A nap újra felkelt, ez ellen nem lehet mit tenni. Ám ezen a reggelen változást hozott az ég. A felhők ugyanis ma már nem ontották hófehér pelyheiket. Mintha valamivel teljesen összefüggött volna. Mintha megállt volna az élet valaki számára, és ezt az ég is pontosan tudta. Mintha a hóval akarta volna befagyasztani az időt, hogy utána egy mindenre képes, vágytól égő szív felolvassza fagyott bilincsét és újra forgásba kezdjen. A reggeli nap fénye csalfán merészkedett be egy kicsiny kastély díszes ablakán keresztül, végigkúszott a gyönyörű, vörös szőnyegen, felküzdötte magát a baldachinos ágy selyemlepedős oldalán és békésen ért célba egy finom arcon. Sora kissé összehúzta a szemöldökét a lassan ránehezedő fény miatt, és megfordult az ágyában, hogy ellenálljon a reggelnek. De nem volt képes tovább aludni. Lassan nyomta fel magát ülő helyzetbe és tekintett körbe a csendes szobán. Szemeit azonnal az ablakra vetette, és egy őszinte mosoly jelent meg arcán. Gyorsan felpattant, és kitárta ablakát, végül még az erkélyre is kimerészkedett. Karjait széttárta, és mélyen szívta be magába a kissé csípős, ám tiszta, éltető levegőt. Lábujjhegyre lökte magát, lehunyta a szemeit, és forogni kezdett. Hosszú hálóingje koszorúként forgott vele, és ringatózott a lágy szellőben. A lány lassan megállt, leeresztette a karjait és messze tekintett a hófödte távolba. Egy lovast látott közeledni, aki messziről integetett felé. A bátyja volt az. Dante igyekezett mindentől megvédeni húgát, és eddig úgy tűnt, remekül halad ezzel. Szinte minden reggel hamarabb kel a napnál, hogy intézkedhessen az ügyben, hogy megörökölhesse ezt a kastélyt a fogadott nagyszüleitől, de ha kellett volna, természetesen meg is vásárolta volna. Mert neki ez a hely lett az otthona. Ismert minden fát, minden apró zugot, ami ezen a birtokon volt elrejtve. A lovat maga vezette be a karámba, amit tegnap javított fel kissé, majd besietett a kastélyba. Sora már épp lefelé tartott a lépcsőn és azonnal egy hatalmas öleléssel üdvözölte Dante-t.

- Örülök, hogy végre összeszedted magad – simított végig a lány arcán.
- Nem én... – kacsintott, és beszaladt a konyhába.

A férfi furcsállta ezt a kijelentést, de nem törődött vele különösebb képpen. Csupán az volt a fontos, hogy Sora végre újra önmaga, és felhőtlenül boldognak tűnik. Együtt reggeliztek és közben rengeteg dologról beszélgettek. Sora-nak egyetlen kérése volt a bátyjával szemben, hogy evés közben sose beszéljenek politikáról. Attól egyszerűen a falra tudott mászni. A férfiakban már sosem fog kihunyni ez az örökös, fárasztó versengés egymás ellen?

- Na, és mit tervezel a mai napra? – kortyolt forró teájába a lány.
- Ma még be kell lovagolnom egy közeli birtokra. Inkább bejelentkezek náluk, még a végén feljelentenek minket, hogy engedély nélkül élünk a saját kastélyunkban... – nézett ravasz mosollyal a lányra és a reakciójára.
- A... mienk? – emelte tekintetét a férfira, aki egy több oldalas dokumentáció legutolsó oldalát tolta a lány elé, aminek utolsó soraiban ott állt feketén fehéren, hogy a kastély az ő kettejük tulajdona.
- Na? – emelte meg egyszerre szemöldökét kíváncsian.
- Ez hihetetlen! – szaladt körbe az asztalon, és hátulról megölelte a testvérét.

Mindeközben Lord Leon Oswald, büszkeségét félretéve a szerelemért vívott harcba kezdett. Ahogy Anglia partjaira lépett, szörnyen meglepett volt. Mindenki kimért és hűvös eleganciával viseltetett. Cseppet sem volt fogható ahhoz a kedves, francia kikötővároshoz, amit otthagyott. Ott mindenki a hidegtől és talán egy kis italtól kipirosodott arccal, vidáman árulta portékáját, énekeltek és múlatták az időt. Míg itt... csupa zordság és mindenki olyan magának való volt, hogy alig mert megszólítani egy kocsist, hogy vigye el a királyi kastélyba. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy egy olyan valaki, mint Sora, a maga cserfességével, vidámságával és olykor gyermeki viselkedésével, hogy származhat erről a földről. Elmélkedéséből a kocsis bősz hangja hozta vissza. A fagyos utakon ugyanis most csak lépésekben lehetett haladni, különben lesodródhatnak az olykor mély szakadék mellett futó útról. És, Leon most nem engedhette meg magának, hogy ilyesmi megtörténjen. Neki ennél fontosabb céljai vannak ezen a területen. Már este volt, mire a távolból megpillanthatta a kastély fényárban úszó tornyait és előkertjét. Még így télen is elbűvölő volt, a férfi számára mégis inkább csak egy egyre növekedő gombóc a torkában. A lovak felnyerítettek, ahogy végre megállhattak a kertben. Leon felvette azt a jégálarcot, amivel eddig bármilyen problémával szembe tudott nézni. Az ajtókon két hatalmas koszorú lógott, ami között ott függeszkedett a kopogtató. A nehéz rézgyűrű fagyos érintésére a férfi egy pillanatra elkapta a kezét, majd újra próbálkozott. Csak felemelte, és visszakoppintotta, mire kisvártatva egy inas nyitott előtte ajtót. Leon udvariasan bemutatkozott, és bekérette magát.
A kissé öregecske inas elbaktatott, és mikor visszatért, egy nőt is hozott magával. A királyné igyekezett felé nagy hévvel, arcán értetlen izgalom, aggódás és talán szimpátia volt kivehető.

