Casino
Chatterbox 2009.02.27. 19:49
„Már egy teljes hete, hogy elment... azóta nem láttam, nem hallottam róla. Ez pedig egy kissé megnyugtat ám feszélyez is. Ha megesküdött volna, azt nyilván a tudtomra is hozták volna... de ha baj érte, vagy szenved... azt bizonyára eltitkolnák, nehogy fejvesztve rohanjak felé és segítsek rajta. De miket is képzelek. Hiszen megfutamodtam... most is egy elhagyott, vadászles zord falai között vacogok a december eleji hidegben és nem teszek semmit... semmit. Azon a napon, mikor kilépett az életemből, eleredt a hó és azóta szinte megállás nélkül hull. Minden megfagyott körülöttem. Én okoztam magamnak... csak magamat okolhatom... „
A vaskos, kissé megtépázott, bőrkötésű füzetet remegő kézzel zárta be, tintáért könyörgő tollának kupakját szaggatottan tekerte a helyére. Naplót vezetett. Már azóta, mióta először meglátta őt. Talán valami belső hang késztette őt erre... most pedig ezek a lapok jelentettek számára vigaszt. Lassan emelkedett fel a fapadló dermesztő nyugalmából, megigazította bélelt, meleg kabátját és zsebébe csúsztatta ki nem mondott gondolatainak gyűjteményét. Egy évtizedek óta használatlanul, kitartóan támaszkodó létrán indult el lefelé, pattant fel lovára és tette meg a mostanra már szokásossá vált körét. Szilaj lovának patái alatt hangosan ropogott a hó. A fák már mind kopaszak, idejüket múltak, mégis kitartanak, mert tudják, hogy vár még rájuk jó idő. Lesz még nap, mikor eléri őket a nap éltető fénye és smaragddal, ezernyi ékkővel ajándékozza meg őket. De Leon nem volt benne biztos, hogy rá is hasonló, ígéretes jövő vár. Minden, amit reálisan el tudott képzelni, egy mocsokban, sárban taposó, egyre csak süllyedő férfi, akinek már senki sem nyújt segítő kezet. Csak tétlenül viselte a nehéz anyag egyre terhesebb súlyát, mely végül teljesen ellepi őt és elrejti a világ elől. Arcán egy lemondó mosoly húzódott... valószínűleg senki sem siratná, ha tényleg eltűnne.
A nap hamarosan alábukik a horizontnak, ezért lovát a kastélya felé irányította. Bár semmi kedve sem volt hazamenni, ahol Sophie valószínűleg megint csak a szemére vetné a tettét, ahol a szolgák szellemekként járnak fel alá a falak között. Kísértet kastély... így él most az Oswald rezidencia. Ahogy lehajtott fejjel vezérelte csődörét, egy kedves kacaj ütötte meg a fülét, melytől szinte megállt benne a vér lüktetése. Fejét a hang irányába kapta, de nem látott semmit... túl nagy volt a sötétség. Olyan volt, mintha Sora csilingelő nevetését hallotta volna a közelben, majd egy szomorú sóhaj kíséretében nyugtatta magát, hogy nyilván csak a képzelete játszik vele ilyen rútul, így erősen sarkantyúzott lovába és hazafelé vágtatott. Fel sem tűnt neki, milyen messzire lovagolt a kastélyától. Majdnem egy óra kellett, mire majdnem folyamatos vágtával hazaért. A kastélyban csupán egy helyen égett a villany... egy apró szoba északra néző ablaka árasztotta aranyozó fényét. Az ő szobája volt. Egykor Sora használta azt a kis cselédszobát.
Irdatlan tempóban rontott keresztül az ajtón, át az előcsarnokon, keresztül a szűk ajtón, egyenesen a leghátsó szobába. Az ajtaja résnyire nyitva volt. Kopogás, előzetes bejelentés nélkül tépte fel az ajtót és vetette keresztül magát ezen az akadályon is. Ám csalódnia kellett... csupán húga látogatta meg az egykor kellemes illattal telt szobácskát. Ott ült az ágyon, kezében egy keszkenővel, ami Sora régi párnája alatt volt. Még őrizte a lány finom liliomillatát. Látszott rajta, hogy sírt. Porcelánbőre most kipirosodott, holdezüst szemeit vörös írisz övezte a szinte szívet szaggató sírástól.
Leon a sietségtől lihegve lépett a lány mellé és foglalt helyet mellette. Őt is azonnal megérintette az illat, melyet mélyen magába szívott. Egy keserű mosoly futott végig arcán és kétségbeesetten rázta meg fejét.
- Te is szenvedsz... – suttogta szinte a sírástól legyengült lány
- Felejtsd el a múltat és próbáld meg összeszedni magad! – állt fel
- Elegem van ebből! – nyúlt el a hideg, durva ágyon
- Gyerünk! Kelj fel! – utasította
- HAGYD ABBA! – kiáltotta összegömbölyödve
- Mégis mi ez a viselkedés? – torpant meg kissé a lány hevességén
- Nézz magadra! Amint egy apró esélyt látsz arra, hogy találkozz vele, mindent megszűnik körülötted! Mint most! Miért? Miért hagytad őt elmenni?
- Sajnálom, hogy nem értem ide időben akkor! – tárta szét a karjait cinikusan
- Tudod jól, hogy nem erről beszélek... – nézett rá szokatlan dühvel a szemében – Miért? – ismételte
Leon megadta magát. Koordinálatlanul huppant le húga lábaihoz és arcát tenyereibe temette. Pár percig csendben figyelték a másik reakcióját, de egyikük sem akart lépni. A gyertyát, mely beragyogta a kis helységet kissé megtáncoltatta a szobába szökő szellő.
