A kékszínű eget halvány felhőlepedő borította be, a Nap csak olykor-olykor világította meg Cape Mary városkáját. Fülledt, meleg levegő volt, de hát erre számíthatunk Július hónapjában.

Boldog voltam. Ó, de még mennyire leírhatatlanul boldog! Újból Neki adtam magamat, és újból azokra az oly csodálatos helyekre repített el. Pilláim csukva voltak, a takaró - pontosabban lepedő -, csak mellem vonalát takarta. Ő meg bal tenyerén támaszkodott meg; sötétszürke tekintete engem figyelt, örömmel és boldogsággal, némi aggodalommal megtelve. Kezét lassan kinyújtotta, s egy lilás tincset emelt ki, mely rakoncátlanul omlott puha arcomba. Amint hozzámért, kinyitottam gesztenyebarna tekintetemet. Elmosolyodtam, és oldalamra fordultam, egyik kezemet párnám alá, a másikat meg az Ő erős kezére helyeztem. Ő is egy huncut mosolyt engedett meg magának, majd hirtelen megemelkedett, hátamra döntött és rám nehezedett. Gyönyörű arcát nyakamba fúrta, és egy könnyed csókot lehelt oda. Valamit morgott, de nem hallottam tisztán. Kezemmel ezüstös hajába túrtam, miközben jellegzetes férfiillatát érezhettem. Ismét morgott.

- Haha! - kuncogtam. - Leon, nem hallom mit mondasz! - egy újból mondott valamit, érthetetlenül. - Nem értem!

- Azt mondtam, hogy... - emelkedett fel, de mondatát egy ideig nem fejezte be. Csillogó szemeit az enyémekkel összeillesztette; halványan elmosolyodott, majd lehajolt hozzám, és egy forró csókban egyesültünk. Kezemet nyakára helyeztem, és magamhoz húztam, csakhogy mélyítsem ezt a mámoros csókot. Mikor megszakítottuk, lejjebb csúszott, fejét mellkasomra helyezte. Hallgatta szívem egyenletes dobogását, mely az Ő nevét dúdolta; érezte, miként levegőt veszek. Szemeit lehunyta, hogy átadhassa magát ennek a csodálatos érzésnek. Egyik hosszú, selymes tincsével játszadoztam, miközben mosolyogtam.

- Tehát, mit akartál mondani?

- Hm... - nyögte.

- Leon! - kacagtam. Még jobban átölelt. - Na, most kíváncsivá tettél! Mondd el! - kérleltem.

- Kapok érte valamit? - húzta fel egyik szemöldökét, és tök komolyan kérdezte.

- Mit szeretnél? - válaszoltam kérdéssel.

- Inkább kit...

- Akkor kit?

- Mm... Hosszú, lila haja van, körülbelül eddig érő - mutatott háta közepéig. -, a legesleggyönyörűbb nő, akit valaha is ismertem, csodálatos, gesztenyebarna tekintetei vannak, fenséges testalkattal. Hatalmas szíve van, nagyon kedves, és szeretetreméltó egyéniség. A húgom imádja a kutyáját, én meg magát a nőt szeretem... - húzta csábító ajkait egy kéjes mosolyra. - Pontosabban imádom... - javította ki magát, amibe én belepirultam.

- Tényleg?

- Igen! - ült föl.

- Mesélj még róla, talán elmondom neki, ha találkozom vele... - suttogtam.

- A keresztneve S betűvel kezdődik... Cape Mary városában él. Nem nagyon szereti a kémia órát, de annál jobban imád rajzolni. - erre elmosolyodtam. - És ahogy csókol... Istenem, mintha a mennyekben lennék. - áradozott. - Azt hiszem, hálás lehetek az égnek, hogy találkozhattunk. Képzeld, egy fogadást is kötöttünk, aminek még nem kértem el a jutalmát...

- És, te mit szeretnél ettől a lánytól?

- Jó kérdés, sokat gondolkodtam, de még nem jutottam döntésre. Per pillanat fantasztikusan érzem magamat, csakis miatta. De esetleg egy... egy képet kérnék tőle.

- Egy képet? - kissé meglepődtem, hogy mért pont egy képet.

- Igen, egy képet! Mivel annyira szeret rajzolni, ezért szeretnék egy képet kérni tőle.

- És, milyen képet? Mit szeretnél, kit, vagy mit ábrázoljon?

- Magát, azt a gyönyörű nőt. Szeretném, ha lerajzolná magát.

- Hogy lerajzoljam magamat? - kérdeztem megdöbbenve.

- Nocsak, tán mégis ismeri a kisasszonyt? - erre mindketten elnevettük magunkat.

- Jaj! - ütöttem rá gyengéden vállára. - Tehát egy képet kérne ettől a lánytól?

- Igen. - bólintott. - És egy csókot. Vagyis több csókot. - hajolt le hozzám. - Emlékszik már a lányra?

- Azt hiszem, igen, emlékszem.

- És... hogy hívják? - ajkai súrolták az enyémeket.

- Sora... Valentine? - suttogtam.

