Reggel volt. Egy keddi reggel. A Nap fényei erőteljesen ragyogták be szobámat, ezáltal tudtomra adva, ideje lenne felkelni. Csakhogy ebben valami megakadályozott: egy hosszú, izmos, és erős kéz, mely óvón tekeredett derekam köré. Megnyugtató érzés támadt fel bennem. Szívesen ébrednék fel minden nap így. Ekkor óvatosan megfordultam. Ó, Istenem! Olyan gyönyörű volt!

Kócos, ezüst haja rendezetlenül keretezte be csodaszép márványarcát. Füstszürke tekintetét nem láthattam, mivel szemei csukva voltak. Ajkai elváltak egymástól, miközben levegőt vett, ezáltal mellkasa fel-le mozgott. Nyakában egy arany nyaklánc volt, melyen egy apró, kör alakú, szintén aranyszínű medál díszelgett. És ahogy a napfény hátulról besütött, isteni képet kölcsönzött neki.

De az egészben azt furcsálltam, hogy átölel. Emlékszem, este még vagy 2 méter távolság is volt közöttünk. És most... Nem, mintha rossz érzés lenne... Sőt!

Ó, olyan helyes. Na, vége az álmodozásnak! Sora, ideje lenne fölkelni!

A falon elhelyezkedő órára tekintettem, ami 5:58-at mutatott. Megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült, ugyan is még szorosabban ölelt.

-          Szeretlek... Sora... - suttogta, miközben egy halvány mosoly bújt meg ajkai mögött.

Állj! Azt hiszem, hallucinálok... El kell mennem a fülészetre... Tényleg ezt mondta volna? Tényleg azt mondta, hogy szeret? Vagy csak valami nagyon jót álmodott, és azt a nőt, akit odaképzelt, Sorának hívták? De... Még szorosabban átölelt, mintha... Mintha nem is akarna elengedni.
Olyan furcsa. Hiszen nappal az idegeimre megy, de most... Mint egy védtelen angyal. És olyan nyugodt. Ahogy bámultam rá, egyszer csak kinyitotta a szemét. A füstszürke tekintet álmosságtól, és némi boldogságtól csillogott.

-          Jó re... - de mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis ajkait az enyémre illesztette, miközben rám gördült. Lágyan, mégis erősen, ugyanakkor boldogan ízlelgette az enyémeket. Mikor megszakította döbbenten pislogtam rá. 

-          Szia! Nagyszerű napunk van nem? Remekül érzem magam! Az ember nem tudja kiszámítani, ez az érzés csak úgy jön... és ez egy nagyon jó érzés... mondjuk, ilyenkor nem tudnak leállítani. Hmm... - nyalt végig ajkain. - És Te hogy vagy? - mosolyodott el. Szóra nyitottam ajkaimat, de egy hang se jött ki torkomon. - Na, mi az, elvitte a cica a nyelved?

-          L... Leon? - néztem rá. - Á... Álmodom?

-          Amikor megpillantottalak, én is azt hittem, hogy álmodom, de nem... szerencsére. - fejét a nyakamba fúrta, s mélyen beszívta illatomat.

-          M... Mi történt veled?

-          Velem? Semmi különös. - lelöktem magamról.

-          Ki vagy Te? Tegnap még majd megőrjítettél a viselkedéseddel, most meg... - erre csak felhúzta egyik szemöldökét.

-          Most meg? - mosolyodott el. - Te hogy éreznéd magadat a helyemben, ha 6:07-kor egy gyönyörű nő feküdne melletted? Hát... - nézett végig rajtam. - Nem tudom, de én kicsattanok az energiától.

-          Akkor... állítsd le magad! - takaróztam ki, de ő a karom után nyúlt, és belecsókolt. „Szeretlek... Sora...” - visszhangoztak ezek a szavak. - Leon, mit álmodtál?

-          Ha elmondanám, nem teljesülne... - mosolyodott el gonoszan. - De afelől biztosíthatlak, hogy nagyon szépet, és nagyon jót.

-          Értem. - feleltem halkan. - Tegnap este...

-          Css! - tette ujját számra. - Az tegnap volt...

-          Leon! Mi van veled? Nem így ismertelek meg... az egód akkora, mint ez a szoba, minden nő után megfordulsz, erre meg most itt kedveskedsz. Nem vagy Te lázas, vagy...

-          Baj, hogy kedves vagyok és boldog? - engedett el, s komorodott el arca. Most... megbántottam? - Baj, hogy egyszer az életben szabad akarok lenni? Te nem tudod miket éltem át... nem tudod milyen az, hogyha az életed egy füzetben van beírva, Napi Pontok névvel. 06:00-kor ébresztő. 06:15-kor reggeli, 07:00-kor irány az iskola, 15:00 irány a művészeti suli.