- Sosem beszéltünk róla. – kezdte a fiú – Amikor elmesélte nekem, hogy három napot kapott, megrémültem, de tudtam, hogy képes leszek megvédeni őt, téged, magunkat. Azzal azonban nem számoltam, hogy elviszik őt tőlem. A seb a karján... azt is ő okozta neki... megijedtem. Tényleg képes lenne bárkit bántani. Erre... egyszerűen nem voltam felkészülve. Tudod... aznap, mikor a szüleink meghaltak, a nagyapa volt az egyetlen, aki törődött velünk. Apró ember, hatalmas szívvel. Majdnem belehalt a bánatba, mikor meghallotta a hírt. Csak egyetlen dolgot kért tőlem... hogy vigyázzak rád és magamra. Semmi mást. A mai napig előttem van a kép, ahogy öregecske, remegő kezével egy borítékot nyújt felém. Nem nyitottam ki, csupán akkor, mikor erre ő kért meg külön a halála napján. Tudod, mi állt benne?
- Mi? – kérdezte fürkészve Sophie
- Egy levél. Egy nagyon furcsa levél. Csupán két szó ismételte egymást annyiszor, ahányszor csak kifért a lapra... „Vigyázzatok magatokra!”. Én meg nyilván túl komolyan vettem. Ezért nem engedtelek el téged sehová, ezért kellett minden partidon jelen lennem... Ezért eresztettem el Sora-t.
- Most rám akarod fogni az egészet? – ütött a párna mellé erősen a kislány
- Dehogy is! Csak arra kérlek, hogy érts meg engem... legalább te... – szorította magához a lányt – Sora jegyese világosan elmondta neki, hogy amennyiben ő nem megy vissza a harmadik nap után, akkor ez egész családunkat tönkreteszi!
- Várj egy kicsit... – tolta el lassan magától a bátyját – Ezt nem értem...
- Mit?
- Hiszen megállapodtatok, hogy a harmadik nap végén kéz a kézben álltok majd ellen annak a férfinak!
- Tudom... De amikor eljöttek...
- Nem-nem-nem! Félreértesz! Annak a lordnak mi oka lett volna hamarabb érkeznie? Hiszen ha minden igaz, akkor eléggé megfélemlített titeket! Ráadásul aljas módon elcsalt téged és Dante-t a háztól!
- Mire akarsz kilyukadni? – kezdte felfogni húga gondolkodásmódját
- Hát arra, hogy valaki nyilván tájékoztatta az urat, hogy nektek esze ágatokban sem volt behódolni neki, és nyilván semmi kedve sem volt tiszta úton intézni az ügyet. Egyszerűen elvitte magával. Valaki biztosan...
-...segített neki... – fejezte be a lány mondatát és hevesen állt fel
Szinte látszott rajta, hogy elméjében az esélyeseket vizsgálta és bár képtelenségnek tartotta, mégis csupán egyetlen személyt tudott meggyanúsítani ezzel. Szívét most a düh lüktette, a harag, amit egyetlen emberre fog zúdítani, és az Isten kegyelmezzen neki, ha beigazodik a gyanúja. Hangos dübörgéssel robotolt, nem is olyan messze ettől a szobától. Egy másik cselédszoba ajtaját verte szinte ököllel, de felelet nem jött rá. Már nagyon régen látta, de mondjuk erre egész kevés esély kínálkozott, mivel sosem volt otthon. Az ajtó zárva volt, de nem akadályozta meg őt az előrejutásban. Egy jól irányzott rúgással egy pillanat alatt bent termett a kicsiny szobában... üres. Minden szépen elrendezve. Leon idegesen nyitogatta ki a kis szekrény ajtaját, mely mögött a polcok teljesen üresen álltak. Egyetlen dolog maradt utána... May után. Egy árva levél hevert a kis ablak előtti asztalkán. Szemeivel szinte el tudta volna égetni. Lassan nyitotta szét és olvasni kezdte. Hát persze, hogy ő volt. Üzenetében részletesen ecsetelte az őt ért fájdalom, ami Sora jelenlétével vette kezdetét, és bosszú, melyet szintén ettől a pillanattól kezdve forralt. És most elérte a célját. Ő segített a lordnak. Mint kiderült, nem egyszer járt már itt ez a paraszt és segítő feletek keresett... benne meg is találta. Mindenről pontosan tájékoztatta Lord Battlefield-et. Arról, hogy hogyan telnek a napjaik, az egyes meghitt vacsorákról vagy könnyed sétákról... mindenről. És May jót nevetve adta tovább az információt. Levele végén pedig sírig tartó szenvedést kívánt Leon-nak, valamint tudatta vele, hogy ne merje felkeresni.
Micsoda céda. Egy rongy. Minden egyes elvesztett tüzes éjszaka csak megerősítette benne a szajhát, aki valójában mindig is volt. Összegyűrte markában a levelet és visszasietett Sophie-hoz a másik cselédszobába. Kezébe nyomta a papírt és szóra sem méltatva fordult ki a szobából. Sophie is olvasni kezdte és benne nem haragos vágy, csupán szánalom és csalódottság csapott fel. Hüledezését a bejárati ajtó hangos csapódása rázta meg. Azonnal felpattant és Leon után szaladt. Még időben elérte őt, mert épp most készült kivágtatni a kastély előtt.
- Hová mész? - remegte
- Angliába! Visszahozom. Vissza hozom őt! – felelte és mintha újjászületett volna, úgy rúgott szegény lovába éles sarkantyújával, mire az állat felágaskodott és veszett ütembe kezdve vágtatott a kikötőbe
|