A Nap fénye meseszerűen borította be Cape Mary városát. Madarak csicseregtek, gyerekek játszottak a parkokban, és mindenki jókedvű volt.

Akárcsak én, és az Oldham testvérek. Egy kellemes nyári nap volt a mai. Kedves, megnyugtató utcán sétálgattunk hármasban.

Sophie teljesen „beleszeretett” Su-ba. Annyira jól elvoltak ketten. A kislány nagyon szeretett vele lenni, így azt mondta, hogy vigyázni fog rá, amíg mi kettesben vagyunk Leon-nal.

Ó, Leon! Az a férfi teljesen megőrjít engem! Én ténlyeg nem hazudok! Megőrülök tőle! Mikor reggel, a csapnak lökve össze-vissza csókolgatott... És az ígérete: „Ma este az enyém leszel...”  Izgatottan, és türelmetlenül vártam az estét. Álmodozásomból Leon hangja hozott vissza.

- Kértek fagyit? - mosolyogta kedvesen.

- Én kérek. - felelte ugyan úgy Sophie.

- Sora? - amint rám tekintet, szemei veszélyesen viharsötétté szürkültek. Elmosolyodtam, majd bólintottam.

- Maradjatok itt. - ám, nem csak fagylaltért ment el. Közben telefonjáért nyúlt, s egy számot tárcsázott...

Amíg mi várakoztunk, egy kellemetlen személy jelent meg. Hosszú, vállig érő, szőke haja volt, mélykék tekintettel. Egy fakó nadrágot hordott, egy bő pólóval. Alig egy fejjel volt magasabb nálam; tekintete merő gúnyt és szánalmat tükrözött.

- Nocsak-nocsak! Sora Valentine. Micsoda kellemes meglepetés!

- J-Jason... - hátráltam pár lépést.

- Még szebb vagy! Még mindig csak firkálsz, ahogy két évvel ezelőtt is?

- H-hagyj békén! - Su, ki eddig Sophie mögött legyeskedett, megérezve feszültségemet, védekezően elém állt, s ugatott. Ez nem csak neki tűnt fel...

- Ch, még mindig meg van ez a korcs? - mondta gyűlölködve.

- Jason, menj innen!

- Valami baj van? - lépett mögénk Leon, s óvoan átölelt. Érezhette, hogy reszketek, akár egy gesztenyefa sárgás levele az őszi szélben.

- Lám-lám, férfit találtál magadnak, Sorácska? Mondd csak, kielégiti a vágyaidat? - fordult Leon felé.

Éreztem, Leon izmai megfeszülnek, s hogy még szorosabban ölel. Bár, azt nem láthattam, de szemei vészesen szorták haragja szikráit. Mellkasa megemelkedett, levegőt belélegezve, s hamarosan szóra nyitotta kivánatos ajkait.

- Takarodj innen! Nem tudom, ki vagy te, de azonnal tűnj a szemem elől!

- Micsoda hősies lovag valaki... Elég pénzed is van? Sora csak a pénzes embereket szereti... - Leon elengedett, s lendítette is a kezét. Jason félve hátrált pár lépést, majd behunyta szemeit, várva a pofon csattanását.

- Leon! Leon, kérlek, nem akarom, hogy valami bajod essen! Hagyd őt békén, és kérlek, menjünk innen! - fogtam meg a kezét, s húztam el onnan.

- Ezt megúsztad, te rohadék! De ha még egyszer bántani mered Sorát, neked véged! - sziszegte fogait összezárva.

- Haha - nevetett undoritóan tenyérbemászóan. - Sora csak a szexet akarja! Remélem, kielégited a vágyatit! - köpte oda, majd Leon ismételten meg akarta félemlíteni, de Jason olyan hamar tűnt el, ahogy megjelent. Szerelmem megfordult, s látta könnyes tekintetemet.

- Sora! - suttogta, majd odalépett hozzám, s szorosan átölelt. - Sora, sss! - susogta, kezét hátamra téve. - Nincsen semmi gond. - ringatott lágyan.

