|
CASINO BY CHATTERBOX
Chatterbox 2009.02.21. 13:11
A kastély szokatlanul zajos volt. Leon teljesen kifordulva magából tervezgette magában az elutazása menetét és a fennmaradó alig két és fél napot. Mindössze ennyi ideje van arra, hogy felkészüljön a világ elleni küzdelemre. Inasok, szolgák, lovászok csörtető dobogásai rázták fel az előcsarnokot a készülődés hevével. Sora még mindig a konyhában ült. Hátát kellemesen melegítette a mögötte húzódó ablakon keresztül vetülő nap, mely aranyglóriát vont teste köré. Csönd volt elméjében. Végtelen csönd. Márpedig jól ismert, hogy egy háborgó, bizonytalan szívnek a csend maga a gonosz, egy gyorsan terjedő méreg. Ilyenkor világoknak ellentmondó őrültségek is képesek igaznak tűnni egy szerelmes szív számára. Pláne egy hercegnői szív számára. Hisz mit tudhat ő a szerelemről, annak emésztő fájdalmáról és őrjítő féltékenységéről. Sora elméje különös játékot űzött vele. Mint egy gyermek, akit karácsonykor fosztanak meg ajándékától. Nem értette Leon-t. Miért akar most, pont most elmenni, mikor alig maradt idejük egymásra? Miért kell egyedül hagynia őt? Miért engedi, hogy most is egyedül, egy apró könnycseppel arcán üljön egy hatalmas, üres teremben.
Révületéből egy erős kéz simogató érintése hozta vissza. Leon került mellé a nélkül, hogy észrevette volna. A férfi szemében együttérzés, ellenben fékezhetetlen vágy és tenni akarás tombolt. Lassan állíttatta fel kedvesét és szorosan ölelte magához. Sora azonnal elérzékenyült. Ragaszkodóan viszonozta az ölelést és nem eresztette. Ajkaik egy csókban, egy szenvedélyes csókban forrt össze. Sora rózsás ajkai megremegtek, mikor elváltak Leon-étól.
- Nyugodj meg, kedvesem. Visszatérek és utána örökre együtt leszünk. - lehelt csókot a homlokára
- Miért mész el... pont most? Mikor csak három nap... - zokogott fel
- Hogy utána egy örökkévalóság lehessen... - szakította félbe
Hirtelen, gyorsan távozott onnan, újra egyedül hagyva őt, a nőt, az egyetlent. Tudta, ha egy pillanattal is tovább marad mellette, nem lesz képes elszakadni tőle. A bejárati ajtó vaskos kilincsét szorongatva megtorpant. Jerry rezzenéstelen arccal figyelte gazdája tétova mozdulatait. A lord még visszaszólt, majd ténylegesen elhagyta a kastélyt. Sora hallotta, ahogy a hintó kerekei sebesen szelnek át a kavicsozott előudvaron, ahogy a lovak patái erősen, ütemesen dübörögnek rajtuk. Összeszedte magát és mosolyt erőltetve arcára vetette bele magát a nap további perceibe.
A konyhában próbált segíteni, de nem tudott koncentrálni. Kisietett az istállókhoz, azonban ott sem lelt megnyugvást. Érdekesnek hatott számára, hogy pont azaz ember lesz a legjobb társasága, akit szinte alig ismer. Jerry-t követte, aki többször állt meg előtte érdeklődve. Sora szótlan volt és egy ilyen néma, mozdulatlan pillantott követően fáradtan ereszkedett le egy folyosón feszülő kanapéra. Az inas nem szólt, nem mozdult. Mégis ez a magatartás volt Sora számára a tökéletes...
Leon eközben viharos ütemben száguldott a Killian birtok felé. Szíve együtt lüktetett a zabolátlan lovakéval, melyek átsegítik hintóját a sűrű erdőn. Már messziről látta a kastély keskeny tornyait, ahogy az ég felé törnek. Amint megérkezett, minden etikettet félretéve rohant be az előcsarnokba és barátja nevét kiáltotta a visszhangos falak közé.
Yuri hamarosan meg is érkezett. A kiabálás arra engedte következtetni, hogy valami baj van, ezért a lépcsőn lefelé jövet olykor kettesével vette a fokokat. Amint meglátta lihegő, dacos barátját a bejárati ajtó előtt, kissé megnyugodott és így közeledett felé.
- Leon! Mi ütött beléd, hogy csak így, minden formalitás nélkül törsz be a kastélyba?
- Bocsáss meg nekem! De beszélnünk kell! Kiderült...
- Micsoda?
