Felzaklatott. Nem akarom cifrázni, egyszerűen a feje tetejére állított mindent, amit azt hittem sikerült letisztáznom és elzárnom magamban. Hogy milyen volt őt újra látni. Csodálatos és borzalmas egyszerre. Ott volt újra a közelemben és láthattam, ha akarom, akár meg is érinthettem volna. Hiányzott. Tagadhattam bárki előtt, de magamnak felesleges lett volna nem beismerni, hogy annyi év után is érzek még iránta valamit. Ezzel eddig meg is voltam, eléldegéltem a tudattal, hosszú rágódás után, de lezártnak hittem magamban azt a tényt, hogy Leon igen is a szívembe marta magát. Ha nagyon prózai akarok lenni, azt mondanám, hogy megbékéltem a tudattal, hogy van egy viszonzatlan szerelmem. Persze nem volt ez mindig ilyen egyszerű kimondani. Hosszú ideig gyűlölni akartam őt is és az emlékét, de lassan ráébredtem, hogy nem tudok haragudni rá. Csapongtak bennem az érzések, és velük együtt változott általános hangulatom is. Az évek múlásával azonban elcsitultak az érzéseim. Már nem vártam olyan görcsösen, hogy életjelet kapjak róla. Emlékezni akartam rá, de nem mindenek felett. Meg akartam, és meg is tartottam minden szépet a szívemben, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a rosszakat száműztem, mégis elhalványulni látszottak… A szerelemmel együtt. Érkezésem előtt fél évvel döbbentem rá, hogy nem tudom biztosan kijelenteni, hogy mit érzek iránta. Régen, ha másnak nem is, de magamnak biztosan mondtam, hogy szerelmes vagyok Leonba, minden tette ellenére. Ám mostanában, ez nem volt olyan egyértelmű már. Talán az évek jótékony hatása, talán a feledés váltotta ezt ki, nem tudom. Az biztos, hogy csapongó érzelmeim múlása nem vitte magával cinikus és megkeseredett stílusomat, amit mellesleg megjegyzem, teljesen magaménak tudtam már.

Érzelmi némaságom egészen addig tartott, amíg nem láttam Kalos szemében, hogy bizony Leon ott áll mögöttem és elkerülhetetlenné vált kettőnk találkozása. Talán még itt sem voltam, annyira nyugtalan és zaklatott, mint az után a mondat után: Túl régen Sora. Szívem őrült tempóban kezdett el dobogni, a gyomrom, pedig a torkomba ugrott. Néztem őt, de csak akkor, ha nem figyelt, ami az igazat megvallva elég nehéz volt, mert szemmel láthatóan nekem szentelte minden figyelmét. Nem értettem azt a csendes rajongást a tekintetében, amit annyira próbált leplezni. Nem értettem a félmosoly, amit Kalos kis merénylete ültetett az arcára. Ha azt hittem a konyhába zaklatott voltam, hát erősen tévedtem, mert csak akkor jött a java.

Miközben sétáltunk a szálloda felé, lelkembe próbáltam rendet tenni, és rendezni gondolataimat. Minden érzelmemet vissza akartam parancsolni a jól bevált kis ajtó mögé a szívembe, hogy ne legyek ennyire nyugtalan. Legalább előtte nem. Sikerült, ha nem is tartósan. Meséltem neki, ahogy kért. Inkább a környezetemről, mint saját magamról, mert nem akartam túlságosan beavatni, vagy kizárni, amíg nem tisztázok magamba újra mindent. De ezután hibáztam. Keserűségem keresztül tört a kisajtón és megmérgezte reakciómat. Elárultam magam, még ha neki nem is tűnt fel. Mert miért pont a keserűség volt a legerősebb érzelmem? Miért nem a düh? Nem értettem magam, nem értettem Leont se.