- Leon! Én nem vagyok olyan, mint amilyennek ő mondott! Kérlek, ne higgy neki, hisz...

- Css! - tette ujjat számra, ezzel elhallgattatva. - Nem kell aggódnod! Egyáltalán nem olyan vagy! Ezt már csak tudhatom! De ki volt ez a szemétláda?

- Ezt ne itt beszéljük meg, kérlek! - suttogtam, s belé kapaszkodva elindultam, Sophie, s Su, pedig követett bennünket.

Lassan lépkedtünk a nyári szellőben. Sophie csilingelő hangja, s Leon erős karja megnygugtatta zaklatott szívemet. Egy padra ültünk le, kedvesem vállára hajtottam fejemet, s néztem a Naplementét.

- Azt, hiszem, én most megyek...

- Hova? - kérdeztük egyszerre Leonnal.

- Su-t haza kell vinnem, meg szeretnék bevásárolni is. Remélem, nem haragszotok... - nézett ránk angyali tekintettel, majd észrevetlenül kacsintott Leonnak, aki elmosolyodott. ~ Sophie, Te vagy a legcsodálatosabb hugi a világon! - gondolta magában. - Na, megyek is! Pá! - adott egy csókot arcomra, akárcsak bátyjának.

- Szia! - köszöntünk el, majd néztük a kis angyal alakját, amíg eltűnik az egyik utcasarkon. Leon egy gyöngéd puszit lehelt fejemre. Aki elhaladt elöttünk, egy szerelmespárnak könyvelt el bennünket. Pedig nem voltunk azok... sajnos... - kicsit elbambultam, majd nagyot sóhajtottam.

- Jason Céllan a barátom volt 15 évesen. - kezdtem történetemet, melyet úgy éreztem, Leonnak tudnia kell. - Egy évvel volt idősebb nálam. Abban az évben teljesen össze voltam törve, hisz akkor vesztettem el édesapámat. Jason pedig mindig ott volt mellettem, segített, és támogatott. Majd a barátságból szerelem lett. - Leon csendben, feszülten hallgatta szavaimat. - Legalábbis az én részemről. De aztán az egyik estén, mikor hazaértem, Jasont találtam a saját lakásomban egy másik nővel, a saját ágyamban, miként hancúroztak. Jason részeg volt, és mikor kérdőre vontam, megütött, és a fejemhez vágta, hogy csak egy szajha vagyok, egy szerencsétlen senki, egy nincstelen, egy pénz nélküli szegény. Ahelyett, hogy kérdéseket tennék fel neki, inkább örülhetnék, hogy volt mellettem valaki, aki segített neki, és szeretett. De ő nem is szeretett... csak azt akarta, hogy megbízzak benne, hogy aztán az ágyába csalogasson. - hidegen, és keményen mondtam a szavakat, érzelem nélkül.

- Az a nyomorék... - sziszegte Leon.

- Aztán... Aztán... - hangom elcsuklott. - Jason megprópált... megprópált... meg... meg... - szerelmem tekintete elsötétült, erős kezével átölelt, mintha ezzel própálta volna elűzni a kellemetlen emlékeket.

- Csss, Sora! - nyomott egy csókot fejemre. - Nincsen semmi baj...  Itt vagyok veled... - suttogta a megnyugtató szavakat. Lassan ringatni kezdett, én meg azt kívántam, bárcsak így maradhatnánk örökké.

- Bocsánat, én nem akartam... Csak szerettem volna, ha tudod, hogy...

- Felejtsük el azt a szemetet. Rendben?

- Oké. - egyeztem bele halkan.

- Gyere velem! - megfogta kezemet, s lágyan húzni kezdett.

- De... hova?

- Meglátod! - felelte titokzatosan.

- Rendben. - követtem őt. Ó, én képes lennék a világ végére is követni!

Kicsit felgyorsította lépéseinket. Hamarosan otthonom előtt álltunk. Mielőtt beléptünk volna a ház ajtaján, Leon megállt, s szembe fordult velem. Elmosolyodott, majd zsebéből egy fekete selyemszalagot vett elő.

