- Ezt most ugye nem mondod komolyan?

Kikerekedett szemek. Döbbent arcok. Nos, hát nagyjából ezek vártak engem, amikor megmutattam Joshnak, Emilynek és Garynek a kis „búvóhelyemet”. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, mialatt néztem a szemeket, melyek csodálkozóan tekintettek körbe. Körülbelül tíz teljes perce volt az, hogy ideértünk a Kaleido Színpad keleti szárnyához, s felhúztam a szőnyeget, elemeltem a kis padlólapot, és elfordítottam a kart. Azóta mindenki olyan arcot vágott, mint aki épp egy sétáló halat látott volna a parkban.

- De-de - bólogattam. - Viszont, ha akarod írásba is foglalom a számodra, Gary.

- És mióta tudod, hogy ez a Színpad része? - érdeklődött Josh.

- Pár napja - gondolkodtam el. - Azt hiszem - vontam meg vállamat.

- De ez olyan hihetetlen, nem? Most őszintén. Ez a megalapítás óta itt van - sóhajtotta Emily.

- Bizony - mosolyodtam el, majd fölpattantam, és a szekrényt rejtő függönyt elhúztam. - És ehhez mit szóltok? - kérdeztem, mialatt elhúztam a nehéz, színes anyagot, és kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját. - Szép kis ruhatár. - kacsintottam.

- Istenem, de gyönyörűek - ugrott mellém másod unokatestvérem, és csodálni kezdte a különböző anyagokból készült ruhákat.

- Szerintem is. És képzeljétek, én is eléggé meglepődtem, amikor észrevettem a férfiruhákat is - pillantottam Joshra és Garyre, erre ők ketten elmosolyodtak. - Ékszerek is vannak itt, meg álarcok is. Szerintem srácok, rátok ez a két álarc illene. - felemeltem a két kelléket, majd odanyomtam a két fiú kezébe. Az álarc fekete volt, mint mindnyájunknak, de aprón különbözött a többitől. Ugyanis, ami per pillanat Josh kezében volt, úgy nézett ki, hogy a fiatal férfinek a jobb arcát teljes mértékben eltakarta, viszont, a bal részét csak félig; pont a szemét rejti el. Gary álarca pedig ugyan így nézett ki, csak neki pont fordítva. - Nos, mit szóltok?

- Eléggé egyedi egy álarc - jegyezte meg Josh, mialatt feltette.

- És mondjátok csak, mikor lesz az az alkalom, amikor így, négyesben fogunk fellépni?

- Hát - tűnődtem Gary kérdésén. - Decemberben, karácsony környékén lesz a Cirkuszfesztivál. Oké, tudom, egy kicsit még odébb van az. De előtte, körülbelül pár hónappal lesz egy előválogatás, ha jól emlékszem Olaszországban. Vagy Spanyolban? Nem tudom, ezután még utána kell néznem. Viszont lényeg a lényeg, hogy augusztus környékén lesz ez a válogatás buli, és ezt onnan tudom, hogy anyuékat is meghívták oda, mint bírókat. Tehát, ott majd Liliomék is felléphetnének. Na, mit szóltok?

- Én benne vagyok! - lépett mellém a szőke hajú lány.

- Rendben. De milyen manővert adjunk elő? - vonta föl a szemöldökét Josh. - Mert ugyebár, ahhoz, hogy a Cirkuszfesztiválra kijuthassunk valami nagyon egyedi, és hihetetlen produkciót kellene produkálnunk. - vakarta a fejét a fiú.

- Mit szólnátok, ha... Ha tűz lenne az alapja az egésznek. - adta az ötletet Gary. - Mindig is ki akartam próbálni a tüzes eszközöket. - vigyorodott el kajánul.

- Tűz? Hmm - elmélkedtem az ötleten - Tűz...  Tűz... - haraptam ajkaimba. - Tűzliliom! - csillogtak szemeim, ahogy agyam a manőver nevén gondolkodott.

- Tűzliliom? Ez tökéletes név! - tapsolt vidáman Emily.

