Két nap. Ennyi maradt meg nekik nyugalomban. Leon és Sora szorosan egymást ölelve várták a hajnalt, mely kegyetlenül törte meg álmukat, idilljüket. A férfi ébredt először, de szemeit csak még jobban összeszorította a tudat, hogy fogy az idejük. Érezte, ahogy karjában ez a csöpp kis angyal egyenletesen szuszog, békésen. Ösztönösen szorította magához, mire a lányt is ébredésre bírta. Sora lassan emelte meg pilláit, melyek még őrizték a tegnap este eltitkolt könnycseppeket. Mogyoróbarna szemeit fájdalmasan emelte fel kedvese arcára, melyet megkeményített a tudat... az elszakadás vagy a fájdalom tudata. Puha ujjaival érzékenyen rajzolta körbe a férfi arcát, annak minden domborulatát és végül megállt annak kiszáradt ajkain. Ez eddig csábító, puha, mézédes ajkak most száradtak, érdesek, szinte fájdalmasak voltak, mégis arra ösztökélte, hogy megcsókolja. Leon-t bár váratlanul érintette ez a gesztus, mégis azonnal viszonozta. Ennél szebb reggelt el sem képzelhettek volna. Hamis mosollyal köszöntötték egymást és úgy viselkedtek, mint bármely átlagos reggelen. A férfi kelt ki először az ágyból. Kezével próbálta ébredésre bírni arcbőrét, megfáradt izmait kis nyújtózással élénkítette meg. Sora halkan kuncogott az aranyos jeleneten, mire kedvese felvont szemöldökkel tekintett rá vissza.

- Mi olyan mókás, Csipkerózsika? - sétált oda elé az ágy másik széléhez
- Csak a hercegemen mulattam. Tudja, egész furcsán néz ki és viselkedik reggelenként. - kacsintott
- Talán jobbra vágyik? - suttogta halkan, csábítón a lány elé
- Hát mit ne mondjak, jól elbánt velem a sors. - tette keresztbe csalódottan a karjait maga előtt
- Igen? Na megállj csak! - kapott egy párnához és fenyegetően dobálta egyik kezéből a másikba
- Ugye nem! Leon! Ne merész... - és egy párna landolt az arcán

Sora vontatottan állt fel az ágyról, haja eltakarta arcát. Kezében ott nyugodt az előbb érkezett, hímzett darab és pár pillanatig némán álltak egymással szemben. Leon kissé megrettent. Nem értette, mi folyik körülötte, ezt pedig nem nagyon szerette. A feszült pillanatoknak Sora vetett véget, mikor fejét határozottan felemelte, megmutatva játékra éhes, ravasz mosolyát, csillogó szemeit és lábait ugrásra készen hajlította be. Leon azonnal a következő párnáért nyúlt, hogy viszonozza szerelme által dobott párnákat. Viháncolás, szívmelengető kacaj és felhőtlen boldogság rázta meg a kastélyt.

Sophie is ezekre a zajokra lett figyelmes és óvatosan kukucskált be az ajtón. Elképedve figyelte az eddig szilárd, kimért bátyját, ahogy egyszerre ötéves gyermekként játszik Sora-val. Ő is a részese akart lenni ennek a csodának. Hangtalanul osont be az egyik magas támlás karosszék mögé és egy, az éppen oda pottyanó párnát gyorsan magához vette. Indulatosan állt fel és hajította Leon-nak a puha darabot, mely erőteljesen csapódott neki a férfi tarkójának. A levegő egy pillanatra megfagyott. Sora és a férfi azonnal rájöttek, hogy ebben a csatában, nem csak ketten vesznek részt. Némán tekintettek körbe a szobán és a kislányt, hálóruhájának szoknyarésze buktatta le, mely kissé kilógott a szék mögül. Ravaszul mosolyogtak egymásra és lábujjhegyen közelítették meg őt, majd egyszerre vetették rá magukat.
Sophie a meglepettségtől elsikította magát és azonnal futásnak eredt, a másik kettő pedig utána. A szoba ajtajánál szinte az egész cselédség felsorakozott. A gazdák lassú mozdulatokkal igyekezték rendbe tenni ruhájukat és hajzatukat, melyen magukban jót derültek a szolgálók.

A kissé kellemetlen pillanatoknak egy kedves, mára már megszokott hang vetett véget. Dante érkezett meg a kastélyba és családtagként nem kellett bebocsátást nyernie. Amint megpillantotta a hálóruhában, lúdtolltól ékes hajzatú nemeseket egymás mellett állni, azonnal összegörnyedt a nevetéstől. A cselédek lassan elszivárogtak és magukra hagyták őket.

