AJÁNLOM AZ OLDALT
Dante amint hazatérését azzal a hírrel fogadták, hogy Anthony megszökött, egy seregnyi emberrel tért vissza Franciaországba. A kastély üressége megremegtette szívét, de nem adta fel saját küzdelmét. A szolgálóktól egyenesen a városba ment, ahol a pletykás népnek köszönhetően szinte azonnal rátalált a kis társaságra... de már későn. A ház fala mellől még épp látta, ahogy imádott húga, széttárt karokkal áll jó pár lépéssel Leon előtt és tekintetét a haláléba fúrta. A halálhozó pedig Anthony volt. A férfi fegyvere hangosan kattant, mely hangot most a saját üvöltése váltotta fel. Tehetetlen volt mindenki... Dante előrántotta fegyverét, de a Sors gyorsabb volt nála. Mindenki mozdulatlan maradt, és csak várt. A pillanat míg imádott húga lába megremegett és kecses alakja süllyedni nem kezdett, egy emberélettel felért. A dühödt herceg azonnal kifeszítette karját és vétés nélkül célozta meg a gazember szívét... telitalálat. A testek, melyek a földre rogytak Sora-é és jegyesé-é voltak. Lehetett volna ez egy romantikus történet tragikus végkifejlete, melyben a szerelmes pár elveszti életét... de ennek a történetnek, nem itt lesz vége.
Leon azonnal magához ölelte a lányt és lassú ringatózásba kezdett vele, aki csak mosolyogva, szótlanul figyelte a fájóan szomorú és aggódó szempárt, melyet egyenesen hozzá intézett. Nem értette, miért ilyen szomorú. Különösebben semmit sem érzett magán. Nem érezte idegennek azt az apró tárgyat sem, mely önző módon fészkelte bele magát testébe, lassan ható mérgével. Aztán karját lassan kedvese arcához emelte és minden megvilágosult körülötte. A hófehér keze most saját vérétől volt mocskos.
- Tarts ki! Mindjárt itt az orvos és hazaviszünk! Nem lesz semmi baj! – hadarta a fiú és a lányt magához szorította, hogy ne lássa meg gyémántként hulló könnyeit
- Leon! – szólította halkan
- Csss! Most ne beszélj!
- Nyugodj meg... nem lesz semmi baj... – mosolygott a fiú felé és szemfedője hirtelen elnehezedett
A hófehér tájat felváltotta egy vörösen izzó kép, melybe alakok rajzolódtak ki. Hallotta, ahogy Leon minden szerelmével hangjában próbálja ébren tartani őt, de neki olyan hívogató a csend, a kis magány, melyet ez a különös kép nyújthat neki. Nem akar sokáig itt lenni... csak amíg össze nem szedi magát. Honnan is sejthette, hogy ahová most tart, onnan nincs felállás? A teste egyre hidegebb volt, szíve egyre lassabban lüktetett mellkasában, melynek ringatózása is egyre lomhább lett. A férfi zokogott, de Sora már nem hallotta őt. Ámulatba ejtették azok az emlékek, melyek még gyermekkorából származnak... képek, melyekben megismerkedik álmai férfijával... hangok, melyekhez egy-egy kedves arc kapcsolódott. Aztán érezte, hogy teste megfeszül és saját szívének elhaló dobogása mellé egy másik párosult. Egy vad, kitörni vágyó szív zakatolt a fejében... aggodalom, szerelem és féltés mozgatta a rugóit és rögtön tudta... ez az ő szíve lehet... Leon-é.
Úgy tartják, ha valaki egy halálközeli élményben vesz részt, annak élete, mint egy gyors film, pereg le szemei előtt. Lehet benne valami. Sora Naegino-nak viszont majdnem három napja volt arra, hogy kalandos életének minden percét újra kiélvezhesse. Három hosszú, mindenki számára keserves nap. A kastély egyik rejtett zugában, ahol minden a csend és zavartalanság édes medrében állt, most kissé zsúfoltnak tűnt. Egy hatalmas, kézzel faragott, zömök ajtó előtt egy mindig kimért és megtörhetetlen arcú férfi állt, kinek szemeiben most mégis érzelem csillogott meg... az aggódás. Az ajtó mögött egy kisebb sereg figyelt feszülten, ahogy egy, a baldachinos ágyon fekvő, törékeny testen vizsgálatokat folytat egy nő. A doktor már szinte velük lakott. Három napja, minden áldott percben ült valaki a sérült ágya szélénél, és ha az orvos vizsgálta, egy emberként húzódott meg a kastély apraja nagyja egy sötét sarokban.