- Már csak azon kell gondolkodni, milyen eszközökkel kellene előadást produkálnunk. - hát igen, valahogy Josh Eido édesapjától örökölt rendszerességgel tervezett meg mindent. De ez pont így jó.

- Trambulinok... trapézok... néhány speciális is kell... - javasolta Emily.

- És persze kötelek. Rengeteg kötél. - ültem vissza a kanapéra.

- Jó látni, milyen szorgosan tervezgetitek a fellépéseteket. - mosolyogta Fantom, mialatt odalebegett mellém.

- Mi a... - vonta föl a szemöldökét Josh.

- Te szentséges atyaúristen - pislogott Gary.

- Ez meg mi? - hátrált pár lépést Emilyi. - Egy baba? Manó? Fogtündér?

- Nem értem, mért mindig a kicsiket bántják - ült le a sarokba Fantom szomorkodva, ugyanakkor morgolódva. Halkan nevetve fölálltam, majd a kis szellemecskét gyengéden megfogtam, és a vállamra helyeztem.

- Srácok, bemutatom nektek Fantomot, a Színpad szellemét - erre a lény föllebegett, majd meghajolt.

- A Színpad Szelleme? - kérdezték kórusba.

- Pontosan. Tudjátok, őt csak azok láthatják, akikben megvan az erő, hogy valami káprázatos, vagy legendás produkciót véghezvihessenek. Szóval, ti is azért láthatjátok, mert a kiválasztottjai vagytok.

- Aha - maradt tátva szájuk.

- Hana, én tényleg ennyire ijesztő vagyok, hogy mindenki megijed tőlem? - kérdezte könnyezve, zsebkendőt előrántva.

- Dehogy, bár mondjuk én első reakcióm se volt különb, mint az övéké - biccentettem balra a fejemet. - Viszont, azt ma már tudom, hogy egy rendes szellemecske vagy, ha eltekintünk a perverzségedtől. - erre kis barátunknak megjelent egy vízcsepp a fején, miközben zavartan vakargatni kezdte fejtetőjét. - Nos, igen, ez van. Fogadjátok el a tényeket. Amúgy kedves fickó, nem kell aggódnotok. - kacsintottam. Csillogó szemekkel pillantott rám.

- Nos, visszatérve erre a Cirkuszfesztiválra. Biztos, hogy mindannyian be akartok nevezni? Még akkor is, ha rengeteg ármány, veszély és hogy is mondjam... Kellemetlen emberek is lesznek ott? - kérdezte, mialatt feljebb lebegett. - Mert ugyebár ez csak egy előválogatás. Ha továbbjutottatok az azt jelenti, hogy megkapjátok a Rose jegyeket. Ebből pedig az következik, hogy decemberben részt vehettek az év leghíresebb rendezvényén.

- Azt hiszem... nem, én egészen biztosan vállalom - javította ki magát Emily. - Szeretném megnézni, milyen lehet ott versenyezni.

- Ha pedig a többiek ennyire kellemetlenek - fogalmaztam úgy, ahogy Fantom. -, akkor majd Liliom és társai majd megmutatják, milyen szívből előadást produkálni. Ha nem jutunk tovább, nos... Akkor mosolygunk egyet, és elmondhatjuk, hogy itt is részt vettünk.

- Igen. - helyeselték a fiúk is. Fantom középre lebegett. Kis fény ölelte körbe aprócska testét, mialatt körbefordult tengelye körül. Ahogy forgott, kis kártyalapok jelentek meg, szintén kör alakban. Mikor ismét velem szemben volt, kezét kinyújtotta, s a lapocska felé lebegett, a többi viszont eltűnt.

- „A császárnő. Fejjel lefelé van, ami azt jelenti, hogy a sors még tartogat számotokra egyet, s mást!” - mutatta fel.

- Én ezt nem értem. - vakarta a fejét Gary.

- Még nem is kell - hajolt meg. - Majd megértitek. - alakja halványodni kezdett, majd el is tűnt.

***

Azt hiszem, elég sokszor megemlítettem már az Árnyéktánc című előadást, de szerintem, még mindig nem tudtok róla semmit sem. Nos, akkor most röviden, és tömören elmondom, hogy miről szól.

