|
CASINO BY CHATTERBOX
Chatterbox 2009.02.21. 13:15
A jéggé fagyott földön két ló haragos vágtája verte fel a tájat. Az állatok úgy viselkedtek, ahogy lovasuk. Szinte egy lényként törtek át a messzeségen. Őrült, féktelen vágta. Ha valaki látta volna őket, talán azt hiszi, esztelen versenyben vannak egymással. Nem sokat tévedne. Ők ugyanis az idővel versenyeztek. A fekete és a deres csődör torkát szinte felégette a gyorsan belihegett levegő, mégsem volt megállás, vagy pihenő. A hídhoz érve lassan fogták vissza az iramot. A lovak meg sem álltak teljesen, ők már lepattantak róluk. Leon és Dante hihetetlen sebességgel rohant a kastélyba, melynek nyitott, árva ajtaja megrémisztette a férfi szíveket.
,
A földön először az ébredező Jerry-t találták, aki nem szólva mutatott maga mögé. Leon egy veszett vadként indult meg könnytől és vértől ázott arcú húga felé. Úgy zárta a karjaiba, hogy ne ártson neki, mégis a lehető legbiztonságosabb legyen a számára. Nem kérdezett... nem szóltak semmit... mégis tudták. Dante gyorsan felkutatta a többi szolgálók, akik lassan mind magukhoz tértek. Csúfos vereség... Anglia hercegének szemében ritkán látott haragos láng csapott fel, melynek akár egyetlen szikrája felperzselte volna ellenségét. Idegesen kapkodta a fejét és ment vissza Leon-hoz, aki még mindig a húgát tartotta.
- Indulhatunk... - nyújtotta a férfi felé a kezét, aki meg sem mozdult
Mélyen járt gondolataiban. A szíve ketté hasadt. Erről beszélt neki Sora. Azaz ember kegyetlen és nem tisztel senkit és semmit, ha Sora-ról van szó. Ennyire más lenne, mint az a férfi? Ahogy ott ült a földön, egy leszidott összeroppant gyermek képét mutatta. Hiába próbálta észhez téríteni őt Sophie is, egy rongybabaként mutatkozott. Nem akart senkit sem elveszteni maga körül. A szülei halála után már csak Sophie maradt meg neki. Nem bírná ki, ha bármi baja esne a kis angyalának... de mi lesz így Sora-val?
- Leon Oswald! - keményítette meg hangját Dante - Mi ütött beléd? Talán nem szereted a húgomat?
Leon esedező szemekkel nézett fel a férfira. Hangtalanul, mozdulatlanul, csak a szemével tiltakozott, de azzal igazán hevesen. Bár ezt a herceg is látta, mérhetetlenül nagyot csalódott benne. Kezét elrántotta előle és lendületesen hátat fordított nekik, majd csizmájának talpát erősen a padlóhoz verve lépdelt kifelé. Sophie hitetlenkedve rázta a fejét és ahogy Dante távolodott, ő egyre inkább próbálta észhez téríteni bátyját.
- Hmm... - állt meg az ajtóban Dante és visszaszólt - Szóval így állunk. Akkor csak hogy tudd, Oswald. Soha többé nem akarlak látni a húgom közelében!
Hangja sokáig dörgött még a teremben és visszhangzott Leon fülében. Mégis, csak lassan fogta fel a történteket. Vontatottan kelt fel a földről, megigazította ruháját és lenézett húgára. Harag... harag és csalódottság. Csupán ez maradt neki. Amint megtudták ott, a mezőn, hogy semmi sem történt a lovakkal, szinte azonnal leszűrték az átverés lényegét. Ott, azon a tisztáson mégis Leon volt az, aki először jött rá. Ő volt az, aki először ült fel a lóra... ő volt az, aki a ki nem mondott versenyben bőven vezetett... ő volt az, aki egyetlen pillantásával nyársra tudta volna húzni azt a parasztot vagy Sora jegyesét. Ezért volt érthetetlen a kikötővárosba tartó Dante számára ez a hirtelen változás. Mégis mi üthetett belé? Mi változtatta meg az érzéseit ilyen szinten?