Sora sápadt volt. Bársonyos, kissé kipirosodott arca már a múltban rajzolódik tovább és fakul el lassan. Porcelán bőre szinte égette a szemet, ha sokáig időzött el fehérségén. Vékony karjai szinte élettelenül, rendezetten pihentek oldalánál és csak parancsra, a doktornő mozgatására elevenedtek meg kissé. Még él... Hófehér hálóingjének sarka kissé kilógott a súlyos takaró alól, melyet aznap fektettek rá, mikor ide került. Nem Leon volt az egyetlen, kinek megviselt elméjében újra és újra lejátszódott az a jelenet, mely a találatot követte.
Ahogy a hóban feküdtek, Dante zilálva jelent meg mellettük és Sora jéghideg kezeit dörzsölgette, árasztotta el csókjaival. A sereg, mely a megtört férfiak körül sorakozott fel, egy emberét egy orvosért küldte. A különös jelenet, az idegen katonák jelenléte ebben az országban természetesen Sophie-t is megrémisztette. A lovakat fedő és melegen tartó, vékony takarón egy ismerős címer volt hímezve. Az angol királyi címer, amit Sora olyan sokszor lerajzolt neki és ecsetelte estéken át, hogy mit jelentenek. A kezében felhalmozódott, apró díszek lomhán hullottak a hóba. Egy kis porcelánangyalka és az ólomkatonák egymás után, tompa hanggal érkeztek meg a földre. A kislány kimerevedett szemekkel hajtotta utánuk a fejét és rogyott térdre. Egyik kezében az angyalka, másikban egy katona... és akkor lövések hallatszottak... kettő is. És mint aki előre megérezte az eseményeket, ujjai közé zárta az apró figurákat és a szívéhez szorította őket. Szemeit a fagy és a félelem egyaránt szorította össze és a hóban megjelentek kristálykönnyei, mely könnyek égetve folytak végig hűvös, arcán. Nem tudta, mióta ülhetett úgy a hóban merengve a múlton, a jelenen és jövőn... csupán arra eszmélt, hogy a falucska lakói idegesen rohangálnak körülötte orvosért kiáltva. Szemfedői fájóan nyíltak meg és emelte tekintetét maga elé. Egy ismerős orvos szaladt el mellette egy kis ház mögé. Érezte, hogy kabátja és szoknyája már teljesen átázott a hóban, ezért vontatottan állt fel onnan, lesöpörte valamicskét ruháját és megindult. A házfalnak támaszkodva, egyre nehezebb léptekkel közeledett oda, ahová mindenki menni akart. A házfal sarka egyfajta célként lebegett előtte, melyet nem lett volna muszáj elérnie... sőt... így utólag talán még bánja is, hogy ilyesminek szemtanúja lehetett. Ott ült bátyja a hóban, karjai közt Sora-val... ott feküdt tőlük nem messze Anthony, vérbe fagyva... ott zokogott testvére mellett a „nagy” Dante... és most érkezett meg az orvos. Vizsgálgatta és valami jót mondhatott, mivel mindenki megkönnyebbülve sietett az egyik katona lovához, melyet felajánlottak a lány szállítására. Ő is ment volna... annyira látni akarta, vagy legalább ölelni valakit, aki megnyugtatja. Legszívesebben persze maga Sora lett volna az, akit maga mellé kívánt. Tekintetét újra a kis figurákra vetette és szemében furcsa fény játszott. Hát benne is felébredt volna az Oswald család ősi tüze? Sophie Oswald ugyanis abban a helyzetben, abban a pillanatban mindent felvállalt magára, ami a kastélyban súlyként nehezedne testvérére. Elhatározta, hogy ő, a maga alig 17 életévével fogja megvédeni a szeretteit, ahogy ők annyiszor megvédték őt azelőtt.
Visszaigyekezett a hintóba és hazaparancsolta a kocsit. A rövid utazást követően azonnal összeparancsolta a szolgákat és kiosztotta a parancsokat nekik. Mindenki teljesen megdöbbent a változást látva, de nem tiltakoztak. Mire Leon visszaért Sora-val, addigra a szoba már teljesen készen állt a lány fogadására. A férfi teljesen meglepődött a húgát látva, és mikor őket abba a bizonyos szobába terelte, a szíve beleremegett. Az előkészített lakosztály ugyanis az Oswald szülők sajátja volt, melybe talán a haláluk óta senki sem merészkedett be. Hogy mi lehetett a kislány szándéka, akkor sem derült ki és azóta sem nyert napvilágot. Sora-t majdnem egy fél napig vizsgálta a doktornő, mire kilépett az ajtó mögül és elmagyarázott nekik mindent. A szavak szinte egyikük füléhez vagy eszéhez sem értek el. A szó, túlélte, azonnal gátat vetett a tudatnak bennük. Pihenés... nyugalom... türelem... Most ezek a kulcsszavak.
