Öt nap telt el, miután Leon Oldham-mel fogadtam. Magam sem tudom mért mentem bele ebbe a fogadásba. Az elején még jó bulinak tűnt. De azzal nem számoltam, hogy így még közelebb kerülök Hozzá.

Tudjátok, Ő tényleg profi. Nem hittem volna, hogy ennyire élvezni fogom a táncot. Hogy ennyire felemelő érzés egy ilyen partnerrel táncolni. Valószínűleg, ha Ő nem lenne, én soha nem táncoltam volna.
Azt mondta, hogy csak bemeséltem magamnak, hogy botlábam van. A legelső nap, miután megkötöttük egyességünket, a tánccal kezdtük.
Az emeletes ház legtetejére vitt fel, hol Sophie már várt egy videokamerával a kezében. Egy kis asztalon egy magnó pihent, mellette CD-k, műfajtól függően. Volt, minek lágy, könnyed ritmusa volt, és volt, minek gyors, ütemes.
Leon alaposan végigmért: az alakomat, a tartásomat, majd megfigyelte mozgásomat is. Rájött, hogy én értek ehhez, még ha szerintem nem is.
Sophie a kis kamerával fölvette az első ügyeskedésemet, hogy akkor, hogy, s miként táncoltam. Majd magunkra hagyott.

Egyszerűen leírhatatlan érzés volt, mikor erős kezeit derekamra helyezte, vagy, hogy mikor hátamon pihentette, miközben füstszürke tekintetét az én gesztenyebarna szemeimmel összeforrasztotta. Mikor kellemes érzés futott végig gerincem mentén, akárhányszor végigsimított rajtam, vagy megfordított, ezáltal hátam az Ő kidolgozott mellkasához préselődött. S ahogyan mély, férfias hangján magyarázott, ha tartásom nem volt jó, esetleg más irányba léptem.
Ilyenkor általában mögém jött, leheletét érezhettem nyakam vonalán. Egyik kezét vállamra, míg másikat derekamra illesztette, megmutatva a helyes pózt, s a helyes irányba vezetett.
Nem gondoltam volna, hogy a táncnak ilyen oldala van! Ilyen kellemes... Ki tudja, ha Leon nem jön, ha Leon nem ajánlja ezt a fogadást, akkor nem is ismerhettem volna meg. Ezért köszönettel járok neki. Még ha Ő is fog győzni, akkor is hálás leszek.

De mi van, ha elmegy? Hisz úgy tudom, hogy csak két hétig maradnak. Abból van még bő egy hét. Ha jól tudom, vasárnap mennek el. Vagyis, egy hét múlva. Ha elmegy, látni fogom-e még? Emlékezni fog-e rám, ki megtanította Őt rajzolni? Akit Ő megtanított táncolni? Akitől... Csókot lopott? Megannyi kérdés, melyre nem fogom megtudni a választ...

Ahogy Ő tanított engem táncolni, úgy tanítottam Őt rajzolni. Szép lassan belevezettem a rajzolás rejtelmeibe.
Először az alapokkal kezdtük, megmutattam neki, melyik ceruza, mire való, melyik vásznat mikor kell használni. A vékonyabb ecsetektől, egészen a vastagon át, az olajfestékig mindent elmagyaráztam neki. Nagyjából meg is jegyezte, de inkább maradtunk a grafitceruzánál, és egy darab papírnál.
Ott elmondtam Neki, hogy melyik grafitot mikor használjunk, mivel abból sem egy fajta van. Hogy milyen lapot használjon, ha esetleg egy tájképet akar lerajzolni, vagy egy embert. Azt hiszem, ez a része jobban tetszett neki.

Legelőször leültünk a rajzszobámba, hol egy asztalra egy üveget tettem le. Őt a mögötte lévő székre ültettem, kezébe adtam egy ceruzát, egy lapot, melyet a rajztartóra helyeztem el, ezzel biztos, kényelmes támaszt adva neki. Azt kértem tőle, hogy rajzolja le, amit ott lát.
Az eredmény megdöbbentő volt: Leon igen is ért a rajzoláshoz. Magam sem tudom mért, de ezt majdnem ugyan úgy rajzolta le, ahogy látta. Igaz, árnyékolás nélkül, de ami a papíron volt, igen is hasonlított az asztalon lévő tárgyhoz. Persze, tagadta, hogy Ő tud rajzolni. De meg is kérdeztem tőle, hisz úgy tudtam, művészeti iskolába járt.

-          Leon, ne tagadd! Tök jól rajzolsz!

-          Sajnálom, de nem... nem rajzolok jól... - ellenkezett.

-          Ne hazudj! Tudtommal művészeti suliba jártál, nem? Legalább is azt mondtad.

