18. fejezet


- Megzavartunk valamit? – lépett be Kalos és mellette David.

A szobában egyből megfagyott a levegő. Kalos mosolya lehervadt, amikor meglátta Sora félbe maradt mozdulatát, és az én - gondolom - semmi jót nem ígérő tekintetemet. Az a szerencsétlen meg csak álldogált ott az ajtóban Kalos mellett és nézett ki a fejéből. Ilyen egy bamba … Dühös voltam, nem is tagadhatom. Majdnem felrobbantam a dühtől. Csak egy perccel jöttek volna később.

- Nem, semmit! – reagált Sora.
- Nem úgy látszik – morgott David – Mintha kiabáltatok volna egymással. Ezért is jöttünk be.
- Lényegtelen – tódította Sora – Gyere Kalos.

Sora kivette Kalos kezéből a tálcát és lerakta az asztalra. Felvette róla a fertőtlenítőt és lefújta Kalos karját. Amíg a behatási idő tartott felszívta az ampullát és légtelenítette a fecskendőt. A kórházba kiokították, hogy hogyan is kell rendesen beadni az injekciót. Összecsípte Kalos vállán a bőrt és már meg is szúrta. Kalos felszisszent, de nem húzódott el. Sora lassan fecskendezte be a gyógyszert, majd a szúrás helyét letakarta egy kis gézdarabbal. Láttam, hogy még belesúgott valamit Kalos fülébe, aki csak elmosolyodott a hallottakon.

- Szorítsa oda kedveském – viccelődött, amit már mi is hallottunk – A nyalókát, majd legközelebb kapja meg – kacsintott még Kalosra.
- Köszönöm nővérke – mosolygott a kis beteg is.
- Mehetünk? – fordult Davidhez.
- Igen… Persze.
- Elmész? – kérdeztem.
- Igen Leon. Elmegyek – nézett rám kiismerhetetlen tekintettel – Sziasztok! Holnap jövök. Kalos, ha bármi van, a mobilomon elérsz.
- Rendben kincsem. Jó szórakozást!

Kimentek. Még láttam, ahogy David átkarolja Sora derekát, hogy az ajtó felé terelje. Nem bírtam nézni. Elindultam utánuk, tombolni akartam és számon kérni Sorát. Ki akartam ordítani a dühöm és megkérdezni azt az idiótát, hogy ugyan miért ölelgeti az én Sorámat, miért simogatja meg a kezét az asztal felett és mindezt, miért pont előttem teszi. Tudja nagyon jól, hogy egykor volt köztünk valami Sorával, és azt is láthatta, hogy mit szakított félbe. Már majdnem elértem a nappali ajtaját, amikor Kalos megfogta a karomat és visszatartott.

- Adj neki egy esélyt Leon. Hagy legyen végre boldog. Ez a fiú odáig van érte. Hagy próbálják meg. Kérlek Leon, annyira megérdemelné már a boldogságot.

Kalosra meredtem. Létezik, hogy ő nem jött rá, hogy mit is szakítottak félbe? De tényleg mit is? Hiszen én se, tudom, mi lett volna Sora reakciója. Hiszen nem mondott semmit, egyedül csak a mozdulatai, az örömkönnyei és a tekintete árulkodott. Hiszen olyan boldognak látszott az arca. Mintha várta volna ezt a vallomást. Úgy tűnik, örül neki, sőt… Mégis azt mondta, hogy lényegtelen. Mégis azt mondta, hogy elmegy. Itt hagyott megint.