- Ezt nem hiszem el... - lihegte nevetése közepette
- Elég már! r11; próbálta csitítani őt pironkodva Sora
- Hagyd csak. Már megszokhattuk... - legyintett felé Leon és húgát a szobájába parancsolta, hogy öltözzön fel - Megtennéd, hogy odalent megvársz minket? Egy pillanat és csatlakozunk!
- Rendben. - köszörülte meg a torkát és próbált az illemnek megfelelően viselkedni, kevés sikerrel

A természet is csak most kezd éledezni. A nap erőlködve próbálja ontani melegét a szinte már fagyott földre, a hűvös, csontig hatoló szél újra megindította őrült vágtáját a birtokon. Mégis, ha vele tartunk, különös dolgok szemtanúja lehetünk. Egy nagyobb domb mögött négy férfi didergett. Az egyik egy kissé lesoványodott, láthatóan paraszti származású idős úr, aki összekulcsolt kézzel, lelkesen bólogatva állt egy hatalmas másik előtt. Parancsolója hosszú, fekete, téli palástot viselt izmos hátán, egyenruhája messziről kitűnik a fényes páncél ragyogása miatt. Mögötte két, szinte teljesen egyforma öltözetű katona feszített, ellenállva a jeges fuvallat kegyetlen játékának, mellyel még a ruhájuk alá is utat talált magának. A sötét öltözetű ravasz mosolyra húzta ajkait, fejét magasra emelte és utasította a gazdát.

- Eredj!

A kastélyban eközben jókedvű beszélgetés vette kezdetét. Sophie, Dante, Sora és Leon egy forró tea mellett beszélgettek olykor teljesen jelentéktelen dolgokról. Legtöbbet, szokásához híven Dante beszélt, aki szinte elvarázsolta a lányokat különböző meseszerű történeteivel, amiket a távollétében élt át. A hercegnő egy pillanatra magukra hagyta őket és a konyhába sétált. Öröm fészkelt szívébe, amikor a megjelenése nem zavart, sokkal inkább kellemes meglepetést váltott ki. Pierre már az ebéd elkészítésébe merült bele, Jerry pedig, talán először Sora jelenlétében, de elmosolyodott és mindenben rendelkezésére állt a fiatal szakácsnak. Egy terítékkel többet rendeltetett az asztalhoz, majd visszaindult a többiekhez. Útja közben Sophie igyekezett felé széles mosollyal az arcán.

- Mi történt? - kérdezte őt kíváncsian
- Politika... - adta meg a kimerítő választ és széttárta a kezeit

Sora belekarolt a kislányba és együtt igyekeztek ki az udvarra. Melegen felöltöztek és az istállókhoz siettek. A lovak azonnal felnyerítettek az érkezőket megpillantva, így jelet adva hűséges lovászuknak. Olivier valahonnan messziről kiáltott feléjük, hogy várjanak egy pillanatot.
- Jó reggelt a hölgyeknek! - érkezett meg, kezét pedig erősen törölgetni kezdte
- Neked is jó reggelt! - döntötte meg kissé a fejét Sora és várta Sophie üdvözletét, hiába

Ugyanis a kislány rögtön belevetette magát a lovak közé és mindet meg akarta szeretgetni kicsit. A karámon kívül állók jót derültek a kislány igyekezetén, majd félrevonultak. Sora nem érezte jól magát. Furcsa érzés szorongatta a szívét... olyan, mint egy előérzet. A férfi egy kocka szalmabálához vezette őt és leültette. Hiába derült ki a lány rangja, mindig is barátokként, egyenrangú felekként tudtak egymással beszélgetni.

- Mi nyomja a szíved? - kérdezte a férfit
- Ma még nem láttam May-t... - felelte halkan
- E miatt? - nevetett hangosan - Ennek örülnöd kellene!
- Lehet... de sokkal jobban viseltem, mikor tudtam, hol van és mit csinál. Most aggaszt, hogy fogalmam sincs, hol van. Még a végén keresztülhúzza a számításaink. - szorította össze szoknyáját erősen
- Nyugodj meg. - tette kezét a lányéra nyugtatólag - Inkább menj vissza a lordhoz és próbálj meg boldog lenni.
- Igyekszem... de ez a határidő... a fejemben folyamatosan kattog egy antik óra, és vészjóslóan harangoz minden egyes órában. Megöl ez a kétely... a holnaptól való félelem.
- Ne aggódj. Nem lesz baj. Mégiscsak a nagy Leon Oswald szívét ejtetted rabul!

