkapott mosolynál, kacsintásnál, homlokráncolásnál.
- Rendben. Menjen csak kisasszony – próbálta leplezni bosszankodását - Mára készen vagyunk emberek. Nagyon örvendtem művész úr – mosolyog még utoljára testvéremre, majd kiviharzik a teremből.
- Én is örvendtem! Sora mehetünk?
- Csak felkapom a táskám, és már itt se vagyunk – mosolyogtam Yuri felé.
Ahogy ígértem, alig öt perc múlva már a napsütésben sétáltunk odakint az utcán kedvenc kávézónk irányába. Miután letelepedtünk egy asztalhoz, Yuri az itallapot kezdte böngészni, míg én a nap felé fordítottam arcomat, és csukott szemmel sütkéreztem. Fél füllel hallottam, ahogy Yuri leadja a rendelést. Meg se kellett szólalnom, tudta, mit kell rendelnie nekem.
- Hányadik is? – kérdezte, és csukott szemmel is tudtam, hogy arcomat fürkészi.
- Nyolc – feleltem kurtán.
- Nyolc könyv alig hat év alatt. Eszméletlen. Nagyon büszke vagyok rád!
- Ugyan Yuri – habogtam zavaromban.
Szerencsére a pincér meghozta az italunkat, amit én nagy odafigyeléssel kezdtem el szürcsölgetni. Láttam, hogy Yuri kitartóan fürkész engem, és nem állhattam tovább kutakodó tekintetét.
- Mondjad – kértem őt, miközben visszafordultam a nap felé és lecsuktam szemeimet.
- Biztos?
- Essünk túl a szentbeszéden?
- Honnan tudod, hogy az jön? – látatlanban is láttam magam előtt, ahogy felvonja az egyik szemöldökét.
- Ismerlek… - dörmögtem az orrom alatt.
- Mióta élünk itt?
- Látod, tudtam, hogy ez jön.
- De megengedted – kontrázott vissza.
- Tudom.
- Akkor válaszolj. Szóval?
- Több mint öt éve…
- Nem gondolod, hogy nyitnod kellene az emberek felé? Nincs senkid itt rajtam kívül. Se nő, se férfi. Senki. Csak én és a főhőseid. Ez nem normális.
- Rögtön a közepébe, ugye Yuri, semmi bemelegítés, csak sutty bele. Nem hiszem, hogy …
- Sora, ne próbáld mentegetni magad. Annyian próbálnak közel kerülni hozzád. Te mégis egy ügyes kis csellel kitérsz előlük.
- És?
- És így egyedült fogsz maradni.
- Nem te mondtad. Itt vagy nekem te és a főhőseim – mondtam cseppnyi ingerültséggel a hangomban.
- Sora féltelek.
- Nem kell – mondtam talán túl hirtelen.
- De kell – makacskodott.
- Miért is? – néztem végre rá.
- Mert nemsokára megnősülök. És elköltözök onnan. És akkor egyedül maradsz. Félek, hogy megint szép lassan visszasüllyedsz oda, ahonnan pár éve sikerült kilábalni.
- Nem hallgatom ezt tovább – álltam fel az asztaltól – Nem kell tovább aggódnod a szerencsétlen, kolonc kishúgod miatt. Örülj, hogy te tovább tudtál lépni, engem, pedig hagyj békén.
Elindultam hazafelé. Hallottam, ahogy Yuri utánam kiállt, de mivel nem reagáltam, dühösen felpattant az asztal mellől és a nyomomba eredt. Újabban ezt az új védekezési mechanizmust vetem be Yuri ellen, ha nem akarom végighallgatni mondandóját, mert kényelmesebb elbújni, elmenekülni a tények elől. Egyszerűen faképnél hagyom. Amikor megtudtam, hogy újra szerelmes kisebb hidegzuhanyként ért a hír. De megszoktam. Nem mondom, hogy megbékéltem vele, de próbálkozom. Nem irigylem tőle a boldogságot. Megérdemli. És igen, azt is tudom, hogy nem lesz sokáig célravezető a struccpolitika, de még most, ennyi idő elteltével sem tudok továbblépni, pedig 6 éve már, hogy az életem darabjaira hullott. Hiába próbálok kimozdulni és továbblépni valami mindig visszahúz a mélybe.