-          Igen, ebben nem hazudtam neked. De a művészeti iskolában igen sok szakág van: vannak, kik a művészettörténelemmel foglalkoznak, vannak, kik a balettal, a zenével, a rajzolással, és vannak, akik a tánccal. Én hobbi szinten, amikor belefért, a tánc részlegbe mentem. A szüleim szava ellenére.

-          Mért, a szüleid nem szerették, ha táncoltál?

-          Nem. Nekik megfelelt, ha egy-egy rendezvényen, ha netán föl kell kérnem egy lányt, azzal tudok táncolni... Ez van... nekem mindig úgy kellett élnem, ahogy a szüleim akarták. - majd rám tekintett. Egy picit belepirultam.

-          Jó, most már nagyon szépen haladsz. De folytassuk!

-          Rendben. - bólintott.

Ez történt öt nappal ezelőtt. Most az árnyékolás művészetére tanítom Mr. Oldham-et.   

-          Nem jó! - mosolyogtam. - Látod, itt túl vastagon, és sötéten színezted. - mutattam papírlapjára.

-          És ezt hogy korrigáljuk? - nézett rám.

-          Hát, van egy direkt erre a célra kitalált radír - néztem körül a szobában. - Á, meg is van - gyorsan odasiettem, s kivettem a kis tárgyat. - Trükkös egy darab! Nem szabad rányomni, különben az egész munka kárba vész. - ültem le mellé, s lassan, lágyan húzni kezdtem a papírdarabon. - És most kicsit halványabban színezzük be - kezét megfogtam, melybe már beleillesztettem a ceruzát. Megannyi érzés kavargott bennem. Megannyi kellemes érzés, melyeket életem végig elviselnék. Leon-t már nem érdekelte a rajzolás, csak engem nézett, miközben rajzolok. - Ilyen egyszerű! - tekintettem fel, s így az Ő füstszürke szempárába nézhettem. - Öö... a... akkor folytasd. - föl akartam állni, de ez a démon visszarántott, s szorosan magához ölelt.

-          Kérlek, maradj még! - suttogta fülembe, miközben még szorosabban ölelt át, s beszippantotta illatomat. - Maradj még velem, Sora!

-          Leon! - fejemet vállán pihentettem, miközben szemeim könnyekkel teltek meg.

-          Érzed ezt? - emelte fel államat, s fogta meg kezemet. Kérdő pillantással illettem meg. - Így dobog a szívem - tette szívére kezemet. -, akárhányszor a közelemben vagy.

-          Leon! - simítottam meg arcát. Ajkaink közt lévő távolság egyre csak csökkent, míg egybe nem forrtak.

Forró, kellemes, s szerelmes csókban egyesültünk. Ajkai puhák, odaadóak voltak. Mohón, követelőzően csókolt, miközben átölelt. Gyöngéden hajamba túrt, s másik kezét az enyémmel egybeillesztette. Én sem tétlenkedtem, szabad kezemmel nyakát átölelve mélyítettem csókunkat. Aztán egy hirtelen egy kép kúszott szemeim elé. Magam sem tudom mért, de megijedtem...

Boldogan, kettesben vagyunk Leon-nal. Ketten sétálgatunk, a boldog fehérségben. Aztán egyszer csak ez a fehérség megszűnik, s Leon eltűnik. Én, meg a sötétségben bolyongok... egyedül.

Megszakítottam a csókot, s kicsit elhúzódtam, másfelé nézve. Leon értetlenül nézett rám.

-          Mi a baj? - kérdezte, miközben fölállt, s leguggolt elém. Arcomat könnyek áztatták.

-          E... Ezt fejezzük be! - szipogtam.

-          Mármint, mit?

-          Leon! Kérlek, ne érj hozzám! - húzódtam el, mikor ujjával le akarta törölni könnyeimet. - Kérlek, ne csókolj meg!

-          Mért? - csattant fel, miközben fölállt. - Sora, az Istenért, én képtelen vagyok másként viselkedni a közeledben! Képtelen vagyok nem hozzád érni! Nem tudok nem rád nézni! - ült le mellém, s ölelt át. - Mért kéred ezt?

-          Félek... - suttogtam.

-          Mitől? - kezdett el ringatni.

-          Hogy elmész! - ordítottam. - Hogy itt hagysz! Hogy elmész, olyan hamar, ahogy beléptél az életembe - toltam el, s álltam fel. - De én nem akarom, hogy elmenj! Lehetetlent kérek, hisz nem is ismerlek... nem tudok rólad semmit. - öleltem át magamat. - De azt tudom, hogy akárhányszor megcsókolsz, kellemes bizsergést érzek itt - tettem kezemet szívemhez. - És hogy este úgy alszom el, hogy azt kívánom, hogy átölelj, hogy reggel Te legyél az első, akit meglátok! - zokogtam. - Mondd, ez egy nagy kérés, hogy valakitől szeretetet kapjak? - Leon fölállt, s szorosan átölelt.

