- Ha egy bizonyos idő leteltével önök nem lesznek olyan viszonyban, mint elvárandó, érvénytelenítem a házasságot.

Leon szemei vészesen megvillantak. Majd egy lépést tett a király felé, mely külső szemlélő számára ártatlan lett volna, de még maga Henrik is érezte a benne rejlő fenyegetést. A férfi egy észrevétlen lépést tett hátra, és méregzöld szemeiben megjelent a félelem. Rögtön felismerte azokat az előnyöket, melyeknek Leon birtokában volt. Henrik olyan magas lehetett, mint a herceg. De vele ellentétben inkább vékony volt, és erős csontozatú, mint kidolgozott testalkatú. Vörös haja rövidre volt vágva. És volt egy kisebb körszakálla. Sora, azonnal észrevette a bekövetkező változást. És ebben a pillanatban egy új érzés tört rá. Kívánta azt a hatalmat, ami a férje kezében volt. Azt a démoni képességet, mely megadatott Leonnak. Hogy minden úgy történjen, mint azt ő akarta. De az érzelmeket még ő sem tudta irányítani. Pedig ha képes lenne rá...

- Vegye halkabbra a hangját, felség! - mondta Leon nyugodtan, fenyegető éllel a hangjában. - Azt hiszem, már megbeszéltük, hogy miért vettem feleségül a myladyt. És nagyon nem szeretném, ha ez más fülébe jutna - majd sötéten elmosolyodott. - És azt hiszem, nem kell emlékeztetnem felségedet, hogy ott is vannak kapcsolataim, ahová önnek nem ér el a keze.

- Fenyeget, lord Leon? - kérdezte a király nyugodtnak tűnő hangon. - Ne feledje, hogy Anglia királya vagyok.

- Ön pedig ne feledje, hogy Blackheath hercege vagyok - sziszegte. - Remélem, velünk tart a kastélyba felség - mosolygott rá szívélyesen.

- Nagyon kedves - majd a mellé lépő feleségére nézett. - Szeretne menni, kedvesem?

- Oh természetesen, ha a herceg ennyire szeretné - mosolygott a királynő Leonra.

 „- Újabb dörgölőző macska, ezúttal a királynő személyében. - forgatta meg a szemét Sora. - De ugyan kit érdekel? Hisz Leon és én csupán formailag vagyunk házasok. De, ha csak egyetlen egyszer meg mer alázni...” Majd a királynő, felé fordult. Smaragdzöld szemei lenézően siklottak végig rajta. Sora pedig bár dühösnek, sértettnek érezte magát miatta, kívül nem mutatta. Döbbenten nézett oldalra. Ez olyan furcsa volt. Az érzései általában mindig kiütköztek a vonásaira. Ám most, bár kissé dühös volt, ez nem ült ki az arcára, legalábbis ennek jelét nem mutatta senki, és ő maga is érezte. Micsoda egy ember az ő férje, kapta a pillantását Leonra. Hát olyan hatással van rá, hogy az ő tulajdonságai már átszálltak a feleségére is? Hisz alig néhány perce voltak házasok, Sora mégis olyan erőt érzett magában, mint a huszonegy év alatt soha. És mi lesz még később? Leon megérezve, hogy nézi, lassan felé fordította azt a babonázó Holdezüst tekintetét. Még a király is fél tőle. Lucifer...

- Valami baj, drágám? - nézett rá a herceg azzal az átható pillantással.

- Ugyan, mi lenne? - kérdezte Sora szenvtelenül. - Hacsak az nem, hogy itt vitatkoznak előttem. De csak folytassák, én addig sétálok egyet - és még magát is meglepte azzal az érzelem nélküli hanggal, amin beszélt. Nem hogy Leont.

- Semmi szükség rá, kedvesem - mosolygott a feleségére. - Szépen haza megyünk Blackheathbe. A többi elválik.

- Remek - forgatta meg a szemét Sora, majd a már felálló tömeg felé fordult.

