Nem tudtam elaludni. Tisztában voltam azzal, hogy párom csak késő éjjel fog hazaérni, mégis úgy döntöttem, megvárom. Elővettem egy könyvet, és fellapoztam ott, ahol előző este abbahagytam. Elmerültem a betűk rengetegébe, míg anya a fotelben üldögélt, és szintén egy könyv volt a kezében. Egyszer csak ismét éreztem a hasam összehúzódását. Felkaptam a tekintetemet a kötetből.
- Anya!
- Baj van, Sorám?
- Azt mondtad, szóljak, ha megint érzem...
- Igen. De egyelőre nem túl gyakoriak ezek a jelek. Lehet, hog még napokig fogod ezt tapasztalni, mire valóban menni kell a kórházba.
- Értem. De nem tudok aludni. Megvárom Leont.
- Ahogy gondolod, kislányom. Én addig itt maradok veled.
- Köszönöm, anya!
Újra a könyvbe mélyedtem, de gondolataim messze jártak. Egy betű - nem sok, annyit sem fogtam fel a történetből. Néha a kandallópárkányon terpeszkedő antik órára tekintettem. Már lassan éjfél felé közeledett az idő. Tudtam, hogy a bankett alaposan elhúzódhat. Bár Leonnak semmi kedve nem volt részt venni rajta, de muszáj volt neki megmutatnia magát. Anya szépen elszundikált, én viszont kissé nyugtalan lettem. Az óra dallamos hangon kongatta az éjfélt. Én pedig megint éreztem a hasam összehúzódását.
"Mikor is volt előtte? Igen... fél órája." - tűnődtem.

Lassan elnyomott engem is az álom. Mintha hallottam volna a bejárati ajtó csapódását, majd némi mozgolódást körülöttem.
Félálomban is tudatosult bennem, hogy egyetlenem mellém feküdt. Éreztem számon a csókját és férfias, csábító és egyben megszokottan nyugtató illatát. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá. Viszont amikor megmozdultam, felébredtem a hasam elég erős megfeszülésére.
- Áh...- szisszentem fel a váratlan érzésre.
Leon azonnal felült, és felkapcsolta az éjjelilámpát.
- Valami baj van, chérie? - hajolt fölém.
- Az előbb éreztem valamit. De már elmúlt. Mikor érkeztél? - simítottam végig holdszín haján.
- Nemrég. Alig tudtam elszabadulni. Dannyék még mindig ott vannak. - bújt hozzám dörmögve.
- Nagyon lerohantak? - céloztam a médiára.
- Megpróbálták. De pár mondattal leráztam őket. Kalos is segített benne. Viszont a polgármester feleségétől iszonyú nehéz volt szabadulni.
- Persze, mert a... khm... tiszteletreméltó hölgy némi alkohol hatására apaképző előadást tartott neked! - jelent meg Fool vigyorogva.
- Fantom! Most az egyszer igazán tekintettel lehetnél ránk! - sóhajtottam, majd megdermedtem. Negyedórája éreztem utoljára az összehúzódást.
- Azt hiszem, nemsokára nagyon elfoglaltak lesztek. Megnézem a bátyádékat. Utána majd visszajövök. - kacsintott a szellem, és köddé vált.
Leon értetlenül nézte a hűlt helyét:
- Miért leszünk elfoglaltak?
Aztán rám pillantott. Szürke szemeiben aggódás csillant. Óvatosan rátette a tenyerét a pocakomra.
- Megindult? - kérdezte, amikor látta, hogy az órát figyelem.
- Tíz perce volt egy összehúzódás...
- Akkor már nem fogok lefeküdni aludni. Nem baj, ittam kávét. - bólintott komolyan.