Lelkierőm addig tartott, amíg felértem a szobámba. Remegő kezekkel és hasonlóan intenzív zokogással tárcsáztam Yuri számát. Sikerült halálra rémisztenem szegénykét, annyira, hogy felajánlotta, most azonnal indul utánam. Erre aztán tényleg megrémültem. Az kell csak még nekem, hogy kerülgetnem kelljen Yuri örökké vizslató tekintetét. Nem, köszönöm szépen, elég lesz megbirkóznom Kalossal és Leonnal. Ismét erőt vettem magamon és megnyugtattam bátyámat, hogy holnapra jobban leszek, csak ki kell pihennem magam. Nem mellesleg - hogy tereljem a témát - megemlítettem neki az újságcikket is, és bosszút esküdtem ellene. Ezen már csak nevetgélt.

Miután letettem a telefont és elmerültem egy kád, forró vízben, próbáltam rendezni a gondolataimat. Miért zaklat fel ennyire Leon viselkedése, ha már elhalványultak a régen még olyan biztos érzelmek? A válasz majdhogynem egyértelmű, mégse akarom bevallani magamnak, mert azzal túlságosan valódivá válna. Mindemellett lehet, hogy csak én értem félre a dolgokat, én konspirálok feleslegesen. Mégis ott volt a leplezetlen öröm a tekintetében, mégis csillogott a szeme, ha rám nézett. Csak a viszontlátás öröme lenne? Hiszen nem várhatott csak rám. Nem szerethet még annyi idő után is csak engem. Mielőtt megismerkedtünk nagy nőcsábász volt, ebben Sophie is megerősített. Miért változott volna meg? Hiszen hat év hosszú idő. Vagy csak én gyártom feleslegesen az elméleteket, hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy mennyire várom, hogy holnap újra láthassam…?

Nem is emlékszem melyik gondolatnál merültem álomba. Reggel az ébresztőóra hangos vijjogása keltett. Ráérősen készülődtem, mert hagytam magamnak elég időt, ahhoz hogy magamhoz térjek a reggeli kábulatból. Nem volt túl hálás dolog a tükörbe nézni. Hatalmas duzzanat mutatta a szemem alatt, hogy sikeresen sírtam álomba magam az este. Már nem emlékszem miért kezdtem el sírni, csak azt tudom, hogy hiába próbáltam, a fájdalom nem távozott a könnyeimmel együtt. Ödémás szememmel nem tudtam mit kezdeni, de tudom jól, hogy majd elmúlik magától. Viszonylag üres fejjel lépkedtem a bőröndöm felé a zuhany után. Nem akartam észrevenni, hogy egyik ruhadarabot a másik után veszem fel és kapom le magamról. Nem akartam megérteni a gyomrom görcsös rándulásait. Jobb nekem egyelőre az édes tudatlanság…

* * *

Soha nem voltam jó kerítő. Nincs tehetségem a sunyi kis műveletekhez, az elejtett megjegyzésekhez. Mégis, ahogy elnézem ezt a két szegény gyereket, összeszorul a szívem. Nem láthatták saját vonásaikat, amikor először tudatosult bennük, hogy újra egymás közelébe vannak. De én láttam őket, előlem nem tudtak elbújni.

Biztos vagyok benne, hogy Leon sokáig hallgatta a beszélgetésünket Sorával. Tudom, hogy félt a találkozástól, és hogy rá kellett vennie saját magát, hogy újra Sora elé merjen állni. Mikor megjelent az ajtóban észrevette, hogy Sora háttal ül neki, egy percre megnyugvás költözött a szemébe, hogy aztán olyan tisztán csillogjon ott a szerelem, mint talán soha eddig. Mikor észrevette, hogy figyelem Sorára pillantottam. Az én kis kincsem próbálta legalább a testével nem elárulni, hogy mit is érez, ám tekintete őt is leleplezte. Hasonló rémületet láttam átsuhanni a szemében. Egy másodpercig tartott és már meg is keményítette vonásait, és lehunyta a pilláit, ezzel talán nekem jelezve, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Leon csak várt és várt a reakcióra, amit végül tőlem kapott meg, és Sorát meghazudtoló makacssággal öltötte magára a nihilség álarcát. Az már másik lapra tartozik, hogy nem tudta túl sokáig tartani…

Talán jót fog tenni nekem, ha egy kicsit nem magamra figyelek, ha sikerül elvonatkoztatnom. Igenis meg fogom próbálni összebékíteni őket. El akarom érni, hogy felejtsék el sérelmeiket, és az már csak a hab lenne a tortán, ha sikerülne újra egymásba bonyolódniuk. Rajtam ne múljon…