- Hogy ki is valójában Sora Naegino! - egyenesedett ki
A beszélgetést egy csendesebb helyen, Yuri dolgozószobájában folytatták. A könyvek, melyek magason sorakoztak a falon most kellemesen hatottak az feszülő idegekre. Az aranyhajú egy erős italt töltött Leon-nak, leültette és intett neki a történet megkezdését jelezve.
Leon gyakran ismételte meg a pohártöltést beszámolója közben. Barátja elképedve hallgatta a megpróbáltatásokat, az egyes vallomásokat és a tegnap esti bál részleteit. Elképedve, legbelül mégis apró kárörömmel szívében figyelte a saját magával küzdő férfit. Leon Oswald, aki egy konzervatív, minden örömtől elzárkózó férfi beleesik a legnagyobb hibába, amibe egy nemes csak bele tud esni. Neki tulajdonképpen mégis szerencséje van valamilyen szempontból. Hiszen az, akinek odaadta szívét mégsem cseléd, akit a világ elől titkolnia kell. Egy hercegnő. Talán a kocka teljes fordulatot vesz... talán ennek a hercegnőnek kellene elrejteni Leon-t, mint egy gyermek a féltett kincsét?
- Egy hercegnő? - dőlt előre kényelmes fotelében Yuri
- Igen. Anglia hercegnője. Ráadásul jegyese is van. - fedte be arcát két tenyerével
- Hát, drága barátom, ez cseppet sem hasonlítható az én ügyemhez. - dőlt vissza
A dolgozószoba ajtaján apró kopogások dörrentek meg. A férfi készségesen állt fel és nyitott ajtót az érkezőnek, Layla-nak. Illedelmesen meghajolt a vendégnek és helyet foglalt egy székben, közel a férjééhez.
- Ti hogy csináltátok? - törte meg a férfi a majdnem elhatalmasodó csendet
- Miről van szó? - csilingelt a nő hangja
- Leon Oswald szerelmes Sora Naegino-ba. - felelte helyette kedvese
- Milyen kiszámíthatatlan is a sors... - súgta halkan
- Nem... ez a történet nem egyezik a miénkkel. - csókolt kezet Layla-nak
- Miért nem? - pislogott értetlenül
- Mert Sora hercegnő... - nézett fel Leon
- Értem... - mosolyodott el halványan a nő és magában visszaemlékezett azokra az időkre, amikor ő ismerkedett meg Yuri Killien-nel
Kezdő cselédlány volt, ahogy a családjában mindenki. Már gyerekkora óta belenevelték, hogy ő arra született, hogy az urakat kiszolgálja. Nem is visszakozott mindaddig, míg be nem került a Killian kastélyba. Mindenki kedvesen fogadta őt, és tekintete azonnal egybefonódott a család egyetlen utódáéval, Yuri-éval. Természetesen mindent megcsinált, amit rá mértek, de sosem mulasztotta el megkeresni a férfit és felajánlani a szolgálatait. Ígéretes ifjú volt. Romantikus lelkű, politikus és költő egyaránt. Halomszámra gyártotta a lánynak a szerelmes, vágyakozó leveleket, aki azonban sosem ringatta magát beteljesületlen álmokba. Hogy is képzelhette volna? Ő cseléd, a fiú nemes. Teljesen lehetetlen. Csendben, visszahúzódva, magában szerette őt, de arra sosem mert gondolni sem, hogy az érzései viszonzásra leltek. Yuri Killien egy napon úgy kelt fel, hogy márpedig szembe száll a világgal. Magához hívatta a szüleit és egyenesen, nyíltan vallotta meg érzelmeit előttük. A szülők szörnyen csalódtak benne. Megfosztottak tőle minden segítséget, támogatást, a lánnyal pedig rabszolgaként bántak a fiú háta mögött. Layla már majdnem összetört. Hisz miatta hullt szét egy család, márpedig ő nem érdemel ennyit. A szülők azonban lassan megbékéltek. A lány egyre magasabbra került közöttük, végül teljesen beolvadt a családba, a társaságba. Amikor a Killien szülők eltávoztak erről a földről, Layla volt az egyedüli támasz Yuri számára Leon mellett. Bár ők nem nagyon szimpatizáltak egymással, mégis tökéletes csapatot alkottak. Méltóvá váltak arra, hogy tovább vigyék a Killien nevet, és ezzel Leon-nak is meg kellett békélnie. Igen, küzdelmes, nehéz harcok árán jutottak el idáig. De mit jelent annyi seb, könny és megaláztatás ahhoz képest, amit nap mint nap élnek át egymás szerelmében? Semmit... ezek semmiségek...
Layla szemében egy apró könnycsepp formált alakot és gördült végig arcán. Csupán kedvese vette észre, és ő is nagyon jól tudta, hogy ebben semmi megbánás vagy bánat sincs. Csupán a múlt egy örömteli emléke tört utat magának a lelkéből a könnyein át.
