Iszonyatos fagyok köszöntöttek az egykor illatozó és ezer színben úszó mezőkre. A fák törzseire magason összegyűlt a hó, amit az olykor igen erős szelek hordtak össze. Ebben az ítéletidőben senkinek sem volt kedve kimozdulni. Varázslatosnak hatott, ahogy az apró, régi házak kéményei mind árasztják a fekete füstöt. Csak elképzelni engedték, hogy valószínűleg a családok apraja nagyja egy hatalmas kemence mellett várja a friss kenyér kisültét... hogy a kislányok a ropogó tűz mellett babáznak, miközben fiú testvéreik faparipákkal és vesszőkardokkal riogatják őket... hogy a családfő, nagy, széles keretű szemüveggel a reggel kapott lapokat böngészi, szájában fekete, élesen kunkorított pipa füstölög... hogy az anya elvarázsolva bámulja boldog családját. Igen. Ez egy ideális állapot ezekben az időkben. De mindig vannak kivételek. A hatalmas kastély, mely minden szempontból kényelmet biztosít lakóinak, most mégis terhes volt valaki számára. Valakinek, akinek a szíve máshová vágyott.

Leon gyorsan elbúcsúzott húgától és lóra pattant. Céltudatosan haladt a felé a vadászles felé, ahonnan pár napja hazafelé tartva vélte hallani Sora kacaját. Nem is sejtette, milyen árny borul rá, hogy milyen sötétség követi minden léptét... bárhová.

A fák már egyre ismeretlenebbek lettek, a dombok egyre nagyobb területet rejtett el előle, mégsem állt meg. A lest már elhagyta. Most teljesen idegen területen kalandozik, és bár próbálta, mégsem leplezhette ojkori félelmét, melyet egy-egy fa mögül kiugró állat, vagy a havas ágról elrugaszkodó madarak okozták. Lova patái alatt a hó most egyre fogyatkozott... nem... inkább valami már letaposta azt előttük. Remény ült szívébe és fejét magasra szegte. Az előtte szélesedő domb mögül halvány füstcsík szállt fel az égig. Lovába erősen sarkantyúzott és haladt a kitaposott ösvényen, mely reményei szerint egyenesen kedvese karjaiba repíti őt. A fák egyre rendezettebben sorakoztak fel egymás mögött, ami gondozásra, tervezésre utalt. A férfi lelassított, végül leugrott lováról. Osonva közeledett az elé táruló, kis, takaros kastély felé, melynek lakóiról egyenlőre semmi sem derült ki.

Az állatot egy fatörzsnek kötötte és innen egyedül haladt egyre közelebb. Érezte, hogy valaki minden mozdulatát követi, de nem leplezte le gyanúját. Óvatosan kabátja alá nyúlt és ott megmarkolta kardját, hogy bármikor előránthassa. A feszült pillanatokat egy számára kedves hang törte darabokra. Sora lépett ki ideiglenes otthonának ajtaján. Gyönyörű volt. Haja fonatba rendezve, ruhája egyszerű, ami Leon-ban felidézte azokat a pillanatokat, amikor még nála szolgált. Mennyi visszafojtott érzelem, mennyi sóvárgó pillanat és álmatlan éjszaka járt akkor ki neki. De soha többé nem akart így érezni. Elfeledkezve aggályairól, könnyű szívvel egyenesedett fel és tett egy lépést a lány felé. Ám valami megállította...

Egy éles kard hegyét érezte vastag kabátjába szúródni, de nem okozott neki fájdalmat. Csupán figyelemfelkeltésként szolgált. Leon és a kardot tartó másik alak szótlanul állt egy ideig, mozdulatlanul. A támadó parancsoló, ám ismerős hangja késztette Leon-t megfordulásra. És igen... ő állt előtte. Akit azon a napon, mikor mindent elvesztett, aki fontos volt neki, világosan megmondta, hogy soha többé nem akarja Sora közelében látni... tisztán emlékszik a szavaira, melyek gyakran köszönnek vissza álmában... Dante szavai.