* * *

Rég nem érzett morcosság vett erőt rajtam reggel, amikor felébredtem. Morogtam a tükörképemmel, hogy ugyan miért kell úgy kinéznem, mintha egy percet se aludtam volna. Szinte duzzogva készültem el, és indultam le a konyhába, hátha a kávé segít majd egy kicsit rózsásabban látni a világot. Semmire nem figyelve robbantam be a konyhába, aminek az lett az eredménye, hogy az éppen két tányérral egyensúlyozó Sorát sikerült majdnem fellöknöm. Mikor újra stabilan tartotta a tányérokat, villámokat szóró tekintettel fordult felém.

- Legalább néznél magad elé, amikor közlekedsz.
- Bocs – morogtam az orrom elé.

Mikor a kávéfőzővel bíbelődtem, jutott el az agyamig, hogy kivel is vagyok egy légtérbe. Lopva felé pillantottam a vállam felett. Annyira szép volt. Gondolataiba mélyedve terítette meg az asztalt. Most hogy jobban megnéztem, látszott a szemén, hogy tegnap este sírt, ráadásul nem is keveset.

- Te is szeretnél enni Leon? – kérdezte.
- Ha nem zavarok – kezdtem óvatosan – szívesen veletek tartanék.
- Kalos biztos örülne – diplomatikus válasz egy rideg tekintettel karöltve.

Újabb tányért és evőeszközöket sorakoztatott fel az asztalra. Kettő teríték egymás mellé, egy velük szemben. Elmélyülten rendezgeti a kést a szalvétán. Már kezd kínossá válni a csend, de jön a megmentőnk, Kalos személyében. Odamegy Sorához és mindkettőnket meglepve, szorosan magához öleli, kicsit meg is szorongatja. Sora ad egy puszit az arcára, miközben gyermekien mosolyog Kalosra.

- Úgy örülök neked kicsim!
- Ugyan Kalos – somolygott Sora – Utoljára akkor becéztél így, amikor elolvastad az első történetem.
- Az a mese tündéri volt, mint ahogy az is, ahogy most rendezgetted a tányérokat.

Miközben Sora a pirulását próbálta leküzdeni, Kalos lehuppant az asztal mellé. De még véletlenül se oda, ahova szokott. Mindig az ajtóval szembe szokott leülni, de most ettől eltérően az ajtónak háttal ült le, az asztal azon oldalára, ahol csak egy teríték volt. Ahogy nekem rögtön feltűnt, Kalos mesterkedése, úgy Sorának is, de csak mosolyogva leült ő is az asztalhoz, Kalossal szembe. Én is odaültem hozzájuk és elkezdtünk reggelizni. Sora nagyon figyelt, nehogy akár a könyökével is hozzámérjen. A csendet Kalos törte meg.

- Jut eszembe kisasszony. Az új könyved címe és története miatt még számolunk – majdnem sikerült neki komoly arcot vágni.
- Miért is? – kérdezte Sora két falat között.
- Elolvastam a kéziratot, amit elküldtél, és csodálatos az egész. De annyira nyomasztó a hangulata. Ez nem te vagy Sora, pedig tudom, hogy magadról írsz.
- Ezt majd máskor megbeszéljük. Nem szeretném Leont ezzel untatni.
- Igazán nem untat. Érdekel…
- Nem hinném, hogy tudnál bármit a könyveimről – csúszott ki Sora száján a gonosz megjegyzés.
- Többet tudok a könyveidről, mit hinnéd – morogtam – Este jövök Kalos. Sok szerencsét a dokinál.
- De Leon még be se fejezted…

Már nem is figyeltem Kalosra. Dühös voltam. Magamra, hogy elszóltam magamra és Sorára, hogy ennyire közömbös irányomba. Tegnap este még reménnyel a szívembe feküdtem le aludni, amiből ma már semmit nem fedeztem fel magamba.

