- Boldog házassági évfordulót! - ölelte át Sora a férjét szenvedélyesen. El sem tudott képzelni szebb elfoglaltságot annál, hogy magába szívja az ismerős illatot. - Alig hiszem el, hogy már egy éve Oswald asszony vagyok.
Leon mosolyogva simogatta imádott felesége haját, miközben a kedves szavakat hallgatta. Párizsi lakásuk hálószobájában álltak, egymáshoz simulva, boldogan. Miután összeházasodtak, Leon vissza akart költözni Franciaországba, Sora pedig nem ellenkezett. A színpad, ahol megismerkedtek, túl "kicsi" volt két olyan sztárnak, mint ők. Európában sokkal több lehetőséget kaptak, melyeket ki is használtak.
- Ünnepeljünk! - lépett hátra egyet.
Leon szürke szemeiben felcsillant a vágy. Sora Naeginora kezdetben bakfisként gondolt, aki az álmainak élt. Butuska, olykor ügyetlen viselkedése az őrületbe kergette és néha roppant nagy ostobaságok hagyták el a száját. Idegesítette a kotnyelessége. Ám azt mindig is elismerte, még ha nem is mutatta ki, hogy a színpadon úgy küzdött, mint egy oroszlán. Bámulatos ugrásokra volt képes, a trapézon hajmeresztő dolgokat művelt és mindezt olyan átéléssel, hogy szinte szikrázott körülötte a levegő. De csak egy fiatal kis csitri volt, aki egy-egy jól sikerült ugrásnak úgy tudott örülni, mint egy iskolás az ötösnek.
Aztán hirtelen megváltozott a véleménye. Élete talán legmeghatározóbb előadása közben valami furcsa érzés kerítette hatalmába partnere láttán. Valami megmagyarázhatatlan. Többé már nem egy fruskát látott, hanem egy érzéki lányt, aki megdobogtatta a szívét. Azt a szívet, amely szinte már teljesen megszűnt szeretni. Húga halála után magába fordult, nem érdekelték az élet apróbb örömei.
A gyengéd szerelem nemsokára elsöprő szenvedéllyé nőtte ki magát. A balul végződő találkákat, az esetlen randevúkat vad együttlétek váltották fel, amelyek ritmusához lassan Sora is hozzászokott. Leont egyszerre nyűgözte le a tétovasága és a bizonyítási vágya.
- Leon? - nevetett pajkosan Sora, miközben felhasalt a hatalmas franciaágyra és tenyerébe ültette az állát. - Úgy látom, hogy képzeletben máshol jársz. Ennyire untatlak?
A férfi megrázta a fejét, miközben leült a lány mellé és kedvesen dörzsölni kezdte a lány hátát.
- Csak elgondolkodtam.
Felesége felült és orrával megcirógatta szerelme orrát. Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy szavakba tudná-e önteni, mennyire szereti a férjét, valószínűleg nemmel válaszolt volna. Képtelen lenne elmondani, mit érez iránta. Szereti, de nagyon. Az elején nem rajongott az ötletért, hogy a francia artistával dolgozzon együtt. Magának való, öntelt és büszke volt, Sora pedig nem tudta, hogyan is viszonyuljon egy ilyen hűvös jellemhez. Nem egyszer torkolta le a legapróbb hibákért is, gúnyos stílusban és mogorván. A háta közepére kívánta a franciák büszkeségét.
A várva várt előadás azonban kiválóan sikerült, annak ellenére, hogy a közös hangot még mindig nem találták meg a színpadon kívül. Azon az estén mégis sikerült. Leon Oswalddal váltott titkos csókja a függönyök mögött új megvilágításba helyezte a rideg férfit és az érzéseit is iránta.
- Azt látom - fűzte ujjait a férje ujjai közé.
Leon nem tudott ellenállni ifjú feleségének és egy könnyed mozdulattal hanyatt döntötte. Úgy csapott le a szájára, mint egy kiéhezett ragadozó az áldozatára. A szinte még ki sem bontakozott idillnek az üzenetrögzítő hangja vetett véget.
- Be kell mennem a próbára - ült fel a férfi mélyet sóhajtva. - Nagyon el vagyunk maradva és a rendező nincs elragadtatva Chantal szaltóitól. Ostoba az a lány, fogalmam sincs, Lacroix miért ragaszkodik hozzá. Szerintem tehetségtelen.
Sora nem rejtette véka alá a dühét. Amióta külön színpadhoz szerződtek, az efféle gondok egyre gyakrabban ütötték fel fejüket a kapcsolatukban.