Engedtem Kalos kérésének és lerogytam a fotelba. Ujjaim mögé rejtettem szemeimet és magamban dühöngtem tovább. Kalos nem mondott semmi mást, csak kiment a szobából. Hogy is hibáztathatnám őt. Hiszen csak annyit hallott kintről, hogy kiabálunk egymással. El se tudom képzelni, hogy mit suttoghatott Sora Kalos fülébe. Újra és újra lepergettem magamban a történteket. Minden mondatot, minden mozdulatot ezerszer és egyszer átrágtam magamban, hátha rájövök, hogy mi játszódhatott Sora fejében. Vajon csak az adott szavát nem akarta megszegni, és ezért ment el mégis a randevúra? Ha így van, miért nem mutatott valamit a lelkéből. Csak egy mosoly kellett volna vagy egy kacsintás, egy szó. De semmit nem adott. És mégis mit tettem volna, ha megadja ezeket? Elengedtem volna? Biztosan nem. Hogy is engedtem volna el magam mellől, ha viszonzásra találnak érzelmeim. A karjaimból se hagytam volna eltávolodni, nemhogy elmenni egy másik férfival…

Nem akartam mégis felrémlett bennem a másik lehetőség is. Mert nagyon is lehetséges, hogy hálás volt Kalosnak, hogy akkor és ott bejöttek a szobába. Lehet, hogy köszönő szavakat suttogott a fülébe. Hibának tartotta volna az egészet, elhamarkodott döntésnek? Nem… nem akarok konspirálni. Nem akarom feleslegesen dühíteni vagy hamis vágyakba ringatni magam. Kell valami, amivel lefoglalhatom magam, amiben elmerülhetek…

Olvasni kezdtem. Nem hiszem, hogy meglepő, hogy Sora legújabb könyvének kézirata került a kezembe. Ittam magamba a szavakat és úgy érzetem, hogy ezerféle értelmezése is lehet ennek a könyvnek. Annyi mindent mozgat meg bennem, annyi szemszögből tudom nézni a szereplők döntéseit. Ám hiába volt lebilincselő a könyv, akarva akaratlanul is mindig az írója felé terelődtek csapongó gondolataim. Le kellett lassulnom. Kell valami, ami eltompít. Kibattyogtam a konyhába és egy borosüveg, valamint egy pohár társaságában tértem vissza kiindulási helyemre.

Soha nem értettem meg azokat az embereket, akik alkoholba fojtják a bánatukat. Soha nem ittam, nem is bírom igazán az alkoholt. Most viszont szükségem volt rá. Nem akartam Sorára gondolni, egyszerűen vele akartam lenni bármi áron. Egyértelművé vált a számomra, hogy amit jelen esetbe tehettem, abból kihoztam a maximumot. A többi már nem rajtam múlik. Sora mostmár teljesen tisztába van az érzelmeimmel. Innen minden az ő döntésén áll vagy bukik. És sajnos igaza van Kalosnak, hagynom kell, hogy boldog legyen…

Lassan kortyolgattam az első pohár bort. Végre előnyét élveztem annak, hogy szinte soha nem iszok. Az első pohár bor után már éreztem is az annyira remélt zsibbadást a fejem hátsó fertályán. A többi pohárral ez egyre terjedt. Újra kezembe vettem Sora könyvét és tovább olvastam. Már nem voltam olyan zaklatott. Édes bódultságom végre elérte, hogy csak a könyv mondanivalójára figyeljek. Azonban egy idő után elborította elmémet a homály, már nem figyeltem a könyvre, csak úgy, mint a gondolataimra sem. Csukott szemmel ittam meg az utolsó korty bort. Agyamba még megszületett a gondolat, hogy fel kellene mennem a szobába, ha nem akarom holnap reggel halálra rémíteni Kalost, ám a zsibbadtság általánossá volt a testemen. Ólomsúly nehezedett a lábaimra és a szemhéjamra is. Lehunytam a szemem és álomtalan álomba zuhantam.