Yuri egy piros lámpánál ért be, és magához ragadta a kezemet.
- Sora Naegino Killian – a teljes nevemen hív, szóval sikerült rendesen felbosszantanom – Ne merj még egyszer így otthagyni bárhol is. Szerinted nekem könnyű volt továbblépni? – rivallt rám - Könnyű azzal a tudattal sétálni a mai napig, hogy minimum három ember életét tettem tönkre?
- Yuri … - kezdtem, miközben felé nyúltam kezemmel.
- Nem Sora. Most végig fogsz hallgatni. Mindig melletted álltam. Anno, egy szavadba került és feladtam az életemet. Soha nem panaszkodtam, soha nem emlegettem fel. Tudtam, hogy szükséged van rám, és mi más lenne egy testvér kötelessége. Ne is nézz így, mert nem csak kötelességből tettem, és ezt te is tudod. Szeretlek Sora. Jobban, mint bárkit ezen a világon, de meg kell értened, hogy muszáj továbblépnem. Kate segít. Segít elfelejteni a múltat, segít újra alkotni. Visszaadta a lendületet a műveimbe.
- De én … - kezdtem, de éreztem, hogy a könnyek égetik a torkomat.
- Ne sírj, kis csillagom. Itt leszek neked, nem hagylak egyedül. De neked is kell valaki. Valaki, akihez hozzábújhatsz, egy esős délutánon. Akihez menekülhetsz, ha rád tör a mélabú. Aki jobban ismer, mint bárki mást a világon. Azt akarom, hogy újra boldog legyél.
- Szeretlek – hüppögtem.
- Tudom. De kell találnod valaki mást. Mozdulj ki! Látogasd meg Kalost. Biztos örülne neked. Olyan régóta ígérgeted már neki.
- De …
- Tudom. Félsz, hogy összefutsz vele. De honnan tudod, hogy még mindig ott van? Lehet, hogy ő is rég elment onnan.
- Majd gondolkozom rajta.
- Helyes – villantott felé egy mosolyt – Most pedig gyere, menjük végre haza.
Én is rámosolyogtam, de nem tudom sikerült-e átvernem. Az életem akkor omlott össze, amikor elvesztettem Sophie-t és vele együtt a bátyját is. Leon. Sokszor idéztem fel azt az időszakot, amikor együtt voltunk, és visszapörgetem az utolsó napokat. Hangulattól függő magyarázatokat találok a viselkedésére. Ha jó kedvem van, akkor mindig az jut eszembe, hogy csak meg akart kímélni magától és a fájdalmától. Nem akarta, hogy végignézzem, ahogy begubózik, és mindenkit elüldöz maga mellől. De ezen feldühítem magam, hogy miért akart helyettem dönteni. Ha rossz kedvem van, vagy szomorú vagyok, csak egy magyarázatot látok mindenre. Engem hibáztatott, csak engem. Ezért bosszult meg mindent, nem is akárhogyan, hanem módszeresen kifontolva és kivitelezve.
Halványan látom magam előtt néha. Eszembe jut egy-egy mosolya vagy pillantása. Gyötröm magam, és nem akarom elfelejteni egyetlen percét sem, az együtt töltött időnek. Egyrészt, mert az volt az utolsó pár hét, amikor boldog voltam. Amikor újra önfeledten tudtam írni, mosolyogni és szeretni. Akkor minden szeretetemet egy embernek adtam, aki eldobta azt magától, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. És miért is tenne ilyet az ember, ha nem a szíve mélyén táplált utálat miatt. A másik oka annak, hogy emlékezni akarok, az az, hogy én is bűnösnek érzem magam. Na nem Sophie halálában. Abban ártatlan voltam, mint mindenki más, talán az autóst kivéve. Az viszont teljes mértékben az én hibám volt, hogy nem tudtam megmenteni Leont. Miattam tartunk ott ahol. Mert elmenekültem. Nem bírtam tovább, meghátráltam.