Egy óra múlva már rendszeresen tízperces fájásaim voltak.
- Dear! Azt hiszem, indulnunk kellene... - nyögtem épp egy összehúzódás közepette.
Leon már számított erre. Ő hamarabb felöltözött, és nekem is segített öltözni. Aztán felébresztette anyát, és szólt neki, hogy bevisz a kórházba. Kalosnak is telefonált.
Csodáltam páromat. Olyankor is megőrizte legendás nyugalmát, amikor más az idegességtől falra mászott volna. Amikor pedig kellett, józan ítélőképessége teljes birtokában hozott fontos döntéseket. Hidegvére rám is csillapítólag hatott.
A lépcsőn ő vitt le a karjaiban. Óvatosan beültetett a sportkocsiba, amiben már előzőleg elhelyezte a holminkat is.
Ahogy a balesetekor én mellette voltam, ő is mellettem akart maradni - nem csak a szülőszobán, hanem utána is.
A kórházba érve gyorsan, de idegesség nélkül rendezte a dolgaimat. Pillanatok alatt elkészítették a szükséges okmányokat, és csak azt vettem észre, hogy már az orvos vizsgált, aki megállapította, hogy úton a kislányunk. Előkészítettek a baba születésére.
Amikor a különszobába vittek, Leon már ott várt, kórházi ruhába beöltözve. Megfogta a kezemet.
- Hogy érzed magad? Elég sápadt vagy. - suttogta.
- Még elviselhető. - céloztam a fájdalomra, mely egyre gyakrabban és egyre erőteljesebben jelentkezett.
Az orvos és egy szülésznő is ott volt velünk. Hol a műszereket figyelték, amiket rám csatoltak, hol megvizsgáltak.
Kedvesem mellettem ült. Néha erősen megszorítottam a kezét, mert kínlódtam. Ő a nyugalom önmagára aggatott álarca mögé bújva
törölgette homlokomat. Csillapítólag sugdosott a fülembe, és puszilgatta arcomat. Elsötétülő szürke szemeiben azonban halálos aggodalom és féltés tükröződött.

A folyamatosan rám törő fájdalomhullámok félig elkábítottak. Az idő mintha állt volna... de mégis rótta végtelen útját, mert később másfajta jeleket küldött a testem agyamnak.
- Gyerünk, madame Oswald! Szülessen meg az a baba! Nyomd, kicsim! - hallottam a kábulat ködén át páromat, és én ösztönösen szót fogadtam.
Ekkor megszűnt a bódult fájdalom, és csak kimerültséget éreztem. Reszkettem tőle, és fáztam is, mert az erőfeszítéstől csurom víz voltam. De mindent elfeledtetett velem az a síró hangocska, ami Leon karjából hangzott. Párom a kezembe adta kislányunkat, aki azonnal elhallgatott, ahogy mindketten átöleltük.
- Gyönyörű vagy! - suttogtam meghatottan.
Sora-Sophie nagy barna szemekkel nézett ránk, de hajacskája ezüstösen fénylett, még nedvesen is. Arca vörös volt a megpróbáltatásoktól, és pici kezének, lábának bőre ráncos a magzatvíztől... de akkor is a világ legszebb újszülöttje!
- Egy kisangyal. Köszönöm neked! - nézett rám elmosolyodva Leon, és óvatos puszit adott a picinknek, majd átadta az ott álló nővérnek, hogy felöltöztesse.
Kislányunk után én következtem. Kedvesem gyengéden megcsókolt, majd megvárta, hogy az orvos ellásson. Utána segített száraz holmiba öltöznöm, és ölében átvitt abba a szobába, ahol pár napig mindhárman együtt leszünk. Még mindig fáztam a kimerültségtől, így magához szorított, hogy melegítsen. Amikor a szobában letett az ágyra, és betakart, akkor láttam csodálkozva, hogy odakint süt a nap.
Egy órás pihenő után behozták kislányunkat is. Ő is kimerült, mert csendesen szuszogva aludt el a mellettünk lévő kicsi ágyában.
- Szeretlek! - dorombolta a fülembe párom. Megcsókolt, majd kómás fejel zuhant mellettem az ágyba. Nem csoda. Több, mint harminchat órát volt talpon. Főpróba, premier, bankett után még végigasszisztálta gyermeke születését is... Sora-Sophie pedig valódi, ezüsthajú angyalkaként pihent mellettünk.
A Színpad Szelleme ült ágyikója rácsán, és mosolyogva nézte:
- Előtted is nagy jövő áll. Szüleid nyomdokába lépsz majd, Kisangyal!