Ahogy felsétált az első Angliába induló hajó fedélzetére, különös érzés ütötte meg szívét. Kissé csalódottan, mégis beletörődve tekintett vissza erre a kis nyüzsgő, francia városra. Az emberek határtalan, néha talán terhes szeretete, ami itt fogadta kissé megnevettette. De vége. Határozottan fordított hátat nekik és tekintett messze maga elé. A nap már lemenőben volt, így Anglia partjainak fénye már kivehető volt az arany szürkületben. Egy öregecske férfi leültette őt és ellátta apró tanácsokkal. Ahogy a part közeledett feléjük, ő úgy gyűjtött egyre nagyobb dühöt és magabiztosságot magába. Hajóútja alatt rengetegszer elképzelte maga előtt a viszontlátás pillanatait. Hiszen egykor ő maga szökött el innen és sosem akart visszatérni. Erre fel most önszántából indult haza... Haza... különösen hangzott számára ez a szó, ha Angliáról volt szó. Hiszen neki semmit sem jelentett.
Kikötött a hajó és ő habozás nélkül lépegetett lefelé a padlón. Az emberek megbámulták őt, de szemükben nem a felismerés, sokkal inkább a kíváncsiság csillogott meg. Hűvös eleganciával állított meg egy hintót és régen látott szülőkastélyába vezérelte a kocsist.
Sora eközben rázkódva sírt az ágyában. Amint felismerte helyzetét, megpróbált mindent elmesélni a szüleinek, akik egyetlen szavát sem hitték. Tipikus angol arisztokraták. Főleg az apja. Sosem engedett az elveiből és csupán az volt helyes, amit ő tett vagy mondott. Mindenki más csak követni tudta őt, elérni sosem. A lány már szökni is akart, de az ajtót, Lord Battlefield kérésére bezáratták, nehogy illetéktelenek juthassanak be a lány szobájába. Milyen egy eszes és megfontolt férfi. A hercegnő álomba sírta magát. Egy álomba, ami attól a pillanattól kezdődött, amikor ő elaludt. Álmában egy cseléd látogatta meg, és a vacsorája mellé egy rövid üzenetet hagyott, mi szerint Leon és Dante erre tartanak, hogy megmentsék őt ettől az embertől. Igen. Ezt akarta hinni. Szemei azonnal kipattantak és elhatározásra jutott. Lefürdött, átöltözött és egy hercegnőhöz illő viselkedést vett fel álarcként magára. Hamarosan kopogtak az ajtaján és megérkezett a vacsorája. A zord, hűvös külső, amit Leon-tól kölcsönzött nem hagyta, hogy kíváncsisága megmutatkozzon rajta. Az étel mellett, nem volt üzenet. De nem bánta. Kapva az alkalmon indult el kifelé a fojtogató szobából és egyenesen a társalgóba igyekezett. Nem csalódott. Apja és anyja ott ültek és szótlanul várták az este eljöttét.
- Sora!? Mit keresel itt?- pattant fel újságja mögül Lord Kalos
- Lám csak, apám. Maga semmit sem változott az idő alatt, míg távol voltam. Ugyanolyan unalmas és hirtelen haragú. - nézett felé gonosz mosollyal és meglepő hidegséggel - Mondja csak, hiányoztam Önnek egyáltalán? Vagy örült, hogy nem voltam jelen?