- Mit keresel te itt, Oswald? – sziszegte, szemében mérhetetlen gyűlölet és csalódottság tombolt
- Sora-ért jöttem. – felelte ridegen, kertelés nélkül
- Érdekes! – nevetett fel cinikusan – Akkor egyáltalán nem akartál menni! – utalt a lány elrablására
- Neked kellene megértened engem a legjobban. – dörmögte erős hangján
- Mit merészelsz? – hajolt kissé előre, amitől kardja éle feszesen süllyedt a kabátba, mely már csak vékony fátyolként húzódott a férfi szíve előtt
- Én is a húgomat mentettem... ahogy akkor te is...
- ELHALLGASS! – emelte meg fegyverét, hogy lecsapjon, de Leon-t sem érte váratlanul a dolog

Azonnal elugrott a dühödt és józan gondolkodásra képtelen férfi elől a hóba, hihetetlen gyorsan felpattant és immár az ő kardja is kifeszítve lendült maga előtt.
Esze ágában sem volt bántani Dante-t. Csupán védekezett, amíg a szavaival el nem éri a szívét, a lelkét, gondolatait. Egyik kardcsapás követte a másikat hasztalanul, hiszen mindketten jól képzett, kitűnő párbajozók voltak.

- Térj észhez! – szuszogta kis szünetében Leon – Ennek semmi értelme!
- Miért futamodtál meg, Oswald? Heh? Miért? – vágott a levegőbe, mint egy tébolyult
- Te mit tettél volna a helyemben? Hiszen a családomból már csak Sophie maradt nekem! Nem bírtam volna azzal a bűntudattal élni, hogy miattam hal meg!
- És azzal a tudattal képes lettél volna, hogy Sora-t egy kegyetlen férfi karjaiba lökted? – esett neki ököllel, amivel Leon-t olyan szinten meglepte, hogy azonnal a földre zuhant

Ahogy felemelte fejét, sajgó arcán érezte, vére lassan csordogál végig, szeme előtt talán végzete lebegett. Dante zilálva állt meg fölötte és a torkának szegezte fegyverét.

- De ő legalább még élhet... – nézett a maga előtt tornyosuló emberre, akit láthatóan elértek szavai

Dante talán beleképzelte magát Leon helyébe, talán csak próbált tiszta fejjel gondolkozni és talán kicsit meg is értette a helyzetét. Egy hatalmas üvöltés következtében magasra emelte kardját és iszonyatos erővel döfött le.

- NEEE!

Egy női sikoly, mely vérfagyasztóan hasított bele a jeges tájba. Messzire vitte a dermesztő szél a hangot, melyben bánat és könnyek vegyültek. Sora volt az. Amióta csak harcoltak, csendben figyelte őket. Nem avatkozott közbe, úgy hitte, sosem bántanák egymást igazán, és ő is hallani akarta Leon magyarázatát. Bátyja remegő szemmel nézett fel rá, amely szemekbe most félelem és düh kötött szövetséget.

A lány remegő teste köré egy erős kar gyűrűzött hátulról, torkának pedig apró tőrt szegeztek. Mikor végre azt hitték, minden megoldódik, váratlanul érte őket ez a fordulat. Lord Anthony Battlefield... ő volt az. Ő követte Leon-t egyenesen Angliától idáig, hogy utána szépen egymásnak eressze a két dühödt fivért, s végül övé legyen a lány, vele együtt pedig a trón.

- Maradj itt... – tette Leon mellkasára a kezét és határozottan állt fel
- Lám-lám! Az elveszett bárányka! – szólt felé nyájasan
- Szóval te vagy az a gazember, akihez hozzá akarják adni a húgomat!? – szűkült össze szeme
- Csak ne olyan hevesen kiskirály! Gondolkozz csak kicsit! Ha ellenszegülsz nekem, és felvállalod a kiléted, a hatalom megszerzése érdekében meg kell, hogy öljelek! Végül is te lennél az utód!
- Nyomorult... – köpte oda
- Viszont! Ha továbbra is a homályban maradsz, akkor szabadon élhet mindenki!
- Nem... – rebegte Sora az erős szorítás alatt
- Nos? Mit választasz? – feszítette neki jobban a tőrt a lány nyakának

Dante játékba kezdett. Apró lépésekkel indult meg nagy ívben balra magától, így Anthony-nak követnie kellett a férfi mozgását. Zavarodottságot és erős vívódást színlelt, mellyel Sora-t megrémítette, a lordot viszont egyre inkább megnyugtatta. Eljött a pillanat, amit úgy látszik, szavak nélkül is véghez vihetett.

Anthony tompa ütést érzett tarkóján, amitől lábaiból elszállt minden tartás, szemét a fájdalom és az ólomsúly húzta össze. Sora mozdulatlanul tapasztalta, ahogy meglazul az őt tartó szorítás, hogy torka elől a földre zuhan a tőr. Semmit sem értett. Alig mert a háta mögé pillantani és elhinni, a lordot legyőzték... de ki?