A darab igazából egy lány története.

Létezik egy különös és varázslatos legenda, egy olyan tolvajról, ki éjjelente csak az igen kivételes és ritka ékszereket szerzi meg magának. Ő viszont nem egy egyszerű kis tolvaj, aki gondolva egyet elindul a sötétségbe és majd, amit talál, azt elviszi magával. Dehogy is! Az önmagát Árnyéknak nevező tolvajt lázba hozza, ha a rendőrség és az ékszer tulajdonosok elől kell elcsórnia a kincset és kisurrannia a legbiztonságosabb épületekből is. Emellett, senki se tudhatja ki ő, mivel arcát egy könnyed álarc mögé rejti, s mikor jól végezte dolgát, egy vérvörös, hibátlan rózsát hagy maga után. Ez így megy sok-sok éven keresztül, mikor egy unalmas bálba hívják meg. Ám a tolvajnak felcsillan a szeme, hisz íme, itt van a világ egyik leghíresebb, és legdrágább gyémántja - a Fekete gyémánt. Ezt akarja az árnyék elrabolni, magának, kapzsi módon. Csakhogy azzal nem számol, hogy ezen a bálon ismeri meg az egyetlen olyan személyt, akit szerelemmel szerethet. Nos, igen. Ezt a férfit pedig Eric Thane fogja karakterizálni - megjegyzem, hogy rettenetesen, és átkozottul jól.

Hol is tartottam? Á, igen, tehát találkozik ezzel a férfival, akibe első látásra szerelmes lesz, és igazság szerint ennek a férfiúnak is igazán tetszik ez a lány. Ám de, mivel dúsgazdag, és gőgős, kellemetlen ember, nem foglalkozik a lánnyal. És nem csak az Árnyék kapzsi, hanem ez a férfi is.

Az Árnyék visszalopakodik, és a férfi halálosan beleszeret ebbe a rejtélyes álarcos idegenbe. Végül a lánynak nem sikerül ellopnia az ékszert. De annál inkább az előkelő férfinak a szívét.

Nos, hát nagyjából erről szól, és persze még jön egy két bonyodalom, például egy képbe nem illő menyasszony, meg ilyesmik.

Emlékszem, a premier napján rettenetesen izgultam, még ha nyugalmat is erőltettem magamra. Az öltözőszobámban voltam, és éppen a fésülködőasztalom előtti széken pihentem. Hajamat csigákba fogták fel, sminkem pedig már készen volt. Összekulcsolt ujjaimra helyeztem államat, mialatt tükörképemet vizsgáltam. Olyasmi ruha volt rajtam, mint a fotózáson is. Én a darab közepén fogok belépni. Egy kisebb asztalkán rengeteg virág pihent, melyek mellé üdvözlő üzeneteket is küldtek nekem. Nos, igazság szerint nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy örömnek örvendenek majd a kedves nézők. Viszont akkor rettenetesen ledöbbentem, mikor megtudtam, hogy teltház van. Mélyet sóhajtottam, majd fölálltam, de ekkor egy kopogást hallottam. Tessék, mondtam a szokásos szót, mire egy kellékes fiú lépett be, egy szál gyönyörű, hibátlan, fehér színű liliommal a kezében.

- Elnézést a zavarásért, Miss. Oswald, de ezt a virágot önnek küldték.

- És ki? - néztem rá meglepett tekintettel.

- Azt nem tudom. - nyújtotta át a liliomot. - Nem hagytak semmiféle kártyát, vagy ilyesmit.

- Öm... Köszönöm - csuktam be az ajtót, majd leültem a székre, s mélyet szippantottam a gyönyörű növényből. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Ki küldte, mért küldte, mért nem hagyott kártyát, és ilyesmi.  Egy sóhajtás után ismételten fölálltam, majd kinyitottam az ajtót, s ebben az öt percben már másodjára döbbentem le.

- Csak... Khm... Csak szólni akartam, hogy öt perc múlva kezdés. - jelentette ki érzelemmentes rideg hangon.