- Gratulálok, hugica - lépett oda Brandon, és széles mosollyal az ajkain, megölelte. - Tedd félre a gyűlöleted, különben szenvedni fogsz, örökre.

- Nem hallottad, kedves bátyám? - mosolyodott el Sora. - A király azt mondta, ha egy idő után nem leszünk olyan viszonyban, mint kellene, akkor érvényteleníti a házasságot. Igencsak előnyös lenne. Talán, nem?

- Sora, hagyd ezt abba! - figyelmeztette. - És keresd meg a válaszokat a kérdéseidre. Nézd csak! - mutatott mosolyogva a herceg irányába.

- Szereti őt - suttogta Sora, miközben nézte, ahogy Sophie megöleli a bátyját. - Ezt nem vethetem a szemére. Tökéletes nevelést adott a húgának. És ebben valóban, nem hibás.

- Parancsolsz, drágám? - nézett rá a herceg.

- Hm... - eszmélt fel Sora. - Semmi. Semmi - suttogta.

Néhány perccel később az ifjú pár a fehér hintóban ült. A nap már forrón tűzött, hiszen dél felé járt az idő. A vendégek is betelepedtek a saját hintójukba, és a menet megindult. Sora kifelé fordította a fejét. Nem lett volna képes tovább nézni a vele szemben ülő férfit. Túl sok érzelem kavargott most benne, s félő volt; mindent elárul annak az igéző ezüst tekintetnek. Gyűlölte Leont, igen. Ám most, az esküvőjük után, látva, hogy a férfi mindent megtett, hogy valóra váltsa az álmait, már nem is tűnt olyan gonosznak. Sőt. Csak hogy Sora nem akarta ezt érezni. Nem akart hálát érezni iránta, s még inkább nem akarta azt a vágyat érezni, mely minden alkalommal feltámadt benne, amikor találkozott a herceggel. Kéjes gondolatok, gyengéd mozdulatok, tűztől lobogó tekintetek, s az eksztázis gyönyörét zengő testek. Micsoda egy feslett nővé tette őt másfél évvel ezelőtt, két éjszakájuk. Azok a pillanatok soha nem tűntek el igazán az emlékeiből, bármennyire is szerette volna elűzni őket onnan. Amikor elaludt, az utolsó pillanatokban érezni vélte, Leon illatát. S amikor felkelt, mintha az ő simogatására ébredt volna. De nem... Leon, nem járt Winter- hallban. Az idő tájt Londonban volt, ki tudja, hogy milyen nővel. A csokoládé színű szemek felizzottak. Féltékeny lenne? Ugyan már. Ennek semmi értelme nem volt. Nagyot sóhajtva hunyta le a szemeit. Miért lett volna féltékeny? Hisz gyűlölte a vele szemben ülő férfit. A vádak, amiket az ismeretlen férfi suttogott neki azon az éjszakán, egy pillanatra sem feledte, s nem is szabad, hogy elfeledje. De, ha egyszer olyan nagy a kísértés... Majd a hercegre fordította a pillantását. De ezúttal nem sikerült minden érzelmét lepleznie úgy, mint néhány perce. Kívánta a férfi érintését, holott kikötötte; csakis névleges házasságot hajlandó kötni. Az isten bocsássa meg neki, de nem tudott ellenállni ennek a veszélyes Démonnak. Leon, mintha csak olvasni tudott volna felesége gondolataiban, sötét mosolyra húzta az ajkait.

- Nagyon elgondolkoztál, kedvesem - mondta társalgó hangon. - Csak nem az elkövetkező nászéjszakára gondoltál? - hajolt közelebb azzal a pimasz mosollyal az arcán.

- Parancsolsz? - nézett rá Sora szúrós szemekkel. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. Ha elgondolkodtam, akkor csakis az járhatott a fejemben, hogy meddig kell még egy légtérben ülnöm veled.