Szemei hatalmasra kerekedtek, amint megpillantotta megmentőjét. Leon volt az... a férfi tántorogva, apró mosollyal az arcán bicegett Sora felé, aki kissé hitetlenkedve, de minden kételyét és csalódottságát félretéve indult meg felé. Szinte rávetette magát, szorosan ölelte, de a férfi már nem tudta tartani magát, ezért egymást ölelve hullottak a hóba. Rettentő hideg volt, de a szerelmük közelsége és annak imádatának érzése felperzselte szívüket, vérüket és Dante lelkén is könnyített...

- Mégis hogyan? – kérdezte sírva a lány hol Leon-t, hol bátyját nézve a földről
- A bátyád az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy az élők soraiban hagy engem. Mellém döfött a földbe! – simított végig a kedves arcon, melyet már olyan régen érintett, csókolt szerelmesen
- Csak hogy tudd! – nevetett Dante is – Azokban a pillanatokban bizony akadt egy pár, amiben komolyan fontolgattam, hogy eltüntetlek a föld színéről! – nyújtotta kezeit nekik, hogy felsegítse őket
- Sora... – fordult felé Leon
- Csss! - ette ujját a férfi ajkaira, melyek most kívánatosan remegtek meg előtte, hogy azonnal csókba forrtak össze, ölelve egymást folyamatosan
- Elég hideg van idekint! – célzott az invitálásra, miután elszakadtak a szerelmesek
- Mehetünk... de várjunk csak! – torpant meg Leon – Vele mi legyen? – fordult vissza az eszméletlen férfihoz
- Megkötözzük és visszaküldjük Angliába. – csapta össze a tenyereit Sora
- Persze! Apánk meg majd avval vádol meg, hogy ez egy fenyegetés lesz...
- Ne aggódjatok! – mosolygott feléjük Leon – Már nem hisz ilyeneket!
- Ezt meg hogy érted? – kérdezték szinte egyszerre
- Lényegtelen! Az a fontos, hogy ezt az embert a király elé vezessék! Nyugodtan elküldhetjük őt!
- Mit műveltél Angliában Oswald? – tárta szét kacagva a karjait Dante
- Ti-tok! – kacsintott Sora felé és visszaindultak a kastélyba

Dante elvállalta, hogy elviszi a férfit a kikötőig, ahol személyesen gondoskodik majd arról, hogy biztosan a hajóra tegyék őt. Így Leon és Sora egyedül maradhattak a kicsiny otthonban, ahol most a nappaliban ültek egy meleg, ropogó kandalló előtti kanapé előtt, egymás karjaiban. Egyikük sem akart megszólalni... egyszerűen csak élvezték a másik közelségét, vigasztalását. Sora voltaképpen minden kérdésére megkapta a választ, amikor a háttérből figyelte a két férfi szó illetve kardpárbaját. Olyan békések voltak, nyugodtak és boldogok. Semmire sem vágytak jobban, minthogy most megszűnjön körülöttük a világ és csak egymás számítson a másiknak.

Lord Anthony Battlefield, az angol király ítélete alapján haláláig tartó fegyházat kapott. Egy süket lett a cellatársa és egy néma fogja táplálni őt, hogy semmit se tudhasson meg a külvilágról, az udvar helyzetéről, csupán életének maradék idejéről kell elgondolkodnia. Dante a kikötővárosból nem ment egyenesen a kastélyukhoz. Tudta nagyon jól, hogy a szerelmeseknek most leginkább egymásra van szükségük. Egy kellemes hangulatú bárba tévedt be, ahol egymás után ivott a húga, leendő sógor-ura és még vagy egy tucat ember egészségére. A bár fölött fogadó is volt, ahonnan még józanul kivett egy szobát éjszakára és másnap délig fel sem kelt. Sora és Leon ezen az estén végre kiélhették minden felgyülemlett, egymás iránt táplált vágyukat. A kandalló fénye lassan halványodott, bearanyozva két teljesen meztelen, vágytól izzó testet, melyek most egybeforrtak. Csókokkal, érzéki érintésekkel kívánták bepótolni ezt az évtizedeknek tűnő időt, amíg nem léteztek egymásnak. Szeretkezésük olyan vad és tüzes volt, amit még egyikőjük sem élt meg. A láng kihunyt... sötétség borult a szobára. Ebben a pillanatban egy női, kielégült sikoly és egy erős férfi fékezhetetlen felhördülése jelezte az este koronáját, melyet nem az izzó parázs gyönyörű festménye okozott. Ezt a koronát egy férfi helyezte fel párja fejére, mellyel sosem remélt magasságokba repültek mindketten.