- Köszönöm, Eric - vállam felett elnézett, s alaposan végigmérte a virághadakat. Halványan, de csak egyetlen pillanatra elmosolyodott, ahogy észrevett egy ismerős virágszálat, majd mélykék szemeivel az enyémbe nézett. Szokásosan ajkaimba harapva, kíváncsi tekintettel méregettem őket. Aprót köhintett, majd elállt utamból, én pedig elmosolyodva léptem mellé. Ő becsukta az ajtót, majd pár öles lépéssel mellettem termett. Egyik kezét a zsebébe tette, a másikat pedig oldala mellett lógatva sétált. Fél szemmel őt néztem, és mosolyom egyre nagyobb és nagyobb lett.

- Most meg mi van? - vonta fel szemöldökét.

- Semmi-semmi - néztem gyorsan az ellenkező irányba, még erősebben ajkaimba harapva, hogy elfojtsam a feltörni kívánkozó kacagásomat.

- Mi olyan nevetséges?

- Mondom, hogy semmi. - vakartam meg nyakamat, tovább menve a folyosón, de ekkor elkapta a kezemet, és a falnak döntött.

- Mondd el. - követelte. Ó, Istenem, ó, Istenem, sóhajtottam.

- Mondtam már, hogy semmi. Jó kedvem van. Tudod, szeretek nevetni, és jókedvű lenni. Ennyi az egész bűn, amit elkövettem. - lélegzetet vett, kezeit a fejem mellett támasztotta meg. Meglepetten pillantottam rá. Már megint túl közel van! Levegőt vett, valamit mondani akart; ajkai elváltak egymástól, hogy szóra nyithassa száját, ám pár pillanat múlva be is csukta, s csak ennyit mondott:

- Sok sikert az előadáshoz - suttogta, majd ellépett mellőlem, és a D szárnyba ment, hogy elfoglalhassa kezdőhelyét. Még pár pillanatig ott álltam, döbbenten, a falnak dőlve, majd megráztam fejemet, hogy gyorsan a helyemre érkezhessem, még ha jó néhány perc is van még hátra, hogy én is felléphessek.

Tudjátok, a Színpad úgy volt kialakítva, hogy hatalmas volt, és félkörívű, s minimum ezer ember férhetett el a nézőtéren. Oké, nem ezer, hanem csak úgy hétszáz, de... tele volt. Az összes jegy elkelt! Még mindig alig bírtam felfogni. Nem vártunk ilyen nagy létszámot, és hogy őszinte legyek, erre a szívem még jobban a torkomban dobogott. Valahol anyáék is itt vannak, csak a sok arc közül őket még nem sikerült kiszúrnom.

Gyorsan visszasiettem a pihenőterembe. Ez a színpad mögötti kis terem arra szolgált, hogy a pár könnyedebb szeren, be lehessen melegíteni, meg természetesen nyújtani, és nyújtani. S persze kisebb kanapék is elhelyezkedtek, hogy a TV-n keresztül nézhessük az előadást, és a közönség reakcióit. Ez főleg a rendezőknek, a technikusoknak illetve az igazgatónak volt hasznos.

- Hana, hét perc - szólt oda Wera, az egyik technikuslány. Mélyet sóhajtottam, majd lementem spárgába, és előrehasaltam.

Miután alaposan bemelegítettem, odamentem egy kis tálkához, s belemerítettem a kezemet, mely hamarosan hófehér lett. Összedörzsöltem, majd spicc-cipőm orrát is belemártottam, és ezután a kiinduló helyemre igyekeztem. A zenémnek halk ütemeit hallottam is. Huh, sóhajtottam. Fölsiettem egy kisebb lépcsőn, majd a többiek mellé álltam be, akikkel együtt fogok belépni a darabba.