- Mit képzelsz magadról? - lendült a férfi keze, ám Sora, ha mást nem, legalább azt megtanulta, hogyan védje meg magát az apjával szemben, ezért elütötte a felé közeledő tenyeret, apja legnagyobb meglepetésére
- Soha többé... ne érjen hozzám! - sziszegte
- Kicsim... - szaladt oda hozzá anyja és könnyezve ölelte át lányát - Gyere egy kicsit! Beszélgessünk... - húzta magával az ajtó felé
- Isten áldja, apám! - intett neki és elfogadva a felajánlást, kisétált a teremből anyjával a karján
Csendben haladtak egymás mellett ki a kertbe, ahol egy nagyobb üvegházba léptek be. Sora-t azonnal megrohamozták az emlékek. Amikor Leon a Killien birtokon töltött idejében Yuri-val és Layla-val egy hasonló üvegházban beszélgettek és ő szolgálta fel nekik a teát... ügyetlen volt és elesett... ő segítette fel. Talán minden ott kezdődött el igazán. Szemébe akaratlanul is könny szökött, amit könnyedén törölt el, de édesanyja észrevette.
- Óh, gyermekem. Mi történt veled? - ültette le őt egy hosszabb kanapéra és mellé telepedett
- Nyugodjon meg, anyám, jól vagyok. - szegte oldalra a fejét
- Ne tedd ezt velem. Tudod nagyon jól, hogy én mindig a te boldogságod mellett álltam. - simította meg arcát
- Tudom... - súgta halkan és egy határozott mozdulattal anyja karjaiba omolva kezdett el újra sírni
- Édesem. Nyugodj meg. Meséld el nekem, mi történt veled azóta...
Sora úgy nézett fel rá, mint amikor nyolc évesen elhagyta őket a bátyja... Dante... akit azóta már megtalált és újra megismert. Csak most tudatosult benne, hogy valójában itthon még mindig halottnak vagy legalábbis eltűntnek hiszik. Lassan, részletesen kezdett el mesélni édesanyjának és végül elmondta neki fivére történetét is. A nő megtört. Zokogott lánya vállán és sűrűn áldotta Isten nevét, amiért ilyen csodát tett velük.
- És most hol van? - nézett fel rá reménnyel teli szemekkel
- Talán még Franciaországban. De valójában fogalmam sincs. Azt mondta, hogy mindig megvéd engem. Ha igazat mondott, lehet, hogy erre tart.
- Miattad? - szomorodott el kissé - Csak miattad? - nézett el bágyadtan lányáról
- Mégis mit hittél? - háborodott fel kissé ezen a jeleneten Sora - Azok után, hogy alig 16 évesen meg akartátok házasítani?! Szerinted hatalmas mosollyal az arcán rohan hozzátok, hogy keblére öleljen titeket? Na de kérem!
- Elhallgass, te lány! Semmit sem tudsz az egészről! - állt fel határozottan - Ő az én kicsi fiam volt... ő volt a mindenem... a büszkeségem, reménységem. - omlott vissza helyére - Amikor apád elmesélte tervét, iszonyú haragra gerjedtem. Ellenszegülni a királynak viszont hatalmas felelőtlenség lett volna felőlem. Így behódoltam. Amikor ugyanezt megtette veled, már undorodtam az egésztől. Magamtól... az apádtól... a politikától. El akartam menni, itt hagyni mindent... ám az én egy szem kislányom megtette helyettem. Őszintén szólva büszke voltam rád. Büszke voltam, amiért megtetted, amit én nem tudtam... ellenszegültél.
- És mond csak. Elfogadnád a választottam, ha ő kérné a kezem tőled?
- Sora Ana-Maria Naegino Ediot! - állt fel a királyné letörölve könnyeit - A te választottad csakis egy nemes és bátor szívű férfi lehet. Fejedelmibb, mint amit valaha is magad mellé választhatnánk. Így igen, elfogadom őt!
- Köszönöm! - ölelte meg szorosan anyját, mikor egy, a lány számára ismeretlen inas igyekezett feléjük
- Lady Sarah, Lady Sora! - hajolt meg - A király látni óhajtja önöket!