* * *

Meglepett Leon válasza. Remélni se mertem, hogy nyomon követi munkásságomat, márpedig ha ilyen biztosan kijelentette, akkor annak alapja is van. Csendben bandukoltunk a klinika felé, miközben ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Amikor észbe kaptam, elhessegettem őket, hiszen nekem most Kalossal kell törődnöm. Ő azonban nem volt beszédes hangulatában, láthatóan feszült volt. Belekaroltam, hogy érezze, ott vagyok vele és támogatom, ha szüksége van rá. Mikor beléptünk az ajtón, láthatóan elsápadt. Segíteni akartam rajta, de ő most nem velem volt elfoglalva.

- Légy oly kedves Sora, amíg tart a vizsgálat, itt kinn várj.
- Rendben. De utána bemehetek?
- Örülnék, ha fognád a kezem… - motyogta Kalos.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és egy fiatal srác hátrált ki onnan, éppen a doktorral fogva kezet. Mikor megfordult, nem ismertem fel rögtön, bezzeg ő rögtön megismert.

- Sora? Te vagy az? De régen láttalak.
- David? Te lennél az?
- Igen. Hogy vagy kicsi lány? – mosolygott rám és a következő pillanatba már magához ölelt – Jól eltűntél … Már hat éve nem hallottam felőled, csak az újságokon keresztül.
- Hát igen – hebegtem.
- Én most bemegyek – vágott közbe Kalos – Ti csak beszélgessetek.

És már be is zárta maga mögött az ajtót. Én, pedig David felé fordultam. Nem is értem hogy nem ismertem fel elsőre. Hiszen három évet laktunk egy házban.

- Hogy vagy Sora? Mesélj valamit.
- Mit meséljek. Nem lehet csak úgy belekezdeni. Annyi miden történt – feleltem őszintén.
- Igaz. Tegnap olvastam az interjút, amit veled készítettek. Be kell valljam, hogy egy kicsit megrémültem, hogy tényleg olyan boldogtalan vagy-e, mint ahogy lefestették.
- Az újságok ferdítenek.
- Tudom – mosolygott rám.
- És Te? Karmester lettél?
- Természetesen. Igazi karmester, igazi zenekarral – kacsintott rám.

Rámosolyogtam. Aranyos volt, ahogy ekkora lelkesedéssel mondta ki, ezt a furcsa mondatot. Belemerült a mesélésbe a zenekarról, az életéről, az utolsó éveiről a suliban. Vidáman mesélt és mosolygott rám. Jó volt hallgatni. Egy rövid időre elfelejtettem, hogy milyen magányos is vagyok. Azon kaptam magam, hogy becsatlakozok a társalgásba és már én is mesélek a kiadómról, a szomszédomról és Yuriról. Nagy kacagásunknak az vetett véget, hogy kinyílt az ajtó.

- Bejöhetsz Sora – dugta ki Kalos a fejét – Ti nevetgéltek ennyire?
- Elnézést, ha zavartunk – nyögte David – Akkor én megyek is. Örülök, hogy láttalak Sora – ölelt magához hirtelen.
- Khm… David, ha gondolod, gyere át hozzánk ma este vacsorára. Ott már hármasba folytathatjuk a beszélgetést.
- Örömmel – csillant fel a szeme – Úgysincs ma estére semmi programom. Akkor este. Sziasztok.
- Szia – köszöntem utána.

Átfutott az agyamon, hogy megkérdezem Kalost, hogy ez mire volt jó, de észrevettem a szemébe bujkáló feszültséget, szóval inkább nem firtattam.

Mindketten némán hallgattuk végig az orvos mondandóját. Egy rezzenéssel se árultuk el magunkat. Ez volt a látszat. Amit az orvos nem láthatott az az, hogy Kalos az asztal alatt összeroppantja a kezemet, éppen úgy, ahogy én az övét. Csendesen tűrte, ahogy éppen azt latolgatja az orvos, hogy mennyit is fog még élni. Figyelő, de üres tekintettel hallgatta az okítást a gyógyszerekről, és meg nem rezdülő arcizmokkal asszisztálta végig sajnálkozást. Miután kimentünk a rendelőből, megragadta a kezem és elindult haza. Nem beszélt, nem nézett rám, csak szinte futva haladt célja felé. Az ajtónál remegő kézzel babrált a kulcsokkal. Ennyi kellett nekem. Én próbáltam erős lenni, támogatást nyújtani. Éreztem, ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon, hogy aztán folyamatosan kövessék a többiek. Sikerült kinyitnia az ajtót és csak berántott maga után, bevágta az ajtót és hátát a falnak vetve ült le a padlóra. Mellé ültem és az ölébe hajtottam a fejem. Így sírtunk ketten, nem beszélgetve, nem vigasztalva, csak próbálva továbbadni a fájdalmon.