A jelenet már a bálnál járt. A színpad elejénél táncoltak gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákba a táncosok, Eric középen volt, és nézte a közönség tagjait. A kötelet derekamra erősítették. Gyorsan megnézték, hogy minden stimmelt-e, majd mély lélegzetet vettem, és számoltam. Egy, kettő, három. Biccentettem, majd elrugaszkodtam a nyolc emberrel, akik itt fenn voltak velem, s leereszkedtünk. Szépen, lassan forogtunk; a táncosok lefagytak, s ha mozogtak is, lassított felvételbe tették. Eric lehajtotta fejét, kisebb terpeszállásba állt, majd hátrálni kezdett, s a porondon más ember nem volt, csak én, és az a nyolc ember. Ők lesznek az én segítőim. Egy tökéletes cigánykerékkel szétszóródtak, majd kisebb, vékony rudakat hoztak magukkal, és a földbe fúrt lyukakba helyezték el, melyekre nemsokára tenyérnagyságú téglalapocskákat helyeztek. A fények kék színűek lettek, és engem, egy picit erősebben világítottak meg. Könnyed lépésekkel előrelépegettem, halvány mosollyal arcomon. Széttártam a kezeimet, a többiek halkan mondták a kórus részt. A zene ütemes volt, kicsit gyors, és erős. Odaléptem az egyik rúdhoz, mialatt felemeltem a jobb lábamat, és a fejem fölé tettem tökéletes testtartásban. Hogy őszinte legyek a kislányra pillantottam, ki összevont tekintettel méregetett engem. Még mindig ugyanabban a pózban kezemet rátettem a kis téglalapra, és fellendítettem magam. Egy kézzel tartottam magamat. Ehhez szükség volt az egyensúlyérzékemhez, illetve a koncentrálásomhoz. Mély lélegzetet vettem, majd manőverezni kezdtem. Testemet úgy forgattam, míg mindkét kezem a kis lapon nem pihentek, s derekam a fejem fölött nem helyezkedett el. Lassan forogni kezdtem, mert ugyebár ezt forgatni is lehetett. Oké, akkor most minden figyelmemet arra fordítottam, hogy egyetlen egy kézzel megtartsam ugyanazt a pózt. A másik kezemet addig oldalra helyeztem el. Behajlítottam karomat, persze nem gyorsan, és nagy lendületet véve, kezem egy másodperc alatt a lábammal cserélt helyet. Még mindig forogtam, s derékszögbe hajoltam le. Bal lábamat hátrahajlítottam, mialatt visszaegyenesedtem, s kezeimmel - melyeket fejem fölé tettem - átkulcsoltam az immár fejem mellett lévő lábamat. Ebben a pillanatban a zene nagy dobszó mellett leállt, én pedig egy könnyed szaltó után a földre érkeztem.

A jelenetek gyorsan követték egymást. A szereplők határozottak voltak, ügyesek, és fantasztikusak. Természetesen már a képbe jött a menyasszonyjelölt, alias, Miranda Craven. A lánnyal már volt a páros jelenet, tudjátok, az, amikor a rudakon kell egyensúlyozni. Be kell, hogy valljam, eddig ez a jelenet tetszett a legjobban. Olyankor érezni lehetett a tüzet, a haragot és a veszélyt is egyben. Meg persze némi gyűlöletet is, de az már személyes okokból fakadt.