Sora szíve bár nem nyugodott meg teljsen, barátja szavai igen pihentetően hatottak rá. Újult erővel és magabiztossággal állt fel és szólt Sophie-nak, hogy ideje visszatérniük a kastélyba, aki bár kissé duzzogva, de beletörődve szaladt felé. Ahogy a kastély főbejáratához siettek, a lányok egy szegény, kissé megtört és láthatóan teljesen kimerült férfit láttak az ajtóhoz sietni. Semmi kopogás, semmi etikett, csak berontott. Sora összehúzta a szemöldökét és bár pontosan tudta, hogy Leon a férfit ezért a viselkedésért karóba is húzatná, igyekezett a hidegfejű, higgadt maradni a társaságban. Szigorúan nézett le a kislányra, aki ugyanilyen elszántsággal bólintott a néma kérdésre. Szinte már futva indultak meg és léptek be az előcsarnokba, onnan a nappaliba, ahol nemvárt fordulatnak lettek szemtanúi.

- Kérem, siessen! - esdekelt a férfi Leon-hoz, aki Dante segítségét kérte
- Mi történt? - lépett hozzájuk Sora
- Valaki tömegszámra rabolja és vadássza le a birtokon tanyázó vadlovakat! - dörögte Leon

Sora ijedten kapta ajkai elé ujjait és egy kissé meghátrált. A férfi azonnal lágyított a hangszínén és sóhajtva ölelte át kedvesét, aki természetesen belesimult a gesztusba. Dante szakította meg az idilli pillanatot, mikor karját Leon vállára helyezte, ezzel jelezve, hogy indulniuk kell.

- Te is mész? - remegett meg a hercegnő - Mégis miért?
- Kicsi lány... - simította meg a lány kissé kócos haját, melyet a hűvös szél tépázott meg - Leon bátor meg erős meg ki tudja még mi, de egy egész csapat lóval ő sem bír egyedül.
- Akkor vigyetek helyi parasztokat! Felőlem elvihetitek az egész cselédséget, de...
- Csss. - tette mutatóujját a lány kissé kiszáradt ajkaira a lord - Nem értem a félelmed, de megígérem, hogyha visszajöttünk, mindent megbeszélünk, rendben? - eresztett szerelme felé egy bátorító mosolyt Leon

Tehetetlen volt. Szívében ott motoszkált, feszített, perzselt, égetett azaz érzés, amit egyszerűen nem tudott megfogalmazni. Ami szinte megőrjítette és a tudat, hogy egyedül marad ebben a hatalmas épületben, csak még jobban feszítette mellkasát, mely most veszett sebességgel hintázott a félelemtől. Sophie bátorítóan simogatta meg a hátát, miközben némán, mozdulatlanul nézte végig, ahogy az életének két legmeghatározóbb férfija kisétál az ajtón. Az ajtón, mely nehéz vassal futtatottan csukódott be utánuk egy halk kongás kíséretében. A hang, mint egy fullánk, érte a lányt, akinek szeméből egy könny született és gördült végig az arcán.
Hogy ne legyenek egyedül, visszavonultak a konyhába, ahol mindig is jó hangulatban telt az idő. A hercegnő mégis hamis mosollyal arcán tekintett ki a nagy világba egy széles ablakon keresztül, ami most nagy meglepetést mutatott a számára. Látta, ahogy az a paraszt ember elsompolyog a hátsó kapu felé és az arcán éktelenkedő gonosz, szinte tébolyult mosoly csak még jobban aggasztotta. Elnézést kérve távozott egy kis időre és követni kezdte a férfit, aki elveszni készült az istálló sötétjében. Puhán lépkedve, bújva kereste a rést az istálló ajtaján, melyen kileshette, mi folyik odabent. Szemei kipattantak és nem gondolkodva szaladt befelé, egyenesen egy, a földön fekvő férfi felé.