- Talált! - csábítóan mámoros ajkai ismételten az enyémekre tévedtek, s forrón kényeztették őket. Miután abbahagyta, fejét a nyakamba helyezte. - Olyan finom illatod van... - jobbra döntöttem az én fejemet, egyenesen az övére. - Gyönyörű vagy, Sora...

- Köszönöm. - majd eszembe jutott valami. - Mit szeretnél ma csinálni?

- Ennek a dolognak köze legyen az élvezetekhez, vagy ne?

- Bolond! Átlagban, kinn a szabadban mit szeretnél csinálni.

- Áj, ott nem lehet azt csinálni!

- Leon! - szóltam rá megrovóan, mire fölemelkedett.

- Jól van, megadom magamat... Mit szólnál esetleg egy szép sétához? Mondjuk a parkban?

- Remek!

- De a rajzomat viszont mihamarabb kérem! - mondta tettetett felháborodottsággal, mint egy kisfiú.

- Jó, ott megrajzolom! - kacsintottam. Egy puszit adott, majd legördült rólam, mellém feküdve. Szorosan magához húzott.

- Életem legcsodálatosabb napjait töltöm veled, Sora. Nem is gondoltam volna, hogy leszek még ilyen boldog. Mondd, mit teszel velem, te lány? - suttogta tekintetembe nézve.

- Ezt én is kérdezhetném tőled, Leon. Akármikor a közelemben vagy, a szívem kétszer hevesebben ver, és arra vágyom, hogy átölelj. Soha nem éreztem még így, és valószínűleg nem is fogok! Szeretlek, Leon! - halványan elmosolyodott, majd lehajolt, s ismételten megcsókolt.

- Én is szeretlek! - suttogta két csók között.

***

Eközben, a Dream Hotelben egy vidám, tizenhat éves lány boldogan játszadozik egy aranyszőrű kutyával.

- Jól van, Su, mindjárt megyünk, csak előtte még elpakolok! - mosolyogta. Erre a kutya vakkantott.

- Hova menjünk? A park megfelelő lesz? - a kutya fölállt eddigi ülőhelyzetéből, majd megkereste narancsszínű pórázát.

- Azt hiszem, ezt igennek veszem. - gyorsan rendet csinált, majd megfogta a nyakörvöt, és a pórázt az azon lévő kis csatra helyezte. - Mondd csak, szerinted a bátyám, és a te igazi gazdid mit csinálnak? Mert szerintem most nagyon is boldogok! Ó, úgy örülök, hogy Leon végre nem azt a hideg, és nőcsábász énjét mutatja Sora előtt.  Kilépett a nagy fehér ajtón, és bezárta maga mögött. - Szerintem, nagyon is jó ötlet volt elhozni Őt ebbe a városba! Jót tett neki ez a... - de mondatát nem fejezte be, ugyanis dermedten állt meg.

Egy gyönyörű nő közeledett feléjük. Hosszú haja lágyan suhant hibátlan arca mellett, szép szemei szúrósan néztek az ezüsthajú lányra. Egy fehér színű, egyrészes szoknyát viselt, melyhez - szokásához híven -, egy tűsarkú cipőt vett fel. Egy elegáns nőhöz méltó sminket kent arcára, jobb kezében egy méregdrága, fekete táska lógott. Mikor odaért nyájas hangon kezdett el beszélni a jéggé dermedt kislányra.

- Hol van Leon? - kérdezte idegesítően sipítozva. Vajon hova lett az a kedves, és boldog lány, aki nemrég még Anglia egyik legtehetősebb házaspárjával beszélgetett?

- M... Melissa... L... Lofts.

- Ó, de ügyes vagy, kicsi lány! - fogta meg műkörmös ujjaival Sophie arcát. - De velem ne beszélj ilyen hangnemben! - mondta lekezelően. - Most pedig válaszolj: hol van Leon? - emelte meg hangját.

- Nem tudom! - felelte felszegett állal. Ha törik, ha szakad, megvédelek, téged bátyus, és téged is, Sora! - gondolta magában, miközben gyűlölködő szemekkel nézett Melissára.

- Ide figyelj, te is idegesítő idióta! - húzta ki magát. - Velem te nem beszélhetsz így, hamarosan én leszek Leon Oswald felesége, az Oswald birtok következő asszonya! És most szépen mondd el, hol van Leon? - Su, megérezve gazdája idegességét, ugatott egyet, miközben fogait vicsorítva nézett Miss. Lofts-ra. - Mióta van neked kutyád? - kérdezte undorodva.

- Az nem tartozik rád, te öntelt banya! - vágott vissza.

- Hogy... Hogy mit mondtál rám, te kis senki?

- Engem te ne nevezz senkinek! És ezt most jól vésd az eszedbe: bármit csinálhatsz, bármit mondhatsz, de a bátyám soha... ismétlem, SOHA nem fog elvenni téged! Te nem tudnád őt boldoggá tenni, arra csak egy lány képes! - sejtelmes, elégedett mosolyra húzta ajkait. - És az nem te vagy! Mert te csak egy pénzéhes liba vagy. - fel akarta pofozni, de Su még idejében cselekedett, és ráugrott Melissára.