Most a legszebb és egyben utolsó jelenetnél járunk. Eric a színpad közepén állt, lehajtott fejjel, s csak halvány fénynyaláb ölelte körbe izmos testét. Az Árnyékdal halk dallama kezdett felcsendülni, mire a fiatal férfi énekelni kezdett. Ekkor engem is megvilágítottak. Ruhám most fekete volt, kezeim oldalam mellett pihentek, és fájdalmas tekintettel néztem a szerelmemet. Most jött az a pillanat, mikor Árnyék megöli kedvesét. Döntés elé állították: vagy a családja, a barátai halnak meg; vagy az a férfi, aki elvette az eszét, és akibe halálosan beleszeretett. A lány képtelen volt dönteni, de végül rájött mit kell tennie. A másik kezemben egy műkés rejtőzött. Eric zavarodott tekintettel nézett fel, úgy énekelt, hozzá artikulált, és mesterien írta le, hogy mit érez az a fiatal, kapzsi szív. „Hogy éljek így, hogyan éljek így? Nincs válasz, Árnyékom hogyan lépjem át!” Amint az utolsó szót kimondta, melléértem, átöleltem, és a kést a szívébe szúrtam. A fények lágy, kék színből átváltottak vérvörös illetve sárga fényekre. Lassan letérdeltem, Eric a kezeim közt feküdt, s lassan haldokolt. Hogy őszinte legyek, én ezt igazából képtelen lettem volna megtenni. Jó, oké, tudom, hogy ez csak egy szerep, de... Képtelen lennék akár egy emberi életet is elvenni. Eric pillantása fájdalmas volt, viszont igazából kíváncsi is. Lassan, nagyon lassan lehajoltam, majd ajkaimat az ő kemény és hűvös szájára tapasztottam. S abban a percben, a férfi meghalt. Árnyéknak most kellett sírnia, és persze a könnyek meg is voltak. Fölpillantottam, a kést „kihúztam” a fiú mellkasából. Egy ideig méregettem, majd ismét felnéztem. Mély lélegzetet vettem, az immáron halott Eric kezéből kivettem a vörös rózsát, ajkaimhoz emeltem, hogy egy utolsó csókot rálehelhessek. És a kést a hasamba „mélyesztettem”.

Szóval, elmondhatjuk, hogy ez a történet nem Happy Endes lett. De hát, az életben nem lehet mindig mindennek örökké tartó boldogság, nem? A fények lassan kialudtak, a nézőtérre hullacsend borult. Eric gyorsan kinyitotta pillantását, fölült, s engem is fölsegített, majd egymás mellé álltunk, és kíváncsian hallgattuk. Elmosolyodtam, már-már felkacagtam, amikor az első tapsot hallhattam. S egyre több és több tenyérösszecsapás töltötte be a színpadi előadótermet. Most már boldogan kacagtam, és magam se tudom, hogy mért, de a mellettem álló kékszeműt magamhoz öleltem. Őt persze meglepte ez a kis cselekvés, s kicsit tétovázva bár, de visszaölelt.

- Sikerült. - vigyorogtam, mire Ő is őszintén elmosolyodott.

Ekkor a többiek robogtak mellénk, a színpad vakító fénybe öltözött, s mindenki integetett, mosolygott az állva tapsoló nézőknek. Ekkor észrevettem szüleimet, akik a díszpáholyból tapsoltak. Fölemeltem kezemet, és integettem nekik. Apa kacsintott, anya vigyorgott.

Miután elengedtek bennünket a nézők, mindannyian bement a kisebb pihenőszobába, ahol Kalos várt minket.

- Gratulálok mindenkinek, ez igazán jóra sikerült előadás volt. - mosolygott elismerően. - Nos, mint ugyebár mindenki tudja, hogy a premier estéjén mindig rendezünk egy fogadást - erre páran bólintottak, mire én csak értetlenül s fáradtan ráztam a fejemet.

- Öm... Legalább kötelező megjelenni? - kérdeztem reménykedve, hogy most ezt megúszhatom, és hazamehetek, hogy randizhassam a pihe-puha ágyammal, meg a párnáimmal, de természetesen kérésem süket fülekre talált.

- Igen Hana, itt most kötelező lesz mindenkinek megjelenni. A sajtó furcsállná, ha nem jelenne meg az egyik főszereplő. Emellett, most van kilenc óra, körülbelül éjfélig, maximum kettőig tartana az egész. Ha nem, tovább. Holnap pedig szabadnapot kaptok. - szemei mosolyogtak szemüvege mögött.

- Rendben - egyeztem bele.

- A ruhákat az öltözőtökbe tették, azokat kell felvenni. Várlak titeket a Színpad hátsó részénél. Egy óra múlva találkozunk. - bólintott, majd megfordult, és kiment.

Most még úgy gondoltam rá, mint egy átlagos, normális fogadásra, mosolygunk, pezsgőt iszunk, és a többi, és a többi. Ám arra mégse számítottam, hogy egy fagyos szívhez is közelebb kerülök ezen az estén, s hogy néhány titkot megtudhatok róla.