- Az meg minek? - kíváncsiskodtam.

- Fordulj meg! - utasított. Én így is tettem, ő meg rámkötötte, látásomat elzárva. Hosszú ujjai a csuklómra fonódtak, s fölfelé vezetett. Csodálkoztam, mikor nem álltunk meg a negyedik emeleten. Még feljebb mentünk.

Ajtónyikorgást hallottam, majd éreztem, hogy megáll, én meg majdnem nekimentem.

- Leon, mi ez az egész? - kérdeztem kíváncsian, türelmetlenül.

- Készen állsz?

- De mire?

- Készen állsz? - ismételte magát.

- A-azt hiszem.

- Rendben! - hallhattam válaszát fülem mellett. A fekete selyem halk suhanással földet ért.

- Leon... ez... ez...

Amit akkor, abban a pillanatban éreztem... Bocsássatok meg, de képtelen vagyok elmondani. De az a látvány... Az valami csodálatos volt.

Mindenütt... Mindenütt vörös rózsák voltak, hófehér gyertyákkal. Középen egy nagy asztal volt, melyen szintén egy fehér gyertya pihent, két oldalán terítékkel. A porcelánból készült tányéromon, egy vérvörös rózsa helyezkedett el. Bal oldalt, egy asztal volt, melyen sok-sok, finomabbnál finomabb ételek sorakoztak. Egy magnó is helyet kapott, melyből halk, s lágy muzsika szólt. A lilás háttér, mely azt szimbolizálta, hogy a Nap nyugovóra tért, egyszerűen varázslatos képet adott az egésznek.

- Leon! - fordultam meg, s szorosan átöleltem. - De... mért?

- Gondoltam megünnepelhetnénk, hogy a fogadás véget ért!

- De az eredmény egyenlő lett. Hisz, én tudok táncolni, Te meg rajzolni...

- Attól még megünnepelhetjük, nem? - kérdezte, majd megfogta a kezemet, s az asztalhoz húzott. - Kérem, foglaljon helyet, mademoiselle.

- Ó, köszönöm, Uram! - mosolyogtam. Boldog voltam. Ó, de még milyen boldog!

- A mai este a francia ételeké. Kérem, válasszon az előételek közül, mademoiselle! - finom ételeket tett elém, s én egy igen ínycsiklandozót választottam. Miután elfogyasztottuk, egy picit vártunk, s én meg föltettem az oldalamat szúró kérdésemet:

- De, mégis, mikor csináltad ezt az egészet?

- Amikor fagyit kértem, egy telefont is elintéztem... - mosolyodott el, miközben átlátszó borospoharából kortyolt a piros nedűből.

A zenelejátszóból egy lassú zene hallatott. Leon egy apró mosolyra húzta puha ajkait, majd fölállt, s mellém lépett, jobb kezét kinyújtva, kissé meghajolva. Éreztem, arcomat pirosos árnyalat lepi el, de fölálltam, és kezemet az övébe illesztettem. Középre vezetett; szembe álltunk, miközben erős kezét derekamra helyezte. Lassan lépdeltünk, s ringatóztunk a ritmusnak megfelelően.

Közelebb vont magához, úgy, hogy ajkaink csak pár centire voltak; orrunk összeért. A Nap már régen a horizont alatt bóbiskol; a fekete égbolton a Hold egy fél darabja, s sok ezer csillag világított. De egyik ragyogása sem ért fel Leon csodálatos tekintetével.

Végigsimított ujjaival oldalamon, szemeimet rabul ejtve az övéivel. Szorosan tartott, és mikor már képtelen volt várni, ajkainkat egy mámorosan csábító csókban egyesítette.

- Sora... - lehelte. - Engedd meg, hogy csodálatos helyekre repítselek el... Hogy érezhesselek... Hogy elmerülhessek benned... - kábultan megcsókoltam. - Gyere velem... - kezeimet megfogva a lakásom felé húzott...