- Szedd le rólam ezt az undorító kis korcsot! - Sophieból kitört a nevetés, ugyanis drága kiskutyám nagyon ügyesen elintézte. - Fúj! Ez undorítóóóó! - siránkozott.

- Hát, ez van, ha a kutyát hívja a természet. - felelte röhögve, majd megfogta a pórázt, és elvezette onnan. - Good bye, Miss. Lofts!

- Ezt még megkeserülöd, te kis szuka! Csak várj, megkeresem, Leont, és neked véged! - mondta határozottan.

- Hát persze, drága, persze! - azzal be is fordult a sarkon.

Melissa undorodva tekintett drága ruhájára, melyen most lábnyomok díszelegtek, no meg egy szürkés színű folt.

- Nem érdekel! Nem tántorítasz el a célomtól! Nemsokára találkozunk, szerelmem! - mondta határozottan, majd fölállt, s lakosztályába sietett, hogy elkészülhessen.

Eközben Sophie elégedetten tekintett a nagyvilágba. Egészed addig, amíg eszébe nem jutott, hogy valójában én még nem is tudom, hogy ők valójában nem Franciaországból, azon belül Párizsból jöttek, és nem Oldham testvérek, hanem... Angliából jöttek, és a családnevük: Oswald.

- Beszélnem kell Leonnal! Ha Sora megtudja, hogy ez az idegesítő kis csitri itt van, és hogy ráadásul Leon menyasszonya, vége a szerelmüknek! Ó, Leon, mondd el neki, hogy ki vagy! - tempóját gyorsabbra vette, és sietett lakásomhoz, ahogy csak tudott.

***

Kellemes nyári szellő járta ennek a szép, ugyanakkor unalmas városnak az utcáit. Leon és én egy padon ültünk; az Ő kezében egy tükör pihent, míg az enyémben egy rajztábla, egy papír, ceruza illetve egy radír. Kéréséhez méltóan épp most rajzolom le magamat. Boldogan, és elégedetten mosolygott, szemei büszkén csillogtak.

- Nem sokára kész, a vázlatok már megvannak. Szerinted, mi hiányzik még? - kérdeztem, felmérve, nem csak az időmet pocsékoltam a fogadás alatt.

- Hmm... Árnyékolás, és háttér.

- Jeles, Mr. Oldham. - Oldham... jutott eszébe Leonnak.

- Sora, figyelj... izé... Mondanom kell valamit!

- Egy pillanat, megrajzolom ezt, és utána a tiéd vagyok!

- Rendben! - ~ Addig legalább lesz időm átgondolni. Mélyen gondolataiba merült, és abban reménykedett, hogy nem fogom őt megvetni azért, amiért hazudott.

Körülbelül tizenöt perc múlva kész lettem a rajzzal.

- Voálá! - mosolyogtam, majd odaadtam a kész művet.

- Hihetetlen! Ugyan úgy néz ki, akárcsak te! - mosolygott elismerően. - Gratulálok! - majd egy csókot lehelt ajkaimra. - Már csak neked kell kívánnod... - gondolkodott el.

- Igen-igen! Majd kigondolom... Jut eszembe, mondani szerettél volna valamit!

- Igen. - nagy levegőt vett. - Sora... én... - látszott rajta, hogy valami nagy titkot akar elmondani. - Én... valójában... én...

- LEON! - mindketten arra fordítottuk a fejünket. Sophiet láthattuk, miként lélekszakadva fut felénk.

- Sophie! Mi járatban? - álltam fel, majd le is térdeltem kiskutyámat megsimogatva.

- Leon! Leon nagy baj van! - mondta félelemmel teli hangján a kislány.

- Mi történt, Sophie? - kérdezte most már szerelmem is állva.

- Leon, itt van... - de mondatát félbeszakították.

- Leon! Szerelmem! - hallhattunk kissé nyávogós, ám gyengéd, ugyanakkor előkelő hangot. Immár átöltözve ott állt nem messze Melissa, fenséges pompában. Lerítt róla, hogy gazdag családból származik. De engem ez egyáltalán nem érdekel! Engem az érdekel, amit Leon neve után mondott : „Szerelmem”.

- M... Melissa... - suttogta hitetlenkedve Leon. A lány odasétált, és szenvedélyesen megcsókolta. A férfi nem viszonozta.

Abban a pillanatban, a szívem ezernyi darabokra tört; egy láthatatlan kés kettészakította, amitől megállíthatatlanul vérezni kezdett. Remegni kezdtem, szemeim üvegesek lettek, s némi könnyel teltek meg. A fájdalom, és keserűség könnyeivel.

- Ó, drágaságom, annyira, de annyira hiányoztál! - mondta csilingelő hangján, miközben kedvesen mosolygott, hibátlan, fehér fogsorát kivillantva.

- Melissa... - aprón megrázta fejét, majd rám pillantott. - Sora, én...

- Sora? Ó, hát te meg ki vagy?

- Ezt... én is... kérdezhetném... - feleltem keserűséggel hangomban.

- Bocsánat, olyan neveletlen vagyok. - mosolyodott el, majd felém lépett, jobb kezét kinyújtva. - Melissa Lofts vagyok, Leon Oswald menyasszonya...