|
CASINO BY CHATTERBOX
Chatterbox 2009.03.14. 16:17
Egy név, melyet már senki sem hangoztat. Egy arc, melyet mindenki feledni akar. Egy tett, melyet maga a mindenható sem törölhet ki egyikük szívéből sem. Mégis voltak, akik minden harag és bosszú forralása helyett csak távol akarták tartani magukat tőle. Tőle, aki majdnem tönkretette egy szerelmes pár életét. Egy árnyékként követte őket mindenhová észrevétlenül nappal, éjjel azonban a sötétségbe olvadva kúszott tovább oda, ahol jutalom várta tettéért. Milyen szörnyű tulajdonság is az árulás... mégis talán érthető. Egy árulót sok minden érhette, amiért azt tette, amit tett. Megbántás érte, őt is átverték, megcsalták, cserbenhagyták. Ezekben a helyzetekben bárkiben felmerülhet a bosszú vágya, mely szinte természetes kényszerként jelenik meg a sajgó szívekben. Akkor miért lenne kevésbé bűnös egy asszony, akitől büszkeségét, majd élvezetét vették el. Hogy a szerelme volt-e? Nem tudta. Biztos volt benne, hogy a vágy, melyet a kastély ura lobbantott benne, legyőzhető volt és csillapítható, ha megkaphatta őt. Akkor valóban szerelem lehetett? Lehet a szerelem ennyire egyszerű és könnyen legyőzhető érzés, mely csak magányos pillanatában tört rá? Nem... És talán pont ezért gyűlölte annyira őket... Őket, akiknek sikerült. Hányszor elgondolkodott azon, hogy mivel érhet kevesebbet ő annál a lánynál, aki úgy tűnik méltó és megfelelő volt neki... neki, aki egészen addig a bizonyos napig csak az övé volt. Tudta jól, hogy köztük nem voltak érzelmek... tudta, hogy nem tarthat örökké... mégis hitte, hogy ezek az éjszakák nem egyik pillanatról a másikra tűnnek el belőlük. Nem így történt... Megjelent az álruhás hercegnő és felfordította az eddig békés kastély életét. Együgyűsége szinte sajnálatra méltó volt, kitartása és büszkesége viszont rettentő erős, melytől néha még ő maga is megremegett. Amint kiderült, hogy egy hercegnő, ő volt az első, aki hírét adta a városban. Milyen hihetetlenül gyors információ áramlási eszköz a száj, melynek csatlósa a fül és árulója az ész. Mert minden szavunk mögött ott rejtőzünk mi, emberek, minden érzelmeinkkel.
Fejét kissé megbólintotta és éberítően paskolta meg nyúzott arcát kezeivel. Egy lovaskocsin ülve várta a megfelelő pillanatot. A célja felé robogó lány elméjében egy tökéletes terv kivitelezése játszódott le újra és újra. Már el is felejtette, hogy került oda. Senkit sem ismert, még csak szólni sem tudott a többiekhez, hisz hiába való lett volna. Kívülállóságát mindenki azonnal észrevette, ezért nem is igen kötöttek bele. A fagy szinte büntetésként hatolt keresztül vastagnak nem mondható ruháin, hogy csontjainak remegésével ütemes dallamot kölcsönözzön a lánynak. A kocsis megszólalt. Nem értette, mit mond, de tekintetét a kocsi elejére vetette. A daliás lovak előtt már magasan látható volt egy díszes kastély, egy kúria, mely magában őrzi a lány bosszújának kulcsát. Már csak meg kell szereznie...
Eközben Franciaországban egy másik hintó lassú tánccal keresztezi a fagyos erdőt. A kopasz fák nem nyújtottak szívet melengető látványt, de lombjuk hiányával így hamarabb felfedték titkukat. A hintó utasa két férfi és egy nő volt, aki most csillogó szemekkel meredt az elé kúszó, ismerős tornyokra, a kőhídra, mely alatt a tó vize már tökéletesen befagyott. Ez az a hely... Amint megállt a hintó, Sora minden etikett nélkül ugrott ki a kocsiból és egyenesen az ajtóig rohant, melyet egy erős mozdulattal tárt ki. Az előcsarnok színei, jellegzetes illata könnyeket csalt a szemébe. Karjait lassan emelte maga mellé és pörögni kezdett, míg egy angyali hang meg nem szólította. Sophie jelent meg a lépcső tetején, aki a felismerés után azonnal a lányhoz rohant, hogy megölelhesse. A megható pillanatban érkezett meg a két férfi is, akik elégedetten tekintettek végig a lányokon. A hírre, mi szerint Sora visszatért, a ház összes szolgája és lakója idecsődült és hatalmas szeretettel fogadták. Pierre rögtön egy ünnepi vacsorához fogott, amiben mindenki szívesen segített, még Sora is.