- Üdvözlöm, hölgyem! – hajolt meg megint. – A nevem, Lord Leon Oswald! Franciaországból érkeztem, hogy találkozhassak Lady Sora Naegino-val, és magammal vigyem! – ecsetelte, és levegőt sem véve várta a reakciót
- Üdvözlöm. Én Lady Sarah vagyok, az imént említett hölgy édesanyja – Leon azonnal kezet csókolt neki. – Szóval maga lenne az a híres Leon Oswald.
- Híres? – emelte meg ívelt szemöldökét
- Figyeljen rám! – fogta meg a férfi két, kissé átfázott kezeit hirtelen. – Én mindent megteszek önökért, és kérem, tartsa észben, hogy bármiben számíthat rám, viselkedjem bárhogy is Önnel a király társaságában!
- Ezt nem értem.
- Majd megérti! De addig is, amíg a hitvesem nem ér ide, mondja csak! Hol van Sora?
- Sora? Hát nincs itt? – lépett egyet hátra a döbbenettől
- Nem maga vitte el innen őt majdnem egy hete? – remegett meg a nő
- Én... nem. Azt mondja, hogy nincs...
- Akkor menjen el! – vágott közbe.
- Mégis miért?
- Ha nem tud róla, még a végén a férjem képes lenne elfogatni magát, és Önnel fenyegetni meg a lányomat, hogy térjen haza, különben Önt...
- Képes lenne erre a király? Anglia királya? Annyi ember feljebbvalója ennyire kegyetlen és érzéketlen lenne?
- Csak nem rólam van szó? – jelent meg a király, teljes díszben, sétapálcájával, nyugodt léptekkel.
- Dehogy is... – állt Leon elé a nő.
- Pontosan! – lépett a király elé határozottan Leon.
- Szóval maga így jellemzi azt az embert, aki mindenki felett áll? – nevetett Kalos.
- Én felettem ugyan nem! – szorította ökölbe a kezét.
- Mégis mit képzelsz magadról édes fiam?
- Maga nem nevezhet így! Nem is ismerem! Vagy talán az etikett itt teljesen mást jelent?
- Kérem! Hagyják abba! – állt közéjük Sarah.
- Sajnálom, hölgyem, de én sosem adom fel az elveimet. Akkor pedig főként nem, ha a családomról van szó!
- Családja? – nevetett Kalos cinikusan
- Ha már így összegyűltünk! Anglia királya! Ezennel én, Lord Leon Oswald, megkérem Öntől a lánya kezét!
- Micsoda? – háborodott fel a férfi, Sarah szíve pedig repesett a boldogságtól – Hogy merészeli?
- Sajnálom, de az érzéseim a lánya iránt mélyek és igazak. Nem tudja törvényekkel, vagy börtönnel megszüntetni őket! Szeretem a lányát, és tudom, hogy ő is hasonlóan érez! Ezért kérem most Öntől a kezét!
- Mondja csak, Lord Oswald! Ha annyira szereti, bizonyára meg tudja nekem mondani, hol van Sora épp most!?
- Sajnálom, de mivel a lánya nem tartózkodik itt, nincs feljogosításom arra, hogy eláruljam Önnek! – cselezte ki a királyt Sarah elmondásának segítségével.

Kalos csak habogni tudott, és fejében tovább kattogott elismert elméje, de semmi kézzelfoghatót sem tudott kitalálni Leon ellen. Legyőzték. Mikor Sora megszületett, megfogadta magának, hogy csakis a legmegfelelőbb embernek adja oda a lánya kezét. De mit tehetett volna. Egy ostoba kártyajátékon elnyerte a lánya kezét Lord Anthony Battlefield, és szinte szóban meg is állapodtak. Elhagyta minden ereje. Ez a fiú tényleg megérdemelte volna az ő egyetlen kislánya kezét, de ő elrontotta az egészet. Tántorogva indult meg egy kis karosszék felé, beleheveredett, és arcát a tenyerébe temette. Igazán megdöbbentő jelenet volt. Sarah még sosem látta a férjét így kikészülni, és az, hogy mindezt egy szinte teljesen idegen férfi előtt viszi véghez, kissé összekuszálta a gondolatait. Kedvesen odasétált hozzá, és nyugtatóan simította végig a férfi hátát, aki lassan emelte a tekintetét a vele most szemben álló Leon-ra.