* * *

Nem akartam magam előtt látni Leon dühösen-csalódott szemeit egész este, mégse tudtam kiverni a fejemből. A zenekar szomorú szimfóniája is csak rátett egy lapáttal melankolikus hangulatomra. Lehunyt szemmel engedtem, hogy fülembe befolyjon a zene, nem törődve a mellettem folyamatosan dúdoló alakkal. Kizártam a külvilágot és csak a zenének adtam kulcsot elmémhez. Kellemes melegség áradt szét a testemben, mikor felidéztem Leon szavait. Értelmet nyert minden elkapott pillantás, ahogy a dühös mozdulatok is. Annyi minden történt alig két nap alatt. Szerelmes vagyok. Ezt már biztosan tudtam. Csak az a kérdés, hogy akarom-e hogy szerelmes legyek? Akarom-e újra valaki olyan kezébe adni a szívemet, aki már egyszer súlyosan megsebezte azt? Mert az egy dolog, hogy mindennél jobban vágyom az érintésére, de vajon el tudom-e feledni azt, hogy mit tett velem a múltban? Vagy ha elfelejteni nem is tudom, de legalább megbékélni és együtt élni vele, tudok-e vajon? Súlyos gondolataimból az őrjöngő ováció szakított ki. A taps és az éljenzés jogos volt, csodálatosan szerepelt a zenekar. David vidáman mosolygott rám a színpadról, és hajolt meg felém.

Megvártam a színház előtt. Hűvös volt már nagyon. Fázósan öleltem magamat, próbálva benntartani minden meleget a blézerem alatt, kevés sikerrel. Már éppen azon voltam, hogy visszamegyek a színház előterébe, és ott várok tovább, amikor éreztem, hogy valaki magához ölel. Kétségbeesetten kerestem azt az ismerős illatot, amire most annyira vágytam, de helyette egy ismeretlen, tolakodóan édes illat vett körül. David állt mögöttem és mosolygott rám békésen. Mégse tetszett ez a mosoly.

- Mehetünk? – kérdezte.
- Persze – feleltem nehéz szívvel – Csodálatosak voltatok. Köszönöm, hogy elhívtál rá.
- Én köszönöm, hogy eljöttél – kacsintott rám.

Lassan sétáltunk a még forgalmas utcákon. David mesélt a szimfóniáról, a történetéről. Fél füllel hallgattam, de nem azért, mert ne lett volna érdekes. Bekapcsolt a pánik-reflex. Egy félig ismeretlen férfival sétálgatok éppen, ki tudja hova.

- Hova is megyünk? – kérdeztem.
- A lakásomtól nem messze van egy egészen hangulatos kis vendéglő – kezdte – Ott foglaltam asztalt. De ha gondolod, mehetünk hozzám is, és összeütök valamit én.
- Szerintem maradjuk az étteremnél – feleltem színtelenül – Már ha nem bánod.
- Ahogy a hölgy kívánja – ölelte át a vállamat.

Próbáltam elhúzódni tőle, de annál erősebben tartott. Nem akartam megbántani, de akkor se akartam így maradni tovább. Úgy tettem, mintha keresnék valamit a táskámban, és ezért húzódok tőle távolabb. Ő engedett és nem is próbált újra becserkészni utána.

Az étterembe egymással szembe ültettek minket, nagy örömömre. Egyáltalán nem éreztem már jól magamat a társaságában, mint nappal. Hiába próbáltam teljesen magam alá húzni a lábam, valahogy mindig hozzáért a térde az enyémhez. Beszélgetés közben néha megsimogatta a kezemet az asztalon, mint akkor este Kalosnál, ami már akkor se tetszett. Alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek, és végre visszamehessek a szállodába, hogy elmerüljek egy kád, forró vízben. Miután megettük a desszertet, David, hála az égnek kikérte a számlát, pár perccel később, pedig újra a hidegben találtam magamat.

- Hazakísérlek Sora.
- Oh, erre igazán semmi szükség – vágtam rá – Hívok egy taxit, mert kicsit hűvös van a sétához.
- Rendben, de legalább a kocsit megvárom veled.
- Nem, köszönöm. Lesétálok a taxiállomásra.
- Rendben. Úgyis arrafelé lakok.

Csendben bandukoltunk tovább, miközben David ismét túl közel került hozzám. Azzal nyugtattam magam, hogy nem kell már sokáig elviselnem, mert egyre jobban fogynak a méterek, amik a taxitól választanak el.