- Olivier! Olivier válaszolj! - vette ölébe a kábult férfi fejét
- Áúh... - súgta sziszegve
- Mi történt? Ki volt azaz ember? - próbált utalni a koldusra
- Nem tudom... hirtelen történt... én...
- Nyugodj meg! Feküdj és meg ne mozdulj amíg jobban nem vagy! Én utána nézek a dolgoknak! - pattant fel és sietett vissza a kastélyba

Látta, ahogy két, teljesen felfegyverzett katona lép ki a személyzeti bejáraton és a főbejárathoz igyekeztek. Ebben a pillanatban valami elszakadt benne. Már nem létezett rang, úriság vagy illem. Lélekszakadva futott be a hátsó ajtón a konyhába és abban a pillanatban, amint beért, hátát az ajtónak vetette a látvány. Pierre a földön fekszik. Akár az előbb Olivier. Őt is gyorsan szóra bírta, de hiába, itt sincs eredmény. Ebben a pillanatban hatalmas, ütemes kopogás rázta meg a bejárati ajtót. Sora azonnal felpattant és rohant oda. Már látta, ahogy az inas kissé megigazgatja magán ruháját, mely a fekete és a szürke tökéletes párosítása volt. Ahogy kissé megigazítja hófehér nyakkendőjét és orrán magasra tolja szemüvegét és... a kilincsért nyúlt.

- JERRY! NEEEE! - kiáltotta az előcsarnok végéből, ám elkésett

A mindig finom eleganciával bíró inas kitárta maga előtt az ajtót és azonnal leütötték őt a katonák. Sora megdermedt a kegyetlenségtől. Abban a pillanatban újra találkozott a szeme, a tudata azzal a méregzöld tekintettel, amitől sosem tud szabadulni. Ami rögtön béklyót ver a lábaira és testét nehéz súlyokkal erőlteti a földre... Lord Anthony Battlefield... A férfi most is elegáns, mégis riasztó. Ahogy csizmájának hosszú, fagyott szára minden egyes lépésnél összeütközik, ahogy talpa koppan a márvány padlón, az szinte sokkolta. Egyre csak közeledett. Nem nézett semmit, csak a lányt, annak őz barna, félelemtől remegő és kissé könnytől homályos szemeit.

A bűvöletet Sophie megjelenése törte meg. Amint megpillantotta a földön fekvő hűséges szolgájukat, Sora riadt arcát és a férfiak erőszakos vonásait, azonnal odaszaladt a hercegnő elé, hogy megvédje. Sora-t meghatotta, Anthony pedig egyszerűen szánalmasnak találta ezt a jelenetet.

- Lady Sophie, ha nem tévedek?! - hajolt meg a férfi
- Ön nyilván nem kívánatos személy a kastélyunkban! - húzta ki magát, és bár belül remegett, kívülről ez egyáltalán nem jellemezte őt
- Milyen egy ostoba lány. - csóválta a fejét cinikusan
- Nem tűröm, hogy így beszéljen vele! - sziszegte Sora
- Lám-lám! A néma hercegnő újra szavakra lelt! - indult meg határozottan feléjük
- Tűnjön a kas...

Sophie hangját egy erős férfi kéz halkította el. Ugyanis Lord Battlefield, minden férfi mivoltát félretéve, úgy felpofozta a lányt, hogy az messze esett Sora elől. A hercegnő dermedtsége felolvadt. Féktelen düh tüze éledt benne és puszta kézzel esett neki a nála majdnem másfélszer nehezebb, felfegyverzett, páncélozott férfinak. Keze lendült, melyet lefogta, majd másikkal próbálkozott, azzal is sikertelenül. Semmije sem maradt, csak a hangja. Kiáltott, sikított, rúgott, harapott, karmolt, hiába. Senki sem volt ott. Senki sem jött, hogy megvédje, hogy megmentse. A lord karjai úgy tartották, olyan szorosan, hogy már félő volt, menten összeroppan. Aztán egy tompa ütés a tarkóján és aléltan omlott a nemkívánatos férfi karjaiba.

Sötétség... még nagyobb sötétség... enyhe bizsergés... szavak érthetetlen visszhangja az elméjében, melyeknek talán jelentőségük sincs. Lassan azonban, mintha fényt látna. Nem ért semmit... nem tud semmit... Az apró, hajnali fény, mely zárt szemfedőire telepedett sziklasúlyként hatott rá. Aztán minden erejét összeszedve nyitotta meg lelkének tiszta tükrét, és utána azt kívánta, bár ne tette volna...

- Hol vagyok? - kérdezte bele a semmibe, látszólag ugyanis senki sem volt abban a szobában, melyben eszméletlenül feküdt, mely túlságosan ismerős volt neki, mely most reménytelenségbe taszította
- Itthon... - a hangra oldalra vetette a fejét és szüleivel találta szembe magát - Angliában...