Minden nap átfutnak ezek a gondolatok az agyamban, amióta csak eljöttünk Kalostól. Minden áldott nap. Nem tudom, hogy mit érzek Leon iránt. Hazudnék, ha az mondanám közömbössé vált számomra, és hogy sikerült elfelejtenem. De akkor se mondanék igazat, ha azt állítanám, még mindig szeretem. Nem tudom, hogy reagálnék akkor, ha találkoznánk. Mert minden ellenérzésem és önvádam mellett, azért mélyen ott munkál az önérzet is amiatt, ahogy viselkedetett velem, ahogy megalázott Kalos és a szülei előtt. Fülemben cseng, ahogy a nevemet mondta anno a temetés után. Az a tömény gyűlölet, okozza a bizonytalanságot, amit akkor véltem felfedezni a hangjában. Ami menekülésre késztetett. Ami miatt még mindig ott vagyok ahol…
A napok eseménytelenül, mégis gyorsan teltek. Azon kaptam magam, hogy az interjúra igyekszem, ami az új könyvem reklámozását célozza meg. Semmitmondó tekintettel válaszolgatok a riporter kérdéseire, miközben ő veszettül jegyzetel, holott ott világít előttünk a diktafon lámpája is. Néha kitekintek az ablakon. Nem túl jó a hangulatom. Talán a riporter is észreveszi, és ezért nem kínoz tovább, vagy csak megkapta a szükséges mennyiségű anyagot. Nem tudom, a lényeg az, hogy megmenekültem. Borongós idő volt odakinn. Én fél kezemmel próbáltam összefogni magamon a ballonkabátomat, miközben könyveket egyensúlyoztam benne, a másikkal, pedig egy esernyőt tartottam a fejem felé. Így billegtem az autóm felé, magas sarkúmban igyekezve elkerülni a pocsolyákat. Mikor elértem az autómat behánytam a könyveket az anyósülésre és én futottam is át a másik oldalra. Óvatosan hajtottam hazafelé, miközben elismételtem a fejemben a válaszokat, amiket adtam, habár nem tudom minden kérdését felidézni. A kedvenc kérdésem egyike is fel lett téve. Miért ezt a címet adta a könyvének? Általában egyértelmű, utaló címeket adok könyveimnek, de ez most más. A szenvedés művészete. Önámítás nélkül mondhatom, hogy ez eddigi legjobb művem. Nem is csodálom, hogy a kiadó kiemelt előkészületeket tesz már most, egy hónappal a kiadás előtt. Sokáig gondolkoztam, hogy megmutassam-e bárkinek is ezt az írásomat. Túl magánjellegű az egész. Hiába próbáltam elkerülni a saját szálak belefűzését, nem ment mindig kristálytisztán a saját tapasztalatok kihagyása. Hogy is lehetne?
Amikor megmutattam a kéziratot Yuri, már a címénél megjegyzéseket tett rá. Amikor elolvasta, emlékszem, berohant a szobámba és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam, hogy most megölel, vagy inkább felpofoz. Sose láttam még ilyen indulatokat a szemében. Aztán inkább az előbbinél döntött. Hevesen magához szorított és csak ölelt, és ölelt. Éreztem, ahogy a pólómat átáztatják könnyei, de nem szóltam. Nem akartam zavarba hozni. Annyit suttogott a fülembe, hogy nem tudta, hogy bocsássak meg. Addigra már én is sírtam. Utána megfordult a fejembe, hogy finomítok rajta, átírom egy-két részét, de Yuri nem engedte. Azt hiszi, ha ezt így kiengedem a kezeim közül, akkor képes leszek továbblépni. Hát hiába, milyen lehetne egy zenész, ha nem a végletekig idealista és reménykedő. És ki vagyok én, hogy összetörjem az álomképeit. A kiadó örömtáncot járt, és meggyőzte a cenzort is, hogy jó ez így, ahogy van stilisztikailag, és szorítkozzon arra, hogy a lehető legminimálisabb átírásra legyen szükség.