A két férfi most fáradtan helyezkedett el a nappali hívogató, kényelmes foteljeiben, melyekben kellemesen felmelegedhettek a kandalló és egy forró ital mellett.
- A húgom boldog itt... – meredt Dante a tűz varázslatos lángjaira
- Az... – sóhajtott Leon
- Remélem már semmi sem áll közétek. Sem a család, sem féltékeny volt kedvesek, sem titkok... – húzta meg pohara tartalmát, mely éltető forralt bor volt
- Én is remélem. Nem vágyom semmi másra, csak egy békére és egy szerető családra Sora-val, Sophie-val és a leendő utódainkkal.
- Lassan a testtel, Oswald! – nevetett Dante
- Tudom. De ha egyszer úgy vágyom a családot... – sóvárgott
A nappalira újra csend honolt. Nem volt semmi dolguk, nem voltak problémáik, nem voltak aggodalmaik. A némaságot Leon törte meg, akinek arcán csalfa mosoly díszelgett.
- Voltam az egykori szobádban... – utalt a másik kastélyra
- Úgy érted... engedély nélkül léptél be a szobámba? – pislogott meglepetten
- Úgy! – felelte határozottan, mégis nevetve – És hihetetlen dolgot éltem át... – komolyodott meg kicsit - Az a kisfiú egy törékeny emberke volt, aki támaszra lelt egy szerető párban. Egy családtól egy másikhoz menekült. Önszántából hagyta el az otthonát, mégis nagy árat kellett fizetnie érte. El kellett hagynia az egyetlen személyt, akit a legjobban szeretett. A leveleket is olvastam...
- Micsoda? – súgta, de felháborodni képtelen volt
- Most már tudom, mit jelent neked Sora. Természetesen eddig sem voltak kétségeim a felől, hogy szereted őt és nem egyszer bebizonyítottad, hogy bármit megtennél azért, hogy megvédd. Mégis... rengeteg időre elszakadtatok. Úgy hittem, nektek sosem lesz olyan kapcsolatotok, mint nekünk Sophie-val... tévedtem. Ha lehet, még erősebb kötelék van köztetek, mint amilyet én valaha is ápolni fogok a húgommal.
- Ezt most miért mondod el nekem? – szűkült össze a szeme, de nem a haragtól... a könnyek miatt
- Mert akár hiszed, akár nem, ez a hely is az otthonod. Nem veszem el őt tőled, akármikor jöhetsz hívatva vagy hívatlanul is és kifejezetten kérni szeretném, hogy ezentúl légy része Sora életének.
- Milyen egy kiismerhetetlen ember vagy te, Oswald! – nevetett Dante
- Tudom! – döntötte magába az utolsó kortyot és lassan emelkedett fel a székéből – Menjünk! Valószínűleg kész a vacsora!
Dante meglepetten kapta fel a fejét. Észre sem vette, hogy odakint már rég sötét van. Hitetlenkedve indult meg a hatalmas ablak felé és tekintett át rajta. Szemei nagyra megnyíltak. A hold fénye ezüstös káprázattal ajándékozta meg a havas tájat, mely összességében selyemtakaróként hatott rá. Elképesztően szép látvány volt, ahogy a befagyott tó jegén elmosódva, de visszaköszön a hold kissé megfogyott alakja. A varázslatból Leon rántotta vissza a valóságba, aki újfent szólította vacsorához.