* * *

Amikor beléptem az ajtón belém fagyott a szusz. Kalos és Sora a földön üldögélt. Sora szemmel láthatóan álomba sírta magát Kalos ölében, aki pedig óvatosan cirógatta Sora haját, ám tekintete a távolba révedt. Mikor észrevette, hogy hazaértem, anélkül hogy rám nézett volna beszélni kezdett.

- Kérlek fiam, vidd be Sorát a nappaliba, és fektesd le a kanapéra. Én nem tudom felemelni. Nekem főznöm kell, mert este vendég jön hozzánk.
- Rendben.

Leguggoltam és óvatosan Sora lába alá és hátára csúsztattam egy-egy kezemet, és lassan megemeltem. Egy percre talán érzékelte a helyzetváltozást, de csak annyi ideig, amíg befészkelte magát a mellkasomba. Elkerekedett szemekkel figyeltem ezt a kis csodát, akit most, ha öntudatlanul is, de a karjaimba tarthatok. Annyira szerettem volna magamhoz szorítani, de féltem, hogy felébred és akkor annyi a nagy békének. Láttam magam előtt, ahogy dühösen összehúzza a szemöldökét, és rám rivall, hogy azonnal tegyem le. Széles mosollyal indultam el a nappali felé.

- Ne felejtsd el betakarni fiam – szólt utánam Kalos a konyhából - nehogy megfázzon.

Mikor megpróbáltam letenni a kanapéra akkor vettem észre, hogy Sora belekapaszkodott az ingembe. Apró kezével olyan stabilan tartotta, hogy lehetetlenség volt kihámozni onnan kéz nélkül. Elengedni meg ugye csak nem fogom. Leültem hát vele együtt a kanapéra, és az ölembe húztam. Figyeltem az arcát. Annyira békések és lágyak voltak a vonásai így alvás közben. Semmi jele nem volt annak, hogy milyen csatákat vívhat a lelkében, amikor ébren van. Édesen szuszogott a karjaimba és markolta az ingemet, mintha soha nem akarna elengedni. Még magunkra húztam a pokrócot a kanapé széléről, de annyira megnyugtatott a látvány és az, hogy újra érezhetem, hogy észre se vettem és én is álomba szenderültem, karjaimba tartva ŐT.

* * *

Mintha a távolból hallottam volna, ahogy megszólal a csengő, de rögtön ezután az engem körülölelő melegre lettem figyelmes, ami annyira megnyugtatóan hatott megtépázott idegeimre. Vigyázva fészkeltem jobban be magam a hőtakaróba, amikor rájöttem, hogy nem csak egy pokróc lehet rám terítve, hacsak a pokrócnak nem nőttek karjai, amik a ficergésemre csak szorosabban öleltek. Ahogy egyre jobban tért vissza az éberségem, egyre több dolgot fedeztem fel a környezetemből. A derekam borzasztóan elgémberedett, ettől a félig magzatpóztól, mégse akarózott megmozdulni. Kellemes illat ölelt körül, amik bizsergetően hatottak érzékeimre. Valamit mintha a kezemmel is szorongattam volna. Ahogy feleszméltem, hogy hol is ücsörgök éppen, egy pillanatra a szívem is kihagyott. Nem akartam kinyitni a szememet, mert ha beigazolódik a sejtésem, amit az illat csak egyre jobban megerősített, világgá futok.