- Hát én itt lakok – torpant meg David egy lakóház előtt – Biztos nincs kedved feljönni hozzám egy teára?
- Nem, köszönöm.
- Legyen – lépett közelebb hozzám – Jó éjszakát Sora – hajolt egyre közelebb hozzám, mintha meg akarna csókolni.

Ha valamiben biztos voltam, akkor az az, hogy nem akarom, hogy megcsókoljon. Azonban, amikor megpróbáltam elhúzni a fejemet, ő nemes egyszerűséggel a tarkómra tette tenyerét, ezzel akadályozva meg a mozdulatot, a következő pillanatban, pedig erőszakosan tapasztotta ajkait az enyémekre. A pánik azonnal felcsúszott a torkomba, és a vele érkező adrenalin-löketnek köszönhetően, kirántottam magamat a karjaiból. Hagyta, hogy hátrébb lépjek, majd ciccentett egyet.

- Tényleg olyan savanyú vagy, mint ahogy Daniel mesélte – morogta az orra alá, majd otthagyott az utcán.

Én, pedig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal. A pánik még mindig ott munkált bennem, ezért nem bírtam ott maradni, nehogy eszébe jusson visszajönni hozzám. Elkezdtem hátrálni, majd elfutottam a következő sarokig, ahol behúzódtam egy kapualjba. Leültem a lépcsőre és próbáltam rendezni a légzésemet, hiába. Láttam magam előtt, hogy bármelyik pillanatba befordul a kapualjhoz, és újra megtörténik velem az a borzalom. Remegtek a lábai, remegett a szívem is. Nem tudtam megmozdulni, hiába éreztem úgy, hogy itt veszélybe vagyok. Folyamatosan pásztázó tekintettel kezdtem el keresgélni a telefonomat, könyékig a táskámba merülve. Ahogy megtaláltam, vakon pötyögtem be az első telefonszámot, ami az eszembe jutott. Hallgattam a búgást a másik oldalon, csak az ötödik csengésre vették fel a telefont.

- Igen? – dörmögött bele valaki a telefonba.
- Kalos? – kérdeztem elhaló hanggal.
- Nem, Leon. Sora, te vagy az?
- Kalos hol van?
- Alszik. Történt valami? – hallottam az aggodalmat a hangjában.
- Keltsd fel, kérlek – tényleg szinte kérleltem.
- Bevette a gyógyszereit. Sora mi történt? Hallom a hangodon, hogy félsz. Nagyon aggódom. Hol vagy? – remegett a hangja.
- Egy kapualjban a taxiállomással szembe.
- Bántott? – kérdezte ijesztően rideg hanggal.
- Igen – szinte alig mondtam ki, ő mégis meghallotta.
- Tíz perc és ott vagyok.
- Siess, kérlek.
- Sietek életem – azzal megszakadt a vonal.

Egyre jobban kezdtem fázni, de a pánik egy cseppet se csitult. Szinte óráknak tűnt a megígért tíz perc, pedig tudtam, hogy Leon siet hozzám. Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy egy kocsi gurul végig lassan az utcában, és lefékez a ház előtt. Nem bírtam felállni, mert féltem, ha kilépek a falak takarásából, akkor rögtön elkap. De nem kellett kérnem, Leon már szállt is ki a kocsiból. Csak egy ing volt rajta, pont úgy, ahogy utoljára láttam. Hajába belekapott a hűs őszi szél, de ő nem foglalkozott vele, csak folytatta az útját felém. A pánik mellé lassan beférkőzött az öröm is, hogy eljött értem, hogy újra megment. Mindig számíthattam rá, még ha akkor régen, annyira meg is bántott. Halványan felderengett előttem az a kép, ahogy az állatkertben az ölébe ültet, és vigasztal minden szeretetével. Elém ért, és a kezét nyújtotta én, pedig megszűntem gondolkozni, csak nyúltam a keze után és elvesztem az ölelésébe. Végre megnyugodtam, végre újra a helyére került a világ…