A szakács és a lány jól ki tettek magukért. A hosszú asztal roskadásig megtelt étellel, itallal, melyeket egyesével szolgáltak fel nekik. Sora azonban még sehol sem volt. Sophie-ért nemrég egy hintó érkezett, mert egy születésnapi partiba volt hivatalos. A két férfi gyanakodva foglalt helyet az étkezőben és várták Sora érkezését. Leon az asztalon könyökölve elképzelte, ahogy kedvese az asztal díszeivel bajlódik, ahogy meggyújtja a gyertyákat. És megérkezett... Sora egy gyönyörű, hamuszürke ruhát viselt, aminek vállrészei ejtettek voltak. A mindent elárasztó parfüm illata hamar befészkelte magát Leon szívébe és mélyen sóhajtott egy mosoly kíséretében. Lassan tipegett végig az asztal mellett és foglalt helyet Leon jobbján. Dante, elismeréséül aprót biccentett, Leon viszont megkövülve követte a lány mozdulatait. Izzott a levegő, a csend szinte átjárta a társaságot. Sora lopva pillantott a férfire és akárhányszor nézett rá, mindig megriadt kissé. Sosem képzelte, hogy akár a látványa is okozhat ennyi csillapítatlan szenvedélyt bárkiben is. És igen, ez a férfi kétség kívül vágyott rá. Sora szemei pajkos fényre csillantak. Mozdulatai kecsesek és olykor kihívóak voltak, amit Leon csak egy-egy nagyobb nyeléssel próbált ellensúlyozni. Tudta, hogy játszadoznak vele, de nem tudott ellene semmit tenni. A vágy mely szinte szétfeszítette úgy szögezte székébe, hogy mozdulni se tudjon. Jerry érkezett meg a terembe, illően meghajolt és Dante-hez lépett. Megszólította és halkan súgott neki valamit. Dante arcán először a döbbenet, majd a harag telepedett meg, de mindent megtett azért, hogy ezt ne nagyon mutassa ki. Az inas távozott, majd Dante szólította meg partnereit.
- Bocsássatok meg, de halaszthatatlan dolgom van! – törölte meg száját és sietősen állt fel helyéről
- Na de mégis... hová mész? – pislogott értetlenül a lány
- Ne aggodalmaskodj! Csak egy megbeszélés! – igazgatta meg ruháját – Köszönöm a vendéglátást! Ja és valószínűleg onnan már hazafelé veszem az utam, úgyhogy ne várjatok! – szólt még vissza az ajtóból és szinte azonnal eltűnt a szemük elől
Még hallották, ahogy elköszön az inastól és a kocsisért küldet, majd a bejárati ajtó hangos csapódással záródott be mögötte. Sora sóhajtott és megadóan rázta a fejét, majd visszatért tevékenységéhez. Nem felejtette el egy percre sem, hogy milyen játékban volt a férfival. Könyökét érzékien eresztette az asztalra, jobb karjával falatozott, baljával pedig lassan rajzolta végig arca ívét, nyaka vonalát, le, egészen a mellkasáig, ahol a ruha dekoltázsán táncolt végig ujjaival. Leon már enni is elfelejtett. Amikor Sora keze eltűnt az asztal alatt, kissé megnyugodott... mert még nem tudta, hogy a lány keze szüntelenül kutatta a férfi lábait. Egy hangos, mégis visszafojtott nyögés volt annak az eredménye, hogy Sora megérintette Leon combját. A hercegnő majdnem elkuncogta magát, majd vontatva simította végig a férfi lábát egyre feljebb. A férfi mindkét karjával a székének karfáját szorította, tartása pedig kissé meggörbült. Halkan felszisszent, amint szerelme ujjai a nadrágján köröket rajzoltak megfeszült tagja felett. Torka kiszáradt, hangja megszűnt, az eszét is elvesztette. Teljesen felfordult az élete a lány érkezésével és most idáig jutottak. Sora szinte egy boszorkány erejével bíróan irányíthatta a férfit, ha akarta. Sora, mikor látta kedvese egyre sötétedő tekintetét, abbahagyta játékát, annak legnagyobb meglepetésére és bánatára. Hangosan felhördült és az asztal fölött, semmit sem titkolva nyúlt a lány karjai után, magához rántotta és szenvedélyesen megcsókolta. Sora ajkain megjelenő pajkos mosoly vetett véget a veszett csóknak, és érezte, hogy Leon a karjait irányítja. Nem volt kétség, mi volt a szándéka. A lány lassan emelkedett meg helyéről és lépett a férfi elé, aki kifordította a székét az asztaltól és láthatóan készen állt kedvese érkezésére.