- Ugye ezt most nem mondod komolyan - emelte meg fenyegetően a mutatóujját. - Ma van az első évfordulónk! Megígérted, hogy ezt a napot együtt töltjük! A szavadat adtad Leon!
Leon felállt, miközben begombolta az ingét. Igen, valóban megígérte, hogy szól a rendezőnek, de valahogy nem talált megfelelő alkalmat. Az utóbbi időben minden a feje tetejére állt a munkahelyén, nagy volt a nyomás és az elvárás. Elfelejtette, ahogy az évfordulót is. Ha Sora nem közli vele fél órával korábban, neki biztosan nem jutott volna eszébe.
- Tudom, de...
- Elegem van a magyarázkodásaidból! - pattant fel Sora mérgesen. - Egyetlen nap Leon! Csak ennyit kértem tőled! Te is tudod, hogy elnéztem, amikor karácsonykor New Yorkban turnéztál, én meg egyedül ültem a feldíszített fa mellett és vártam, hogy felhívj! Nem tetted. Nem veszekedtem, nem szidtalak meg érte. Ahogy azért sem, hogy amíg én itthon töltöttem a szilvesztert és a személyzettel koccintottam, addig te Varsóban voltál...
- Az a bajod, hogy én sikeresebb vagyok a munkámban?
- Te most is csak erre tudsz gondolni? - hápogott a felháborodástól. - Leon! Nem érted, hogy mit próbálok a tudtodra adni? Hiányzol! Életünk meghatározó pillanataiban sohasem vagy mellettem.
Leon felvette a zakóját és könnyedén a vállára dobta.
- Te is ebben a világban mozogsz, tudod, hogy mennyi lemondással jár.
- Nem Leon! Én elintéztem, hogy itthon legyek az említett időpontokban, te még csak meg sem próbáltad - csuklott el a hangja. - Olyan szépen elterveztem ezt a napot. Együtt töltjük a délelőttöt, aztán elmegyünk ebédelni a kedvenc éttermedbe, ahová piszok nehéz volt asztalt foglalnom. Délután romantikus sétát teszünk a Szajna partján, este pedig egy királyi vacsora után együtt töltjük az estét is.
Leon némi hezitálás után megfogta a kilincset, majd visszanézett szomorú feleségére.
- Délben az étteremben.
- Ott leszel? - vidult fel egy kicsit a lány. - Számíthatok rád?
- Igen.

Leon nem ment el az étterembe, még csak fel sem hívta, hogy elmondja, ne üljön ott, mint egy idióta, hanem menjen nyugodtan haza. Egy falat sem ment le a torkán, hiába hozta ki a pincér a fejedelmi fogásokat, amelyeket direkt nekik készítettek. Fizetett és távozott.
Egyedül sétált végig a Szajna mentén, találkozva nem egy ismerőssel, akik csodálkozva gratuláltak neki a jeles évfordulót illetően. Azt megemlíteni, hogy Leon miért nincs vele, egyikük sem merte és Sora ezt nagyon jól tudta. Ott lappangott bennük a kárörvendő kíváncsiság, ami már szinte az arcukra is kiült.
Megalázva lépett be a lakásba, ahol Anatole, az idős inas segítette le róla a téli kabátot, ami frissen hullott hó borított. Corinne, a szakácsnő, forró citromos teával várta, amit a lány a sötét nappaliban fogyasztott el, magányosan, a hulló hópelyheket figyelve. Hiába várta az ismerős fényszórókat, azok éjfél után sem világították meg a kocsifeljárót.
Éjjel kettőkor úgy döntött, nem vár tovább és lefekszik. Ennek az évfordulónak már úgy is lőttek. A fürdőben vizet locsolt az arcába, hogy eltüntesse a sírás nyomait, hálóingbe öltözött és bebújt a franciaágyba, amely hűvösen fogadta.
Fél háromkor végre meghallotta férje autóját, amint leparkol a ház előtt. Ajkába harapva próbált erőt gyűjteni az elkövetkezőkre. Leon Oswald nem teszi zsebre, amit tőle kap. Az a kisebb probléma, hogy nem jelent meg ebédre, a nagyobb az, hogy még a fáradtságot sem vette, hogy értesítse, nem tud menni. Hallotta, ahogy nyílt az ajtó. Szíve hevesebben dobogott, torkát a düh és szomorúság gombóca fojtogatta.
- Ne haragudj! - csúszott be az ágyba és a paplan alatt magához ölelte a lányt. - Sajnálom.