-          Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül.

-          Hogy miről? Csak az elmúlt 18 évről. Tudod, ilyen életet éltem. Emellett, most még ez a házas... - de azonnal befejezte mondatát.

-          Mi? Mit mondtál? - kaptam fel tekintetemet.

-          Semmit hagyjuk... - majd visszadőlt az ágyra, miközben kezét a feje alá tette, és a felkelő napsugarakat figyelte.

-          Bocsánat. - feleltem halkan, miközben lehajtottam fejemet. Erre felém fordult. Megfogta a karomat, és gyengéden magára rántott. - Mért?

-          Hm? - nézett gesztenyebarna tekintetembe, miközben hátamat átölelte, ahogy kemény mellkasán feküdtem.

-          Mért ölelsz át? Mért csókolsz meg? - kérdeztem szemeibe nézve. Döbbenten tekintett vissza. - Hisz nem is ismersz! Nem is tudsz rólam semmit! Csak így... ilyen egyszerűen... - ajkaink között egyre csak fogyott a távolság. S végül ismét egy csókban egyesültünk. Ó, Istenem, olyan finom ajkai vannak. Az íze, akár egy zamatos, érett eper. Puha, és édes. Éreztem, hogy gerincem mentén egy kellemes bizsergés fut végig, hogy hajamba túr, miközben szorosan átölel.

-          Magam sem tudom... - mondta apróbb csókok között. - Talán mert, kívánlak...

-          Csak ezért? - toltam el magamtól. - Hogy egy újabb trófea legyek? - ültem fel. - Márpedig, én nem leszek a szajhád, Leon! - feleltem, s könnyeimmel küszködve kirohantam a fürdőbe.                                        

-          Mert kívánlak... Ó, de barom vagy, Leon! - szidta magát. - Sora... szeretlek!? - az utolsó szavakra meglepetten nézett maga elé. - Ch... nem... nem szerethetlek! Én már nem vagyok képes a szerelemre... azóta... - suttogta szomorúan. - Bocsáss meg, Sora!

***

Angliában, az Oswald birtokon egy fekete hajú férfi sétálgat a meseszép, virágokkal teli kertben. Mellette gyönyörű felesége, kinek fehéres haja van, s füstszürke tekintete. Egyszer csak egy limuzin kanyarodott be. A sofőr azonnal kipattant, hogy kinyithassa a kocsi ajtaját, s kezét nyújthassa utasának.
Egy gyönyörű, fiatal, szőke hajú, kékes tekintetű lány szállt ki. Egy tűzvörös, méregdrága ruhát viselt, mely tökéletesen kiemelte dús, kerek melleit, kecses derekát, ringó csípőét. Hozzá, némileg halványabb, de piros színben pompázó miniszoknyát vett fel, szabadon hagyva vékony, ugyanakkor karcsú lábait, melyen egy magas sarkú cipő díszelgett. Hosszú haját egy egyszerű kontyba fogta, ajkait hívogatóan kikente egy vörös rúzzsal, szemét kihúzta, szempilláit kifestette. Egyszóval csodaszép egy teremtés volt, és lerítt lóra, hogy jómódú családban nőtt fel.

-          Jó napot, Mr. és Mrs. Oswald! - köszönt csilingelő hangján, egy mindenkit elragadtató mosollyal.

-          Melissa! Örülünk, hogy látunk, gyermekem! - felelte a ház úrnője, miközben átölelte a lányt.

-          Szintúgy. Mrs. Oswald! - csókolta arcon a nőt. - Leon hol van?

-          Ó, az a bolond fiú per pillanat Los Angeles-ben van. - nézett rosszalló pillantással feleségére. Ha ő nem lenne, akkor...

-          Los Angeles? Mit keres ott?

-          Sophie-val elutaztak oda. De ne aggódj, kedvesem, az esküvőre már itt lesz.

-          Rendben. Ó, Mr. Oswald! - fordult felé.

-          Matthew. Elvégre, hamarosan az apósod leszek. - erre mindenki nevetni kezdett.

-          Oké, tehát Matthew. Az előkészületek hogy mennek?

-          Tökéletesen, de ez Elizabeth asztala... - mutatott szeretett feleségére.

-          Értem. - mosolyogta Melissa.

-          Legalább nem az én fejemet fogja rágni. - felelte halkan Matthew.

-          Haha! Akkor majd lesz miről beszélnünk.