Sora eltolt mindent az asztalról és nekidőlt, majd egy könnyed mozdulattal fel is ült rá. Leon azonnal tudta, mit kellene tennie, de a feszülés még mindig korlátozta őt. Remegve egyenesedett ki és állt bele kedvese szétterpesztett lábai közé, melyet még a szoknya takart. Újabb vad csókolózásba kezdtek és Leon minden elválás után csak jobban magához szotította azt a törékeny testet, melyben egy angyal és egy démon sosem látott keveréke tombolt. Belemarkolt a finom anyagú szoknyába és egyre csak feljebb húzta, míg el nem érte Sora vékony lábait, melyet érzékien simított meg. A lány hátradöntötte fejét és ajkait halk sóhaj hagyta el. Körbefogta karjaival Leon nyakát, lábaival pedig a férfi derekára fonódott, aki egy könnyed mozdulattal oldotta meg nadrágja övét, mely anyagánál fogva puhán érkezett a földre. Az alsónemű már nem volt nehezen leküzdhető akadály, pillanatok alatt megszabadult tőle. Sora felnevetett a férfi hevességét látva, mely kacajt egy erőteljes nyögés váltott fel, ahogy érezte a magába hatoló férfit. Meglepte őt ezzel a tettével, de élvezte. Testük egyként lüktetett, ringatózott az asztalon, melyen az étkészletek ütemesen csörögtek miden egyes erősebb lökés után. Sora elveszve érezte magát, és ahogy a beteljesedés csodájának szikráját érezte közeledni, úgy igyekezett egyre jobban belesimulni a férfi ölébe. A díszes, aranyfényben úszó terem falain belül egy visszafogott férfi nyögés és egy alig hallható, kielégült női sikoly veszett el, mely jel volt egymás felé. Lihegve tartották egymást, egy érzéki csókot váltottak, majd Leon kezdett el hátrálni először, hogy összeszedje magát. Sora, ha tehette volna, végignyúlt volna az asztalon, de a mögötte halomra sorakozott étel meggátolta ebben. Vigyázva ereszkedett a lábaira és szedte rendbe magát. Stílusosan indult meg az asztal vége felé, ahol a desszertek sorakoztak. Magához vett egy díszes üvegtálcát, melyen apró, csokoládés édességek sorakoztak spirál formában. Mire visszaért az édességgel a helyére, Leon már felöltözött és mindent eláruló mosollyal arcán ült vissza az asztalhoz. Mintha a szalagot kicserélték volna a filmben, úgy ültek újra egymás mellett, mint általában. Leon, amint meglátta az édességet és beleszimatolt annak illatába, arcán keserédes mosoly jelent meg.
- Talán az úr nem szereti a csokoládét? – harapott bele az egyikbe Sora
- Nem a csokoládéval van a gond, kisasszony. Sokkal inkább a tartalmával! – tört szét egyet és célzott a benne halmozódó mentolkrémre
- Talán én is ilyen vagyok... – vonta fel a vállát a lány, meglepve kijelentésével Leon-t – Kívülről ellenállhatatlan és vonzó, szinte mindenki a megkívánja egyszer, még az is, aki tagadja... de ha egyszer megkap valaki, az egy hideg, keserű nőt fog találni...
- Nyugodj meg, drágám! – csókolt kézfejet a lánynak – Tapasztalatból mondom, hogy ez a teória a legkevésbé sem fedi a valóságot.
- Reméltem is, hogy ezt mondod! – kacagott bájosan – De tudod, miért ez a kedvencem?
- Elképzelésem sincs. – tette vissza a darabot a tányérjára
- Mert tökéletesen illik hozzánk... – ízlelte sokáig
- Mármint én lennék a csokoládé, nem de? – csipkelődött Leon, aminek egy apró legyintés volt a válasza
- A világ felé egy csokoládé, mindig finom, a mentol pedig fanyart vált ki az emberekből... ha bárkinek is felkínálnád a kettő keverékét, mindenki kinevetne és faképnél hagyna... De ha egyszer is kipróbálnák... Ha egyszer is esélyt adnának neki, hihetetlen dolgokat lenne képes felfedezni. E két teljesen külön ízvilágú, külön alapanyagú fél varázslatos keveréke senkit sem hagyna hidegen... együtt sok mindenre képesek...
Leon minden egyes szót értett Sora meséléséből. Itt már régen nem a süteményről volt szó. Már rég nem egy szakács továbbörökített bölcselkedései repkedtek körülöttük. Sokkal inkább szólt róluk... Sora-ról és róla.