- Azt mondod, szereted?
- Tiszta szívemből, és mindent elkövetek a boldogságáért és a védelméért.
- Azt mondod, ő is szeret téged?
- Legjobb tudomásom szerint, igen.
- Segíts! – omlott a lábai elé a király

Mintha elszakadt volna benne valami. Az eddig szigorú és kegyetlen ember egyszerre egy fordult ki magából, lelke darabokban hevert, szíve szinte felemésztette őt belülről a tudattól, hogy majdnem tönkretette a hercegnője életét a saját kezeivel. És, íme. A nagy király, Anglia rettegett uralkodója most térden csúszik egy férfi előtt, aki helyette is boldoggá tudja majd tenni Sora-t. Sarah azonnal odalépett férjéhez, és támasztékul nyújtotta felé karjait, hozzá Leon is csatlakozott.

- Uram! – ültették vissza a székbe. – Minden rendben van? – ültette le Leon.
- A lányom csak egy olyan embert érdemel, amilyen te vagy, Leon – kezdte meglepő őszinteséggel. – Képes lettél volna börtönben sínyleni is érte. Megdöntötted a király falait, és a földre kényszerítetted a saját eszközeivel. Ez még senkinek sem sikerült eddig! – nézett rá elismerően.

Leon nem igazán értette, hogy most örülnie kellene, vagy gyanakodnia, de mindenesetre jól estek neki a leendő apósa szavai. Csendben hallgatta végig a kissé megtört vallomást a kártyajátékról, az érdekházasságról és a király újra csak a segítségét kérte, hogy valahogy megszabadítsák Sora-t ettől a nem kívánt házasságtól.
Majdnem egy óráig beszélgettek és egyetlen dologra jutottak mindössze. Addig is, amíg Lord Battlefield nem lép, Leon-nak kell hamarabb megtalálnia kedvesét és mindent megbeszélni vele. De hol lehet? Hol lehet most Sora Naegino?

Ahogy visszatért a kikötőbe és újra hazautazott, átgondolta látogatását a kastélyban. Sarah megdöbbentő viselkedése, a király vallomása. Lassan rakta össze fejében a kirakós darabkáit. Sarah mondott valami olyasmit, hogy egy hete valaki elvitte őt! Valaki... azt biztosra vette, hogy nem a jegyese volt az, hiszen neki nyilvánvalóan csak a királyság kell, és ehhez nem kellett elrabolnia a hercegnőt. De ott volt az a személy is, aki most talán a legnagyobb ellenségévé tett. Nagyobb ellenség, mint Anthony... ő pedig Dante volt. Igen! Ő lesz az! Hiszen ő rögtön Sora után ment, mikor kiderült a merénylet! De hol lehet most Dante és a húga? Angliában biztosan nincsenek, hiszen felismernék őket. De akkor hová máshová? Franciaországba? Lehetetlennek tűnt, de jobban belegondolva... Leon ott keresné őket a legkevésbé... a saját kastélya közelében.
Egy kép élesedett ki előtte. Épp lovagolt hazafelé, mikor ismerős nevetés ütötte meg a fülét. Esküdni mert volna rá, hogy Sora-t hallotta, de akkoriban ez csak illúziónak volt betudható. Honnan is tudhatná, hogy nem téved esetleg? Elhatározta, hogy amint hazaér, visszamegy a vadászleshez, és körülnéz egy kicsit a környéken. Ott van valahol ő is és Dante is... Ott kell, hogy legyenek...
El kellett ismernie, Dante remek üzletember és ahogy ez most kiderült, remekül keveri a lapokat, és osztja le a kártyákat. Tényleg sosem jutott volna Leon eszébe, hogy alig egy karnyújtásnyira tőle él a szerelme a tudta nélkül. Minden elismerése az övé volt ezért a kusza tervért, de ahogy látható volt, Leon Oswald-on, pontosabban az érzelmein, azokon a lángoló, tomboló érzelmein még ő sem tud túljárni. Hiszen ez az érzés még magát a királyt is térdre kényszerítette. Egyre magabiztosabban sodródott a francia partok felé és újra felüdülés volt számára az örökké nyüzsgő városka messze csengő hangja, a boldogság, gondtalanság és egyszerű szeretete. Ezekben a pillanatokban érezte igazán, mennyire szereti ezt az országot, ezeket az embereket. Igazán otthon érezheti magát közöttük. Egy új hintót fogadott és a kastélyához rendelte. Útja közben a viszontlátást képzelte el újra és újra...

- Várj rám, Sora! Már közel vagyok...