-          Ahogy mondod, gyermekem. Egyébként, a menyasszonyi ruhád megvan már? - kérdezte Elizabeth.

-          Nem, még nincs... de majd elmegyek a legjobb üzletekbe, és majd keresünk egyet.

-          Majd elkísérlek, kedvesem!

-          Rendben. - felelte egy elbűvölő mosollyal.

-          De most menjünk be. Gondolom elfáradtál...

***

Az idő csak telt múlt itt a mi drága városunkban. A Nap fényesen mosolygott az égbolton, néhol fehér felhőkkel találkozva. A madarak szabadon szálldogáltak.

Szerencsénkre, épp kiszabadultunk az iskola karmai közül. Brie, Maddy és Sophie társaságában léptem ki az iskola kijáratán. Brie valami vicces történetet mesélt, amin mind nevetni kezdtünk.

Az ikreken egy farmerszoknya volt, Brie-on egy fekete, Maddy-n egy fehér fölső. Sophie-n egy világoszöld póló, farmernadrággal. Rajtam meg egy sötétlila póló, egy (direkt) szakadt farmernadrággal, és egy tornacipővel. Vállamat egy féloldalas iskolatáska díszítette teherként.

Amint előre tekintettem, megláttam Őt.

Egy sima farmernadrágot viselt, egy TC-vel (tornacipő). Felsőtestét egy pávakék felső borította. Az iskola kerítésének vastag kapuját támasztotta, karba tett kézzel. Hosszú, ezüstösen csillogó hajába néha-néha bele kapott a szél.  Lehunyt szemeit most kinyitotta. Egyből összefonódott az enyémmel.

-          Ó, Sophie. Mondtam már, hogy nagyon szerencsés vagy? - áradozott Maddy.

-          Igen, egy ilyen félistenhez hasonlító báttyal megáldva... hjaj... - sóhajtozott testvére. - Te mit gondolsz, Sora?

Meg sem hallottam kérdését. A reggeli eset óta nem szóltunk egymáshoz. Sophie nem is értette, mért nem, hisz az este... Az este látta, hogy mi ketten... csókolózunk. Akkor most mért? Mintha a másik levegő lenne.

-          Hahó! Föld hívja Sorát! Itt vagy, te csaj?

-          Igen, Brie, itt vagyok, csak elgondolkodtam.

-          Mostanában igen sokszor gondolkodsz el... - nézett rám mindentudóan Maddy, miközben megállt.

-          Emberből vagyok, tehát megtehetem! - meglepetten néztek rám az indulatos válaszom miatt. - Bocsi... rosszul aludtam. - hazudtam.

-          Öö, oké. Na, mi most megyünk. Edzés van, meg holnap doga fizikából. Arra is kéne tanulni. - mondta unottan Maddy.

-          Oké, akkor majd találkozunk. - próbáltam egy mosolyt erőltetni ajkaimra.

-          Jó, szia, Sora, Sophie! - köszöntek el, majd miután jól megbámulták Leon-t, kiléptek a suli kapuján.

-          Sora, akkor ma is átmehetünk hozzád?

-          Igen, és akkor lerajzollak, rendben?

-          Nagyon szépen köszönöm! - vigyorodott el, majd Leon-hoz értünk. Én csak biccentettem felé, míg Sophie két testvéri puszit lehelt arcára.

-          Szia, Sophie! Milyen napod volt?

-          Nagyon, de nagyon jó! De, most igyekezzünk Sorához, ugyanis le fog engem rajzolni! - mondta büszkén.

-          Ennek örülök! Akkor menjünk! - fordított hátat. Haja táncolt körülötte, s végei találkoztak arcommal. Szantálfa. Férfias, és erotikus illat. Tökéletesen illik Leon csábító énjéhez. Lassan, nyújtottan léptem előre, míg végül beértem őket.

-          És, Sora, hogy fogsz majd lerajzolni? - kíváncsiskodott.

-          Hogyhogy hogy?

-          Hát, hogy hol, meg mire, és hogyan?

-          Ja! - nevettem. Leon megkönnyebbülve felsóhajtott, hogy halhatta boldog hangomat. - Valószínűleg majd rajzolni foglak, egy egyszerű grafitceruzával, de ha akarod, ki is színezhetlek...

-          Nem, jó lesz grafittal.

-          Jó. A teraszomról tökéletes a háttér, tehát majd ott foglak lemásolni. És hogy hogyan? - gondolkodtam el. - Majd meglátod!! - kacsintottam, miközben elmosolyodtam.

Alig 10 perc múlva ott lakásomnál voltunk. Leon nem szólt egy szót sem, csak zsebre dugott kézzel sétálgatott mellettünk.