Sora oldalra fordult, miközben a könnyeivel küszködött. Leonból áradt a párizsi tél, az éjszakai fagy és a nagy pelyhekben hulló hó hidege.
- Hagyj békén! - sziszegte keményen és ellökte a férfi kezét, amely a lábain kereste az utat a hálóing alá. - Ne nyúlj hozzám!
Dühös sóhajt hallott? Még tényleg ő van felháborodva?
- Sora! - fogta meg felesége vállát és megpróbálta maga felé fordítani. - Tudom, hogy...
- Megmondtam, hogy ne nyúlj hozzám! - állt fel ordítozva. - Netán franciául mondjam, hogy megértsd?
Leon felkapcsolta az éjjeli lámpát, melynek halvány fényében megcsodálhatta gyönyörű, de mérges szerelmét.
- Ne kiabálj! Felkelted a személyzetet!
- Nem érdekel! - tajtékzott a lány. - Mint ahogy az sem, ha holnap egyből rohannak a médiához és elpletykálják, hogy mekkora cirkuszt csináltam!
Leon kezébe temette az arcát, majd hátra simította a haját.
- Figyelj! Ez a nap már elveszett. Legalább fejezzük be méltóképpen az évfordulónkat! - simogatta meg a lány teste alatt összegyűrődött lepedőt.
Sora fogcsikorgatva markolta meg a párnáját és teljes erőből a férfihez vágta.
- Ezt ölelgesd! - kerülte meg az ágyat. - A másik hálóban alszom.
Leon nevetve vakarta meg a homlokát.
- Sora! - kelt fel lomhán. - Ne butáskodj! - nyúlt a lány keze után, de ő gyorsan elhúzta.
- Ne közeledj hozzám Leon! - hangja kimérten és határozottan csengett. - Jelentek én neked egyáltalán valamit? - ragadta meg a kilincset és meg sem várva férje válaszát, átrohant a szomszéd szobába.
Leon csodálkozva állt és bámulta a csukott ajtót. Fáradtan és csalódottan bújt vissza a helyére és elgondolkodva szemlélte felesége helyét, amely üresen tátongott. Hamarosan elnyomta az álom. Mindketten nyugtalanul ébredtek másnap reggel. Egyikük sem sejtette, hogy az éjszakai vita volt az első állomása annak a válságnak, ami a házasságukat fenyegette.

Reggelinél megmaradt a fagyos hangulat. Leon az újságot olvasgatta, miközben zsírszegény omlettjére várt, amellyel Corinne bíbelődött a modern konyhában. Sora keresztbe tett lábakkal kortyolgatta frissen facsart narancslevét és néha morcos férjére sandított. Némi elégtétellel vizsgálta a férfi szeme alatt húzódó karikákat és nyúzott arcát. Legalább neki is pokoli éjszakája volt.
- Szeretnél mondani valamit?
A lány összerezzent. Nem kellene meglepődnie, a férje mindig megérzi, ha őt figyeli, ez amolyan hatodik érzék volt nála. Valójában ő maga sem tudta, hogy akar-e mondani valamit. Pontosabban kiabálni, ugyanis a dühe még mindig nem párolgott el.
- Nem - suttogta durcásan és inkább a hótakaróval borított kertre pillantott.
A férfi összehajtotta a lapot.
- Sora, az istenit!
Felesége nem ijedt meg a gúnyosan hűvös hangtól, pedig még sohasem hallotta így beszélni. Úgy látszik, a mindig higgadt Leon Oswald most valóban ideges.
- Még te vagy felháborodva?
- Igen - fakadt ki Leon. - A rohadt életbe Sora! Bocsánatot kértem! Mit akarsz, mit tegyek? Térden csúszva esdekeljek?
Sora a felháborodástól szóhoz sem jutott.
- Leon! - nyelt vissza néhány szitkot. - Ha magadtól nem jössz rá, hogy miért estem neked az éjszaka, akkor nincs miről beszélgetnünk! Elmentem - állt fel mérgesen.
Leon elkapta a karját.
- Nem vagyok egy álomférj, ezt elismerem - morogta. - De te sem vagy az az álomfeleség csillagom. Még - szorított a fogáson. - Bele kell tanulnunk és kész! Egy év alatt ne várj csodát!
Sora megrázta a fejét.
- Elárulnád, hogyan? - kérdezte esdeklően. - Szinte sohasem töltünk el együtt harminc percnél többet. Néha azt sem tudjuk, hol van a másik. Én állandóan küldöm az üzeneteket, hogy mi van velem, te meg arra sem veszed a fáradtságot, hogy válaszolj! - nem akarta kimondani, de egyszerűen kicsúszott a száján. - Leon, szeretőd van?