Az esővel nem törődve sétáltam a bejárati ajtó felé. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem figyeltem a töretlenül záporozó esőcseppekre, amik lassan az összes ruhámat átitatták. Szórakozott mozdulatokkal kapartam elő a kulcsokat és sétáltam be a házba. A hűtőre aggatott üzenet tudatta velem, hogy Yuri ma nem jön haza. Annyi baj legyen, úgyse túl jó a hangulatom, és ha megint nekiállna az agymosásnak, nem lenne hozzá idegrendszeren, és csak megint összeugranánk. Minden, amit szeretnék az mindössze annyi, hogy egy csésze forró, mézes teával bevackolhassam magam az ágyamba, és a melegből szemlélhessem az ablakon lecsurgó esőcseppeket, amíg szépen el nem alszom. Tervem sikerült.
Kedvem csak nem akart javulni a hét vége felé sem, mintha csak megragadt volna ebben az örök, morgó állapotban. Alig mozdultam ki otthonról, sőt a szobámból. Végre olvastam. Szemeim csak úgy falták a sorokat. Kikapcsolt az agyam és csak Hemingwaynak éltem és az ő Vándorünnepének. Így telt el nap, nap után. Az ügynökömre és Yurira bíztam a leközlendő cikk átolvasását, pedig ilyet eddig nem tettem még. Meg is kérdeztem utólag bátyámat, hogy milyen lett, aki erre csak sejtelmesen annyit felelt, hogy elementáris. Soha többet nem csinálok ilyet. Most várhatok arra, hogy mit hozott össze az a lökött riporter és mit engedélyezett a hibbant Yuri.
Csendes apátiámból egy telefonbeszélgetés szakított ki. Yuri ért először a telefonhoz, de amikor meghallotta benne Kalos hangját, azonnal kihangosította. Így szoktunk vele beszélgetni. Mi ketten körülüljük a telefont és csicsergünk Kalosnak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Most se volt ez másképp. Gyermeki lelkesedéssel repültem a telefon mellé, hogy végre hallhatom annak az embernek a hangját, akit apámként szeretek. Hangja gyenge volt és kicsit remegett. Egyenletes tempóban közölte a híreket, mintha legalábbis nem is saját magáról lenne szó. Egy másodpercnyi gondolkodás nélkül hoztam meg a döntésemet, mit tehet ilyenkor az ember. Miután megszakadt a vonal, fülemben még ott csengett a mindent elemi erővel felforgató és gyökerestől megváltoztató mondtat: Rákos vagyok. Már indultam is a szobámba és neki kezdtem pakolni. Nem érdekelt mit hagyok hátra, nem érdekelt, hogy kivel találkozhatok, vagy hogy mivel szembesülhetek, csak az, hogy enyhítsek Kalos magányán és fájdalmán.
Yuri aggódva követett tekintetével, miközben én rohangáltam a szobámban, és mindent bedobáltam a bőröndbe. Meg se próbál lebeszélni, talán még örült is buzgólkodásomnak, ám mindketten tudtuk, hogy a repülés ideje alatt majd jól átváltozik a tettvágy néma pánikká. De most nem érdekelt. Bátyám kivitt a reptérre. Megölelt és csak annyit mondott, hogy egy szavamba kerül. Nem fejezte be a mondatot, mégis tudtam, hogy mire céloz. Gyors puszit nyomtam az arcára és loholtam az ellenőrző kapu felé. Miközben leadtam a táskáimat, még visszaintegettem neki, majd eltűntem a folyosó végén. Már csak fél óra volt a gép indulásáig, addig megittam egy kávét. Egy újságos mellett elhaladva, arra lettem figyelmes, hogy én nézek vissza magamra egy újság címlapjáról, az alábbi szalagcímmel: A szomorú tekintetű írónő vallomása. És a kép… Valószínű, hogy egyike azoknak, amiket a hetekben készítettek. Na de hogyan szerezték meg? Gyorsan magamhoz ragadok egyet, és miközben apróért kotorászok a pénztárcámban, próbálok nem felrobbanni a dühtől. Hogy engedhette ezt Yuri? Címlapra, ráadásul ilyen felvezetővel. Indulatos léptekkel haladok a gép felé, magamban fontolgatva azokat a mondatokat, amiket Yuri fejéhez fogok vágni, ha leszállt a gép.