- Rendben! Megyünk! - húzta ki magát a két határozott nő és együtt indultak vissza a kastélyba
Az étkezőbe vezették őket, ahol a megterített asztalfő mögött apja sétált fel-alá idegesen. Sora az asztal egyik, anyja, Sarah, pedig a másik oldalán közelítette meg helyét. A férfi az érkezésük után higgadtságot erőltetve vonásaira foglalt helyet a hölgyek után. Csendben falatoztak, bár lányuk inkább csak unottan turkált az ételben ezüst villájával. A kastélyt erős dübörgés rázta meg, mitől a lány szíve hevesen kezdett lüktetni. Reménykedve tekintett fel a tányérból egyenesen a vele szemben ülő anyjára, aki az izgatottságot látva szintén kíváncsian nézett az ajtó felé. Az inas a megszokott ütemben érkezett és jelentett be egy névtelen látogatót, aki csupán Sora-t óhajtja látni. A lány felpattant az asztaltól és már épp indult volna, mikor apja eget rengető hangon kiáltott rá.
- ITT MARADSZ! - egyenesedett fel a férfi is - Nem fogja egy jött-ment megzavarni a király vacsoráját a családjával!
- Család? Ugyan már! Ne nevettessen! Hol van itt család? - tárta szét kezeit és cinikus hangon szólt
- Te arcátlan! Mégis mit tanítottak neked odaát? A franciák mind félkegyelmű, rosszindulatú, mocskos szájú...
- ELÉG! - kiáltotta, mire mindenki megdermedt - Ha így piszkolja őket, kicsit tekintsen magába apám! - felelte hevesen - Én oda menekültem innen! Nekem az a hely jobb volt, mint itt! Apám! Akkor ez a hely milyen lehet, ha Franciaországot így jellemezte? - ragadta meg a szoknyáját és kirohant a teremből
Sarah magában ujjongott és ezer csókkal tüntette ki lányát, kívülről viszont szigorúan tekintett felé, nehogy a királyt még magára is haragítsa. A hercegnő sietősen ment a bejárathoz és megtorpant kissé az érkezőt felismerve, majd még gyorsabban szaladt felé. Dante jött el hozzá, érte.
- Gyere! Menjünk innen! - ragadta meg húga kezeit a férfi
- Várj... - csüggedt kissé - Hol van?
- Nem érünk rá! Menjünk! - terelte a témát
- HOL VAN? - kérdezte összegörnyedve, összeszorított szemmel és ököllel
- Nem jött el... megfutamodott... - dörögte kegyetlenül az igazságot
Sora szemei lassan nyíltak meg. Hát ennyi volt. Úgy érezte magát, egy helyben állva, mint egy lélektelen baba, akit csak megunva a padlásra dobtak és elfeledkeztek róla. Dante hallotta, ahogy szüleik vitázva közelednek, ezért felkapta húgát és berakta a hintóba, amivel érkezett, majd azonnal elhajtottak. Szinte rá sem tudott nézni. Mint egy lebénult angyal, akit a mennyekből a földre taszított az Isten, hogy megtapasztalja a gonoszságot és gyarlóságot, ám az angyal összeroppant a teher súlya alatt.
Visszautaztak Franciaországba, de eszük ágában sem volt Leon közelébe menni. Egy csendes, eldugott kis birtokon húzták meg magukat, ami Dante sajátja volt. Itt élt, amikor elszökött otthonról. Itt fogadta be egy jóravaló, idős házaspár, akik unokájukként kezelték őt és neveltek belőle igazán nemes és tiszta szívű embert.
A kis kastély most egyedül állt, ezért tökéletes volt számukra. Se személyzet, se szolgák, se szomszédok. Csak ők ketten. Dante úgy vigyázott rá, mintha még mindig az a kicsi lány lenne, aki akkor este nézett rá.
Eközben, valahol messzebb tőlük, az Oswald kastélyra gyászként omlott Sora távozása. A személyzet arcáról a móka jele lekopott, Sophie egész nap a szobájában sírt és ki sem mozdult, még enni sem, Leon pedig minden idejét odakint töltötte a birtok földjein. Úgy élt, mint egy fantom. Csak aludni tért vissza az otthonába. És talán pont ez az életstílus jelent majd megoldást a számára...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