A férje arcára kiülő döbbenet megnyugtatta, ugyan akkor kissé meg is ijesztette.
- Normális vagy? - fakadt ki a férfi ingerülten.
Sora keze megremegett, aztán felkapta a maradék narancslevet és Leon arcába öntötte.
- Laylanál alszom! - kiabálta vissza az ajtóból, miközben a férje káromkodva törölgette magát.

Szergej Moltikov nem az a fajta ember volt, aki elfogadta a nemleges választ. Semmilyen téren. Orosz üzletemberként hatalmas vagyont halmozott fel és csak arra áldozott pénzt, amit fontosnak tartott. Sora Naeginot nemcsak fontosnak tartotta, hanem gyönyörűnek is. Elmélázott az alakján, a haján, amelyet most összefogva viselt és a gyűrűn, amely a jobb gyűrűsujját csúfította.
- Magának bűn egyedül üldögélnie - lépett oda hozzá fekete, Dior öltönyében. Arany színű nyakkendőtűjén megcsillant az étterem halvány lámpafénye. - Szabad?
Sora ebédelni szaladt ki a közeli vendéglőbe. Nem vágyott a barátai társaságára, Leont sem hívta fel, úgy érezte, hogy gondolkodnia kell. Valóban nem a feleségek felesége, de az lesz. Ma este hazamegy, megvárja a férjét és átbeszélik a dolgokat.
A halvány, alig észrevehető akcentusra felkapta a fejét és egy ijesztően kék szempárba nézett.
- Mit szabad? - kérdezett vissza mosolyogva. - Elnézést, de elgondolkodtam - kapott a mellkasához. Kicsit megijedt ettől a férfitől, aki hangtalanul jött az asztalához.
Szergej kissé oldalra döntötte a fejét, szőke, hosszúkás haja játékosan meglibbent az arca körül.
- Nem állt szándékomban a frászt hozni magára. Csak annyit kérdeztem, hogy szabad-e leülnöm.
Sora zavartan babrált a kávéscsészével. Tétován széttárta a karjait, sóhajtott, aztán nagy nehezen bólintott.
- Foglalj helyet! - elnevette magát, amikor a férfi félúton megállt a mozdulatban. - Jobban szeretek tegeződni!
- Nekem tökéletesen megfelel ez is, az is - kérette magához a pincért, aki készségesen átviharzott a tágas helyiségen. - Pezsgőt, a legjobbat!
- Nem, én nem iszom - ellenkezett a lány, ám Szergej meg sem hallotta a szelíd tiltakozást.
- Imádom a pezsgőt - jelentette ki a férfi könnyedén. - A pezsgő a gazdagok itala. Ezt nyilván te is tudod - villantotta fel cinkos mosolyát, ami újra csak félelmet ébresztett Soraban. És ezúttal önmagától ijedt meg. Milyen régen kapott Leontól hasonló gesztust!
Nem igazán értette újdonsült ismerőse nyakatekert stílusát. Gyorsan megissza ezt a kis kávét, aztán illedelmesen elköszön és megy isten hírével.
- Szergej Moltikov vagyok - nyújtotta magabiztosan a kezét. - Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek, Sora Naegino - kézfogása egyszerre volt határozott, mégis gyengéd. - Az egyik legnagyobb csodálód vagyok. Bámulatos, hogy mire vagy képes a színpadon.
Sora hirtelen túl terhesnek találta, hogy az orosz még mindig a kezét fogja, ezért egy könnyed, mégis határtalan mozdulattal visszarántotta.
- Te vagy a Moltikov Szállodalánc tulajdonosa? - terelte másra a szót. - Imádom őket. Ha egy Moltikov Hotelben szállok meg, kényelem és elegancia fogad. A férjem is ezeket létesíti előnyben.
Nem árt, ha ez a fickó tisztában van azzal, hogy ő nem levadászásra váró trófea, hanem férjes asszony.
- Attól még lehetsz csodálatos, hogy nem vagy szabad - fogta meg a rendelt pezsgős üveget és töltött a lánynak, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát. - Igyunk rád! Egy szikrázó csillagra!
Sora a szájához emelte a kristályt és kortyolt egyet. A hideg buborékok jólesően áradtak szét és bizsergették a nyelvét, miközben a rideg, kék szempár kíváncsian fürkészte minden mozdulatát.