- Juj, micsoda karmolós vadmacska - nevetett fel. - Nem tudsz megijeszteni, édesem. Régen, mintha nem zavart volna, hogy kettesben légy velem. Sőt. Úgy emlékszem, hogy igencsak kacér hölgyemény voltál - suttogta mélyebb hangon. - Te voltál az egyetlen nő, akit nem tudtam elfelejteni.

- És miattam otthagytad, a jelenlegi szeretődet is? - nézett rá kedves tekintettel. - Istenem, annyira meghatsz ezzel - majd gúnyosan odavágta. - Nem érdekel, mit teszel, vagy mit nem. És azt ajánlom, hogy ne is merészkedj hozzám közelebb, mint kellene. Hidd el, tudok olyan veszélyes lenni, mint te, Oswald.

- Oswald - ismételte a férfi komor kifejezéssel. - Most már mindig így akarsz hívni? - majd amikor a lány tüntetőleg oldalra billentette a fejét, elmosolyodott. - És akkor én minek hívjalak? Oswaldnak, mint te?

- Gratulálok a humorához, kegyelmes uram - jegyezte meg gúnyosan. - Igazán frappánsan tud minden kérdésemre válaszolni!

- Ezért illünk mi össze, Sora - mondta gonoszan.

Sora megforgatta a szemét, és újra kifelé fordult. Micsoda egy ember. Aljas, szemét, gátlástalan... és szörnyen kívánatos.

Átkarolta felesége derekát, és elől indultak be, Blackheath kastélyába. Az oroszlán barlangja? Gondolkodott el Sora. Nem. Ez a Démon kastélya. Egész teste fellángolt, amikor érezte Leon meleg, értő kezét a derekán pihenni. Érezte a szantálfa titokzatos illatát, ami arra csábította, engedjen a vágyának. Halálosan érzéki férfi, és pokoli Démon volt, s ez még tovább fejlődött. Már csak az volt a kérdés; meddig tarthat ki ő, Blackheath hercegnője, Lucifer ellen.

* * *

Leon lapos pillantást vetett az oldalán sétáló szirénre. A lány nem remegett meg az érintése nyomán úgy, ahogy régen. Ő azonban még mindig érezte a fájdalmasan feszítő vágyat az ágyékában, amit a lány megjelenése óta érzett. De vajon ez a boszorkány tisztában volt vele, hogy mennyire felizgatta? Hogy senki nem tudta, és nem is fogja így felkorbácsolni a vágyát, mint az a nő, aki már a felesége lett. Csak az övé. Ám ő mindenestül akarta, nem csak a testét, de a gondolatait is. Hogy csakis ő legyen az egyetlen az életében. De Sora, nem úgy viselkedett, mintha erre törekedne. Leon Oswald, Lucifer, nem bízott volna a saját csáberejében? Ő a híres csábító megbukik a saját felesége előtt. Ez azért nagy szégyen lett volna. Nem hagyhatta. Akarta őt. Ó igen, minden porcikájával rá vágyott, csak rá. És ő mindig megszerezte, amit akart. Mindig...

Lassan beléptek a hatalmas fogadó, és egyben bálterembe. Sorát furcsán ismerős érzés kerítette hatalmába. Ő már járt itt egyszer. Egyszer rég. Akkor még saját akaratából jött. Hogy a vágyának éljen, hogy eltöltsön három éjszakát Blackheath Démonjával. Ám most ugyan ennek a Démonnak a feleségeként lépett be a kastélyba. A hercegnőjeként. Rápillantott Leonra, de azonnal el is kapta a fejét. A herceg sandán elmosolyodott, majd bevezette a vendégeket. Sora elengedte a férjét, és behunyta a szemét. Mély levegőt vett. Ismerős emlékek járták át, és nem hitte, hogy még egyszer belép ide. Pedig megtörtént. Ám ezúttal nem vendégként érkezett, hanem a kastély úrnőjeként.