Miután lepakoltunk, Sophie-t a szobámból nyíló erkélyre küldtem. Amikor Leon belépett a hálóba halványan elmosolyodott, hisz reggel még ölelkezve feküdtünk a franciaágyamon. Mikor elhaladt mellette, akaratlanul is végighúzta rajta a kezét az emlékek miatt.

-          Mit csinálsz? - kérdeztem, kezemben a rajzeszközeimmel.

-          Hmm? Semmit. - felelte kissé hidegen.

Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem a teraszra. Ott Sophie-nak elmondtam, hogy hova, milyen pózba álljon. Leon a falat támasztva állt mögöttem, miközben nézte, hogy először csak halvány vonalakat firkantok az előttem lévő papírra.

A papír egy rajztáblán pihent. Most még csak halvány körvonalak voltak rajta. Majd szép lassan megrajzoltam a haját, s az arca körvonalát is áthúztam. Gyönyörű, bátyjáéhoz hasonlító szürkés tekintete már visszapillantott rám. Eztán az orrát, s végül a mosolygós ajkát vázoltam föl. Mikor ezzel kész voltam, jött a karcsú nyaka, az apró válla, s egészen derékig rajzoltam meg.

Már az utolsó simításokat végeztem. A hátteret már odaképzeltem, így ennek a munkája következett.

Mikor kész lettem, a jobb sarokba apró betűkkel a nevemet biggyesztettem, és hogy mikor készült.

Párszor összehasonlítottam a rajzot, és Sophie-t.

-          Azt hiszem, kész. - mosolyogtam.

-          Had nézzem! - kérte kíváncsian. - A... Aszta! - tátotta el száját. - Leon, ezt nézd! - dugta a bátyja orra alá a képet, miközben kacagott. - Sora, te egy zseni vagy.

-          Hát, zseni azért nem. - vakartam meg fejemet.

-          Szép... Nagyon szép... - felelte Leon.

-          Téged is lerajzoljalak? - ajkaim mögött egy halvány mosoly bujkált meg.

-          Ha akarod... - vonta meg a vállát.

Helyet cserélt Sophie-val, immár Ő állt ott előttem. Fölvett egy könnyed, laza pózt. Ó, hogy az időjárásnak is pont most kell közbeszólnia: lágy szellő futott, miközben táncra hívta haját.

-          A fenébe...

-          Mi az? - húzta fel tekintetét.

-          Öö... Semmi, semmi! Maradj így! - kértem.

Ugyan úgy, mint Sophie-nál, először fölvázoltam a körvonalakat, majd a haját, és az arcát. De... amikor a tekintetébe néztem, vad, nyers vágy csillogott azokban a csodálatos szemekben. Gyorsan észhez tértem, és tovább rajzoltam.

-          Sora?

-          Tessék, Leon?

-          Te tudsz táncolni?

-          Táncolni? - néztem ismét rá elgondolkodva.

-          Igen, táncolni.

-          Öö... botlábaim vannak. Tehát, nem, nem tudok.

-          Van egy ötletem. Én mindig is szerettem volna megtanulni rajzolni... - jött közelebb. - Ha Te megtanítasz engem rajzolni, én is megtanítalak téged táncolni.

-          Ez most egy... fogadás?

-          Igen, egy fogadás. Ha egy hét alatt jobban fogok rajzolni, mint most, akkor azt teszem, amit te akarsz...

-          És ha nem?

-          Várj! Ha én megtanítalak téged táncolni, vagyis jobban fogsz, mint most, akkor az lesz, amit én mondok.

-          És ha én megtanulok táncolni, és te pedig rajzolni, akkor mi lesz?

-          Hmm... két választás: egy, érvénytelen lesz a fogadás, kettő, mindketten engedelmeskedünk a másiknak. Mit szólsz?

-          Sophie, szerinted melyik a jobb?

-          A második! - mosolyodott el a kicsi.

-          Jó, akkor benne vagyok, Leon!

-          Rendben.

-          De még egy kérdés fúrja az oldalamat: hogy fogjuk eldönteni, hogy tényleg jobbak lettünk?

-          Van egy ötletem - kezdte Sophie. - Leon most rajzol valamit, akármit. - tekintetében elégedettség, és némi gúny keveréke tükröződött. - Khm... úgysem tud rajzolni.

-          Kösz, Sophie.

-          És Sora, te meg... mondjuk, fölvenném videóra, hogy most milyen szinten vagy tánctudásilag. Benne vagytok?

-          Igen! - feleltük egyszerre.

-          Akkor egy hét múlva eldől, ki nyert!