Óvatosan nyitottam ki először csak a bal szememet, hátha úgy nem válik valósággá. De ott volt. Az ő ölében ücsörögtem, az ő ingét szorítottam magamhoz, és az ő nyakába fúrtam a fejemet. Az ő közelsége nyugtatott meg annyira, hogy ebben az eszement pózban képes voltam ennyit aludni. Nem akaródzott feltápászkodni. Élveztem, hogy a közelébe vagyok, és ahogy a derekamat óvón ölelte mindkét kezével. Néztem őt. Annyira szerettem volna régen minden reggel mellette ébredni. Vágytam arra, hogy mindig így öleljen. Nem volt szívem felkelteni, pedig le kellett volna ordítanom a fejét, hogy az engedélyem nélkül került ennyire a közelembe. Nem tudtam megzavarni a nyugalmát. Óvatosan álltam fel és húztam rá vissza a pokrócot, majd azon kaptam magam, hogy egy puszit adok a fejére. Legszívesebben felképeltem volna magam. Kirohantam a nappaliból, és ahogy kiléptem az ajtón, Davidbe ütköztem.

- David? Máris megérkeztél? Mennyi az idő?
- Szia Sora. Este hat van. És igen máris itt vagyok, mert már nagyon vártam az estét, és hogy újra lássalak.
- Ugyan ne viccelj.
- Bárcsak viccelnék.

* * *

Teljesen megdermedtem, amikor éreztem, hogy felébredt. El se tudtam képzelni, hogy hogyan fog reagálni majd. Gondoltam mindenre csak erre nem. Olyan volt mintha szép lassan tudatosult volna benne, hogy hol is van és milyen helyzetben, de amikor ráébred, nem igazán zavarja a dolog, sőt… Amikor éreztem, hogy kiszakad az ölelésemből, meg kellett erőltetnem magam, hogy ne nyúljak után, de sikerült. Ám ha azt hittem ez lesz a legnehezebb tévedtem. Amikor megpuszilt, szerintem csak azért nem lepleztem le magam, mert annyira megdöbbentem. Magamban már elkönyveltem a diadalt, amikor meghallottam azt a kis párbeszédet, ami az ajtó előtt zajlott le. Felidéződtek Kalos szavai is, miszerint ma vendégünk lesz. Sorának lenne valakije? És ide jött? Újra látni? Egy pillanat alatt kétszázra ugrott a pulzusom és féktelen dühre gerjedtem. Nem tudok átlátni Során. Az egyik percbe, amikor már azt hiszem, ismerem legalább a körvonalait az érzéseinek, jön valami, ami romba dönti a felépített teóriáimat. Nem bírtam tovább itt üldögélni. Nem féltem már Sora reakciójától. Nem volt dühös, amiért így aludtunk, vagy legalábbis nem annyira, hogy emiatt felkeltsen, tehát nekem se kell tartanom.

Büszke léptekkel indultam a konyha felé, és amikor beléptem belém fagyott a düh. Sora és Kalos egymás mellett ült az asztalnál és éppen a levesüket kanalazták, miközben jókat mosolyogtak a Sorával szemben ülő férfi történetén. Nem ismertem fel rögtön a pedig tudtam, hogy ismerős. Aztán felrémlett egy örökké epekedő tekintet. Sora lakótársa volt, most már biztosan tudtam. A karmester tanonc.

- Szia! – nézett fel rám – Miért nézel rám így Leon? A helyeden ülök talán?
- Nem – mondtam morcosan – Csak …
- Gyere Leon – szakított félbe Kalos – Ülj le közénk.

Lehuppantam David mellé. Sora kerülte a tekintetemet. Felém se pillantott egészen addig, amíg David nem kezdett megint beszélni. Akkor, ha fél szemmel is, de elkaptam, ahogy egy pillanatra kutakodva tekint rám.

- Szóval holnap lesz a koncert? – kérdezte Kalos.
- Igen. Már nagyon várom. Fél éve készülünk rá. Remélem jól fog sikerülni – láttam, hogy még mondani akar valamit, de elharapta a mondatot, és inkább folytatta az evést.
- Mit szerettél volna még mondani? – kérdeztem.
- Hm… Csak kérdezni … Azaz … Huh …
- Mi baj van David? – nevetgélt Sora a szerencsétlenkedésen.
- Hát jó. Szóval szeretnélek megkérni, hogy kísérj el holnap a koncertre. Utána pedig elmehetnénk vacsorázni. Mit szólsz?
- Hát … nem is tudom… Nekem most Kalossal kellene lennem.
- Ugyan kicsim, szórakoznod neked is kell.
- Szóval? – kérdezte reménykedve.
- Rendben – motyogta Sora inkább az üres tányérjának, mint nekünk.