- És mindezt egy süteményből olvastad ki? – oldotta a kissé melankolikus hangulatot a férfi és azonnal bekapott egy darabkát, hogy kedvese néma kérésének eleget tegyen
Sora ezt a kissé bohókás mozdulatot egy meleg öleléssel jutalmazta, melyet egy csók váltott fel. Az a ritkán látott kedvesség csakis Sora-ért csillogott Leon tekintetében, és erre a lány a legnagyobb mértékben is büszke volt magára és választottjára. A vacsora után a lány beszólt a konyhára, hogy leszedhetik az asztalt, ők ketten pedig távoztak a nappaliba. Egymást ölelve ültek egy hosszú, kényelmes kanapén, mely szinte belépő volt az álmok világába. Sora arcát káprázatossá varázsolta a kandallóból áradó láng fénye. Leon egy, a kanapéra terített takarót helyezett a lány törékeny testére, de igyekezett nem felébreszteni őt. Kissé megdőlt a helyén, fejét a karfának döntötte, Sora pedig most a mellkasán szuszogott, mint egy kis angyal.
Dante, amint elhagyta a kastélyt, sietve indult el a városba. Már nem kellett útmutató, vagy hosszas keresgélés. A cégér messziről villant meg előtte és kopogás nélkül rontott be az épületbe, mely mindig sötéttel bélelt. Szótlanul meredt maga elé. Most még annyit sem látott, mint nappal. A sötétben egy apró fény gyúlt ki hirtelen, mely először a túléléséért harcolt, majd szilárdan győzedelmeskedett az őt tartó fapálcikán. A fény óvatosan kúszott tovább, majd megállt és egyre nagyobb lett. Most már látta, ki mozgatta a lángot. Az idős öregúr ült az imént meggyújtott gyertya mögött és szótlanul várt, míg teljes fénybe nem borulnak.
- Miért hívatott ide? – kezdte a vendég, Dante
- Híreim vannak! – hörögte betegesen
- Halljuk!
- Az ön által körülírt hölgy, tegnap elhagyta az országot!
- Ezt mégis honnan tudja ilyen biztosan? – kételkedett
- Mi sem egyszerűbb! Ugyanis a May Wong-nak nevezett hölgy igen közismert a kikötővárosban, főleg a piacon, ahová a nagyurak a szolgáikat küldik. Nos ezen a piacon kérdezősködtem kissé, és többen is állították, hogy tegnap May Wong felszállt egy teherhajóra és Anglia felé vette az irányt!
- Anglia? – hőkölt meg kissé
- Pontosan!
- De miért pont Anglia? – kérdezte Dante, sokkal inkább magától
- Nincs a kisasszonynak ott szövetségese, segítője, vagy valaki, akinek panaszkodhat?
- Az egész királyi család! – nevetett fel zavarodottan – De ők már nem hallgatnak meg senkit. Erről Leon Oswald biztosított. Állítólag már semmi sem rondíthat bele az állam ügyeibe!
- És mi van akkor, ha ez a nő feltűnik Anglia királya színe előtt és mindenkit bemocskol?
- Képtelenség! Hasztalan lenne az egész!
- És nincs ott akkor... valaki?
- Valaki? Kire gondol? – szűkült össze Dante szeme
- Utólagos engedelmével, kicsit nyomoztattam a családja és a húga után. Ismerem a történetet az elejétől a végéig. Mondja csak! Előfordulhatna Ön szerint az, hogy ez a hölgy egy bizonyos... Lord Anthony Battlefield úrhoz igyekszik?
- De hisz ő börtönben van! – tárta szét a kezét
- Még... – vetette sokat sejtető pillantását a férfira, aki azonnal megértette a dolgot
- Köszönöm a közreműködést! – nyomott az asztalra egy kisebb batyut, mely fémes hanggal érkezett meg az asztal tömörfa lapján
-Ugyan már! Mi Önért dolgozunk! – tette el a pénzt egy kissé ijesztő mosoly kíséretében
Dante, bár képtelenségnek tartotta az öreg feltételezését, mégis elhatározta, hogy elutazik Angliába és utánajár a dolgoknak. A hintót hazairányította a kastélyába, amelyhez vezető úton csupán az elkövetkező napokon gondolkodott. A hó mindent beterített és a letaposott, meggyalázott pelyhek helyett most újakat száműzött az Úr a földre. A hintó a havazás hevességével egyidejűleg lassított le és araszolt célja felé. Az este egy szempillantás alatt vált a múlt részévé és reggel frissült erővel indulhatott útnak. A kikötőben minden csendes volt. Talán túl korai volt még az idő a portékáknak, talán ilyenkor még mindenki békésen alszik. Csak egy ember van talpon, aki az első hazájába tartó hajóra felszállt és útját vette a jeges tenger hullámai között.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