Elfoglalom a helyemet, próbálok elvonatkoztatni attól, hogy egy tepsiben utazok nagyon-nagyon magasan, majd miután elmúlik a kellemetlen érzés a gyomromból, az újság után nyúlok, és dühösen vetem bele magam az olvasásba.
***
Hirtelen jelent meg a színen, mégis felejthetetlen élményeket okoz mindenkinek, aki akár csak egy könyvét is elolvasta. Magával ragad minket könnyed stílusa és melankolikus hangulata, ami a gyönyörű írónő egész lényét átitatja. Új könyve apropójából adott nekünk interjút a kortárs író Sora Naegino. A szenvedés művészete méltó utód a sorban. De könyve ismertetésén túl, sokkal többet kaphatunk belőle is az interjú során.
Az írónő udvariasan válaszolgat a kérdéseimre, figyelmét azonban nem tudom lekötni. Tettetett ébersége csak a rutinkérdésekig terjed, az oda nem illőkre meglepően könnyen és nyíltan válaszol, mintha nem is venné észre, hogy hangosan is kimondja azokat
Néha rám tekint, és ilyenkor látom az érdeklődést a szemében. Ezekben a pillanatokban mindig könyvéről beszélgetünk. Ha személyesebb síkra terelődik a beszélgetés, szórakozottan tekintget ki az ablakon és szemléli az esőt odakinn, mintha egy baráttal beszélgetene.
Hamar feltűnik az embernek, hogy a szomorúság és a csalódottság, nem csak egy írói közhely, amit magára erőltet, hanem lénye legmélyéről fakad. Amikor könyve címéről kérdezem, felcsillan a szeme. Érzelemmel teli hangon ecseteli a cím jelentését, és fejtegeti a könyv szereplőinek és saját érzelmeinek kavalkádját. Elmosolyodik, és a bátyjáról mesél, akit elsőszámú kritikusának tart.
Amikor magánéletéről faggatom, bezárkózik. Megszűnik az áléberség és a szórakozottság. Megszakad minden. Szeméből eltűnnek az érzelmek, és üres, érzelemmentes hangon kérdezi, hogy mikor lesz vége az interjúnak.
Amikor megkérem, hogy ajánlja a könyvet az olvasóknak, a következőket mondja: Ajánlom új könyvemet mindenkinek, aki csalódott már valaha valakiben, illetve szenvedett ennek az embernek a hiánya miatt. Mindenkinek, akinek önerőből sikerült továbblépnie, hogy miután elolvasta ezeket a sorokat, megértse, milyen nehéz is volt a felejtés, és hogy milyen nagy tettet vitt véghez. Nem azt akarom elérni, hogy azok, akik most vannak életüknek ebben a fázisában megértést, és támogatást kapjanak, mert mindenkinek egyedül kell kilábalni a gödörből. Azért írtam ezt a könyvet, hogy képesek legyünk elfogadni szó nélkül azt, aki gyötri magát napi rendszerességgel, és épp ezért nincs szüksége arra, hogy más is felemlegesse ezt neki.
Utolsó kérdésem az volt, hogy ő is szenved-e. Egy sejtelmes mosollyal pillant rám, valami megfoghatatlan telepszik a szemébe, és csak annyit mond inkább csak magának, mint nekem, hogy talán igen.
Ajánlom mindenkinek, ezt a könyvet, minden korosztályban. Azért, hogy megtanuljuk elfogadni egymást, azért, hogy könnyebb legyen mindenkinek és azért, hogy visszaemlékezzünk életünk nagy döntéseire, amik talán mára már elhalványultak. És ajánlom azoknak ezt a könyvet, akik kicsit jobban meg akarják ismerni ennek a szomorú tekintetű nő történetének egy darabkáját.
***
|