David örömében átnyúlt az asztalon, és megsimogatta Sora asztalon nyugvó kezét. Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Olyan lendülettel álltam fel az asztaltól, hogy a szék után kellett kapnom, hogy ne boruljon fel. Nem akartam ezt tovább hallgatni, nem akartam Sora pironkodó arcát nézni.

- Köszönöm a vacsorát – morogtam – További jó étvágyat.

* * *

Azon kaptam magam, hogy Kalosékhoz készülök, hogy még a randi előtt beadjam neki az injekcióját. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. David aranyos fiú, de nem mozgat meg bennem semmit. Ellenben Leon. Milyen jó volt annyi idő után a karjaiba ébredni. Ahogy egyre biztosabbá váltak az érzéseim, annál erősebben idéződtek fel bennem azok az emlékek, amik elüldöztek anno engem. Meg kellett volna rémülnöm az akkori Leontól, de csak azt éreztem, hogy meg akarom érinteni, a közelébe akarok lenni.

- Szia Kalos – köszöntem be a lakásba.
- Gyere csak kicsim. A nappaliba vagyok.
- Gyorsan beadom neked, – léptem be – aztán megyek is, mert késésben vagyok. Oh… Szia Leon.
- Sora – nézett fel rám.
- Milyen csinos vagy egyetlenem. Egész kivirultál. Kimegyek érte. A patikában azt mondták, hogy a hűtőben kell tartani. Egy perc és jövök.
- Rendben.

Lehuppantam a fotelba és fázósan dörzsölgettem harisnyába bújtatott lábaimat. Nem voltam éppen túlöltözött, de ez volt az egyetlen ruhám, ami elfogadható volt egy randihoz. Éreztem, hogy Leon engem méreget. Felé fordultam. Egy pillanatra elmerültem abban a gyönyörű ezüst tekintetben. Csak néztem őt és azon kaptam magam, hogy megtöröm a csendet.

- Mi baj van Leon? Miért nézel így rám?
- Csak kíváncsi vagyok valamire – felelte.
- Mire?
- Hogy miért szórakozol velem.
- Hogy mi?
- Szerintem nagyon jól hallottad.
- Mégis mire gondolsz?
- Hogyhogy mire gondolok – emelte meg a hangját, de aztán észbe kapott – Először kedveskedsz, utána meg vacsorázni mész egy másik férfival.
- Kedveskedek? Mégis melyik …
- Ne ködösíts Sora. Előbb felkeltem, mint te.
- Akkor miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból? – kiabáltam – Látom, erre nem válaszolsz. Akkor hagy kérdezzek valami mást. Miért érdekel téged az, hogy egy másik férfival megyek randevúzni?
- Nem érdekel – vágta rá túl gyorsan.
- Akkor miért vagy dühös? – kérdeztem, és közben próbáltam leplezni a csalódottságot a szívemben.
- Nem vagyok dühös. Csak nem értem, hogy mit látsz ebben a szerencsétlenben. Már régen is az volt, és azóta se változott.
- De miért érdekel ez téged? Miért nem mindegy neked, hogy kivel mit csinálok?
- Én …
- Te? Mondjad Leon. Ha megint tudsz kiabálni velem, akkor ahhoz is elég jóban vagyunk, hogy megmondd az igazat tiszteletkörök nélkül. Kíváncsian várom a magyarázatot.
- Mert azt akarom, hogy …
- Mit akarsz? – követelőztem, bár nem tudom mit vártam tőle.
- Téged – kiabált rám.
- Tessék – hebegtem tágra nyílt szemekkel.
- Még mindig szeretlek Sora, hát nem érted.

Megfagyott a levegő a szobába. Annyira jó volt ezt hallani, annyira azt akartam, hogy ezt mondja. Egy tétova lépést tettem felé, amit egy másik követett. Örömkönnyek folytak végig az arcomon és Leon szeme is gyanúsan csillogott.

- Megzavartunk valamit? – lépett be Kalos és mellette David.