-          Nem! Nem nagy kérés! És, hogyha engeded, tőlem megkaphatod azt a szeretetet! - csókolta meg államat, majd arcomat, halántékomat, s homlokomat. - Ígérem! - csókolt meg. - Soha, de soha senki iránt nem éreztem még ekkora vágyat, ekkora érzelem kavalkádot, mint irántad! Pedig hidd el, sok nővel találkoztam már. Talán túl sokkal is. - fogta meg kezemet. - Sora, vágyom rád! Akarlak, mint még senkit! És nem tudom, meddig bírom még... - lehelte.

-          Még egy picit bírd ki... mert... még el kell döntenem, mit akarok. Még magam sem tudom.

-          Most én jövök...

-          Mi? - emeltem fel fejemet.

-          Gyere táncolni. Most én jövök. - nézett az órára.

-          Ó, értem - feleltem.

Kézen fogva fölsétáltunk a tetőre, egyik kezét az enyémbe rejtve, a másikkal meg a magnót szorongatta.
Az idő kellemes volt. Lágy szellő suhant végig Cape Mary városán. Arcunkat fülledt meleg levegő csapta meg.
Leon letette a magnót, s berakott egy lassú, gyöngéd számot.

-          N... Nem erre táncoltunk eddig. - jöttem rá.

-          Tudom - mosolyodott el. - De most erre fogunk. - illesztette egybe egyik kezemet, míg a másikat a vállamra helyezte. Az Ő másik keze derekamon pihent.

A zene ritmusára táncolni kezdtünk a naplementés időszakban. Lassan vezetett jobbra, illetve balra kilépve. A lábamat néztem. Erre államat felemelte.

-          A szemembe nézz!

-          Mintha ez olyan egyszerű lenne... - motyogtam. Erre mindentudóan elmosolyodott.

-          Css! - utasított, majd tekintetemet rabul ejtette.

Megfogta kezemet, s az ütemnek megfelelően megpörgetett. Mikor mellkasom ismét az övének préselődött, nyakát átöleltem, amint Ő derekamat. Elmosolyodtam, és immár tekintetét nézve táncoltam tovább.

Ismét csak megpördültem, de immár kétszer, kezét elengedve. Háttal álltam Neki, majd mikor meg akartam fordulni, erős mellkasának ütköztem. Megfogta a vállamat, hogy háttal álljak neki. Hajamat elvette, s puhán nyakon csókolt.

-          Ez életem legcsodálatosabb hete - suttogta följebb haladva.

-          N-nekem is.

Lassan nyakamról vállamra haladt, majd lejjebb, karomon, elérve tenyeremet, hosszú lágy csókot nyomott rá.

A Nap már rég álmosan bukott a horizont alá. Lassacskán a Hold vette át helyét, sok-sok világító éggömbbel társulva. Már rég nem táncoltunk, helyette a földön ültünk, én Leon ölében, fejemet vállamon pihentetve.

-          Fázol? - kérdezte.

-          Nem! Na, jó, egy picit, de... - levette hosszú ujjú felsőjét, és rám terítette, s átölelve üldögéltünk tovább.

Pár percig így ültünk, mikor észrevettem valamit.

-          Nézd, egy hullócsillag! - mutattam föl. - Láttad?

-          Igen, láttam. - adott egy puszit arcomra.

-          Kívánj valamit.

-          Rendben! Azt kívánom...

-          Ne! Ne mondd el! Így nem fog teljesülni. - mosolyodtam el.

-          Oké. - gondolataiban kívánt, akárcsak én.

-          Olyan szépek!

-          A-a! Van náluk szebb is.

-          Tényleg? - fordultam meg. - Mi?

-          Inkább ki... - helyesbített.

-          Akkor... Ki?

-          Te! Az összes csillagnál is szebb vagy! - nyomott egy hosszú csókot ajkaimra.

-          Köszönöm! - öleltem át.

Lassan, a fáradtságtól, és a boldogságtól elszenderedtem. Leon egyenletes szuszogásomat hallva rájött, hogy alszom már. Gyengéden fölemelt, szorosan tartva. Lesétált a negyedik emelethez, és benyitott.
Szobám felé sétált, s letett a kényelmes, nagy franciaágyamra.

-          Jó éjt, Sora - adott egy puszit fejemre, s ki akart lépni, ám kezemet az övére fontam.

-          Ne menj el... - nyöszörögtem. - Aludj Velem! - nyitottam ki szememet. Elmosolyodott, majd leült mellém.

-          Biztos? - kérdezte huncut hangsúllyal.

-          Igen. Biztos! - csókoltam meg kezét. - Maradj velem! - kértem, akárcsak Ő, nem rég.

-          Rendben! - feküdt be mellém, s puha takarót rám tette, majd magát is betakarta.

-          Jó éjt! - suttogtam.

-          Neked is!

Így, ölelkezve, s örömtől fűtve léptünk át az Álmok Birodalmába...