Leon pár pillanata eltűnt, s Sora úgy vélte, hogy valamit elrendez. De neki addig volt jó, amíg nem került újra mellé. Összezavarta a szívét. Gyűlölnie kellett. Ám, ha továbbra is így viselkedik, nem volt benne biztos, hogy meg tudja majd tartani ezt. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy férfi egy pohár pezsgőt emelt elé. Érdeklődve fordult az alak felé. A férfinak vállig érő, barna haja volt, mit egy fehér pánttal fogott össze. Igéző sötétkék szemei. Jóképű volt, arisztokratikus vonásokkal. Kidolgozott alkata volt. Fehér zakót és inget viselt, fekete nadrággal. Csábítóan rámosolygott Sorára. A lány először megdöbbent, majd viszonozta a mosolyt, és elvette a felkínált pezsgőt. Emlékeztette magát, hogy már férjnél van, azonban nem köti semmi Leonhoz, csupán egy papír.  És ha a férfi másfelé is néz, akkor ő miért ne tehetné? Így társalgásba elegyedett az elbűvölő férfival. Roberto Valdez, Selsey márkija, igencsak kellemes társaságnak bizonyult. Ám amikor már a hetedik pohár pezsgőt adta oda a lánynak, Sora kezdett kicsit rosszul lenni. Bár szokott néhány pohárral inni, na de ennyire sokat nem. Azon kapta magát, hogy a férfi személyes jellegű kérdéseire is válaszol. Roberto pedig egyre inkább a szex felé kanyarodott. Sora józan állapotban már rég egy hatalmas pofont kevert volna le a férfinak, ám most csak tudatlanul válaszolgatott, és nevetett. Az egyetlen szerencséjük az volt, hogy a vendégek csak annyit vettek észre az egészből, hogy Blackheath hercegnője szívélyesen társalog a márkival. Ám volt valaki, akinek igencsak feltűnt Roberto gátlástalan előnye, és az, hogy milyen éhséggel méregeti Sorát. Brandon, elénézést kérve ott hagyta Sophiet, hogy megkeresse a sógorát. Mert itt már csakis Leon tudott tenni valamit, minden botrány nélkül.

- Ön igazán tüzes, mylady - simított végig a hercegnő karján Roberto. - Nagyon szívesen megismerném közelebbről. Olyan közelről, hogy mind a kettőnknek végtelen örömet okozzon.

- Egyáltalán nem kell közelebbről megismernie a feleségemet, Valdez - hallatszott egy parancsoló hang a háta mögött. - Gyere, Sora! - nyújtotta a felesége felé a kezét.

- Kedvesem, ha nem vetted volna észre, épp a mylorddal beszélgettem - közölte Sora igen érdekes hangszínnel.

- De igen láttam, drágám - mondta a herceg elbűvölő mosollyal, de figyelmeztetően. - De nekünk most már fel kell mennünk - majd magához húzta, és átkarolta. - Maradj most csöndben, cicám! Nekünk odafent dolgunk van. - majd tudva, hogy a társaság csak erre vár, egy könnyed mozdulattal a karjaiba vette feleségét.