A szoba újra kiürült. A doktornő mindenkit megnyugtatott, hogy a lány állapota nem romlott és már csak a kitartásától függ, hogyan alakul a sorsa. A nép egymás után hagyta el a szobát és csak Leon maradt az ágy mellett. Egy kényelmes fotelt húzott mellé és letelepedve figyelte az egyenletesen szuszogó lányt. Néma könny indult útnak arcán, ha arra gondolt, elveszítheti őt. Szemét összehúzta és szorosra zárta a többi könny elől, melynek eredményeként lassú álom szövődött szemeire. Kényelmesen dőlt rá a puha ágyra és álmodott. Álmodott a gyermekkoráról, az első találkozásról is.
Sora tudata kezdett megvilágosodni. Egy alighanem véget nem érő csatából kezdett ébredezni. Élete történetének végéhez érve arra jutott, hogy ő bizony még önző módon több időt akar a sorstól, amit ezek között az emberek között akar leélni. Megmozdult. Egy apró hang hagyta el az ajkát és szemeit óvatosan nyitotta meg a lemenő napnak. Az aranyba bújó, ismeretlen szoba meglepte őt. Fejét kissé megemelte, mire éles fájdalom futott át minden tagján, de nem érdekelte... újra megpróbálta... És ennek eredménye szebb volt, mint bármilyen csillogó ékszer vagy győzelmi serleg. A szeretett férfi töretlen bizalma többet ért bármilyen díjnál. Ahogy lassan felült, hasába égető fájdalom hatolt. Ahogy lenézett magán, a látvány kissé eltorzította meghatott arcát és hüledezve jutottak eszébe az események. Most a szobát pásztázta. Az ismeretlen bútorok és formák szinte vonzották őt. Lassú, vigyázó léptekkel térképezte fel helyzetét és egy kisebb ajtó rabul ejtette. Szinte érezte, hogy fel kell hogy tárja annak titkát. A kilincs már régen fordult el a fában, ezért kissé recsegve térhetett be a mögé. Ott azonban mindent felülmúló látvány fogadta. Egy apró szoba, aminek két fala csupán üvegből volt és a lemenő nap fénye varázslatos színt kölcsönzött neki... és a zongorának. Ugyanis ebben az apró helységben csupán egy zongora feszült neki a naplementének. Hívogatón ült le annak székére és ujjait a billentyűkre eresztette. Mélyen szívott magába a múltat magában hordozó levegőből és játszani kezdett.
A kastélyról egy pillanat alatt elszállt a múlt súlya. Mindenki döbbenten, megbabonázva hallgatta a dallamot. Leon álmát megédesítette a zene, de egyben szerte is foszlatta. Pislogva ébredt álmából és ijedten vette észre az üres ágyat. A dallam ismerős volt a számára és ha nem tudna, hogy édesanyja már nincs többé, valószínűleg a nevét ismételve szaladt volna a kis terembe. De tudta... ez csakis Sora lehet. Könnyebb lélekkel indult utána és hallgatta, figyelte a lányt, aki azonban egy pillanatra megállt.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – szólt a fiú a háta mögül
- Jó reggelt? Hiszen Csipkerózsikát csupán a hercege csókja ébresztheti fel!
- Ezen ne múljon! – indult felé rohamosan a férfi és egy könnyed, szerelmes csókkal köszöntötte a lányt
- Nyugodj meg! – simított végig Sora a gyermekien síró férfi hátán – Otthon én így jeleztem a szolgálóimnak, ha felkeltem reggelente. – cirógatta kissé nevetve az ezüst szálakat
- Akkor játssz! Had zengjen be mindent! Had tudja meg a világ ébredésed hírét! – csókolta újra
- Azt hiszem, nagy ostobaságot csináltam... – fordította el a fejét
- A múltkorira gondolsz? Az valóban az volt... ma sem értem, hogy gondolhattad, hogy te majd megvédesz engem? Hiszen annak a férfinak már nem volt ismert a józanság fogalma...
- Sajnálom... és hol van ő? – riadt meg kissé
- Már nem jelent fenyegetést a számunkra. – puszilta meg homlokát és a karjaiba véve vitte vissza az ágyába
- Meddig kell még így feküdnöm? – sóhajtott a lány immár az ágyban
- Majd az orvos megmondja! Szólok is neki! – tűnt el az ajtóban, kicsit magára hagyva őt
Sora kissé oldalra döntötte a fejét és arcán most egy kedves mosoly húzódott. Az éjjeli szekrényen ugyanis két kisebb figura állt kitartóan az ébredését várva. Egy kifeszített szárnyú, porcelán angyalka és egy kedves mosolyú ólomkatona volt egy szalaggal összekötve, összetartozásukat jelképezve.