- Barátom! Ne késlekedj! - pattant fel helyéről Yuri - Egy szerető nő vár téged otthon! - mosolygott rá
És Leon mintha csak erre várt volna, szinte feltépte a gátakként előtte húzódó ajtókat és beugrott a kocsijába, hogy visszatérhessen az imádottjához.
Sora közben egyedül járt fel-alá, mikor kitárult az ajtó. Lábait gyorsan kapkodta egymás után és leste az érkezőt. Nem őt várta, de neki is rettenetesen örült. Dante lépett be a széles szárnyú ajtón, aki rögtön a felé érkezőt fogadta karjaiba. Sora szinte megrohamozta őt szeretetével és ölelésébe sűrítette minden vallomását.
- Jöttem, amint Leon hívatott. - simított végig a lány arcán
- Leon? - csillant fel a szeme és kellemes melegség járta át az apró kedvességért
Egy elégedett mosoly keretében vonultak vissza a lány szobájába, ahol ő mindent bevallott és elmesélt neki. Dante jót derült az esedékes botlásokon és célzásokon, amiktől a lány már teljesen elpirulva, szégyenlősen vallott tovább.
- Liliom? - tekintett a lány asztalára Dante
- Igen. Úgy döntöttem, hogy ide fogom ültetni.
- Biztos vagy benne? Tényleg ezt akarod? Meg tudnád tenni? - nézett húgára összeszűkült, mégis féltő szemekkel
- Igen. Ez az a hely, ahol le tudnám élni az életemet. Nem... Ahol le akarom élni az életemet! - felelte határozottan, felállással nyomatékot adva kijelentésének
- Ebben az esetben. - lépett elé - Rám mindenben számíthatsz. Örülök, hogy az a tűz, ami gyermekként megvolt benned, még mostanra sem aludt ki.
- Sajnálom, de az a tűz már kialudt... az gyerekes és kacér volt. Ez a tűz egy szerelmes nő szívéből fakad.
- Rendben. Úgy látom ez a Leon gyerek teljesen elvette tőlem az én kis hercegnőmet! - borzolta meg a lány haját játékosan, amivel kis vidámságot varázsolt a nyomasztó hangulatú szobára.
Sora megragadta a virágcserepet és testvére karját, majd szinte rohanva húzta őt le maga után a hátsó kertbe. Együtt kapartak gödröt a fagyos földbe, hogy utána elhelyezhessék a lány virágját oda. Nem érdekelte, hogy valószínűleg egy napig sem bírná ki. Nem érdekelte, hogy a számára oly sokat jelentő hagyományokat most ezzel a tettével szinte maga tette tönkre. Neki csak az volt a lényeg, hogy a virág hagymája ebben a földben nyugodjon. Semmi több. Elégedetten magasodtak a testvérek a most még szilárdan ellenálló virág fölé és gyorsan kimosakodtak. Gyerekes játszadozás vette kezdetét, mely vízspriccelésből és az egész kastélyt jelentő kergetőzésből állt.
- Hát már sosem nősz fel? - nevetett Dante
- Én biztosan nem! De ahogy elnéztem, te is élvezted! - nevetett és egy gyors puszit nyomott a férfi arcára
A hintó hatalmas zajjal állt meg a ház előtt, megszakítva az idilli pillanatot. Sora szeme szerelmesen csillant fel és ezt bátyja is elismerte. Talán most fogadta el, hogy húga már máshoz tartozik. Egy láthatóan erős, szilárd akaratú férfi védelmezi majd őt mindentől, ami ezek után éri majd őket. Ezért... Ezekért a szerelmes pillantásokért fogja minden segítségét nekik ajánlani, ha ezzel vissza is kell térjen régen elhagyott családjához.
Leon újfent berontott a kastélyba és ölelő karjaiba zárta a felé repülő angyalkáját. Megemelte kissé és pörögni kezdtek együtt, mint a gyerekek.
A két lord férfias üdvözletet váltott és hármasban fogyasztottak el egy forró italt, mely igazán jól esett ezen a kora téli napon. November volt. Hamarosan lehullanak az első hópelyhek. Sora elméjében akaratlanul is kirajzolódott egy tökéletes karácsony, melyet ezek között a falak között töltene. Sophi izgatottan keresgélné az ajándékait, Leon a kandalló mellőli fotelből figyelné húga határtalan szeretetét. Ő maga a konyhában segédkezne és kínálná újdonsült családját süteménnyel. Talán még Layla és Yuri is itt lenne... meg Dante... és ha a szülei is elfogadják a döntését? Nem lenne jó egy karácsony... együtt?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