Erre a vendégek hangos tapsban törtek ki. Leon egy megnyerő mosolyt villantott a társaság felé, akik éppen azt látták, amit látni akartak. Micsoda egy pletykára éhes népség; futott át Leon agyán. „- Ha nem azt csinálom, amit kell, és amikor kell, még kitalálnak valamit.” Majd biccentett, és kiment a teremből, ám azért még hallott egy- két megjegyzést, néhány feltüzelt „úriembertől”. Például olyat; kíváncsi vagyok, meddig maradnak holnap a szobában. Vagy; a mylady nagyon tüzes szerető lehet, jobb, mint akármelyik tapasztalt nő. Próbálta elengedni a füle mellett a megjegyzéseket- hisz csak az irigység, és a bennük tomboló feszítő vágy miatt volt, mégis nagyon nehezére esett megállni, hogy be ne verje valamelyik férfi képét. Hamarosan azonban fellélegzett. Kiértek az előcsarnokba, és onnan egyenesen a lépcső felé ment. Egy pillanatra lenézett a karjaiban tartott szirénre, s már nem tudott másra gondolni, csak hogy végre megkapja. Hogy, újra az övé lehessen. Senki másé, csak az övé. Sora szorosan ölelte át férje nyakát, miközben fejét a vállán pihentette. Furcsa bódultság szállta meg. És csak azt érezte, hogy Leon erős karjai köré fonódnak, az illata pedig olyan izgató volt. Nem tudott logikusan gondolkodni. Fejében csak az visszhangzott, hogy szeretkezni akar ezzel a Démonnal. Reggelig, estig, örökké... Mélyen felsóhajtott, és keze végigsiklott Leon tarkóján. A férfi megrázkódott a könnyed érintéstől, s érezte, ahogy ágyéka keményen, fájdalmasan feszül. És már nem sok hiányzott, hogy kitörjön. Egész nap nehezére esett visszafognia magát. A felesége túl nagy kísértés volt számára. Túl szép, túl kívánatos. Olyan nő, amit ember már nem tud elviselni ép idegzettel. És neki is nehezére esett. Te úr isten, ez a nő valóban veszélyes volt! Ő volt az egyetlen, akinek látványától Leon Oswald elvesztette a híres önfegyelmét.

Amikor felért az emeletre, elgondolkozott, hogy a saját, vagy Sora szobájába menjenek. Végül úgy döntött, hogy a lányéba. Addig nem viheti a saját ágyába, amíg a felesége önként nem megy oda. Belökte az ajtót, és rögtön megcsapta a bent lévő hűvösség. Az erkélyajtó nyitva volt. Kellemes hűs levegőt engedett be a nyári estében. Sora nem mozdult a karjaiban. Csak behunyt szemmel élvezte, hogy úgy viszik, mintha nem lenne súlya. A herceg gyengéden lerakta az ágyra. Visszahúzódott és megállt előtte. Szótlanul csodálta azt a páratlan szépséget, mely megadatott a lánynak. Valóban egy igazi Démon volt. Még így is olyan csábító volt, mit férfi nem tud elképzelni, míg nem látja. Levette a zakóját, és a vörös szófára dobta. A szobát halvány fény derengte be, a Hold ragyogása, és a meggyújtott gyertyák. Különleges derengésbe vonta Sora testét. Leon torka kiszáradt. Vágya fájón lüktetett. Amit egész nap, egész héten visszafojtott, amióta újra látta a lányt, kitörni készült. Végig a feleségét figyelve gombolta ki a fehér inget, és annak ujját. Ezzel megmutatta páratlan felsőtestét, amit a nők annyira imádtak. Lassan Sorához lépett és leült mellé, majd fél kezére támaszkodva eldőlt. Erei forrón lüktettek, és az egész az ágyékában összpontosult. Fájdalmas vágyat érzett, mégsem tudta megállni, hogy végig ne simítson felesége csodaszép, puha arcán. Kívánta, ó igen annyira kívánta, hogy az már nem volt emberi. Olyan finom volt a bőre. A rózsa bársonyos szirma, a jázmin illatával hintve. Egy szirén csáberejével, egy istennő szépségével. Démon... Sora kéjesen felsóhajtott. Leon elmosolyodott. Szemei elsötétültek. A hercegnő kinyitotta ködös csokoládé szemét, és szembe nézett a férfival. Az lehajolt, és puha csókot adott Sora ajkaira. A lány lehunyta a szemeit, és mélyen felsóhajtott. Leon elmosolyodott. Lágyan.

- Az enyém vagy - suttogta bársonyos hangján. - Csak az enyém. Mindig csak az enyém.

- Honnan tudod, hogy csak a tiéd voltam? - tette fel a kérdést Sora.

Folytatása következik...