|
6.RÉSZ
CHATTERBOX 2009.05.15. 13:12
A nap már messze járt a horizonton. Az ég vérvörös pereme lángnyelvként próbált még a túlélésért küzdeni, de hiába. Az élet nagy rejtelmei közé tartozik az a jelenség is, mikor a nap kénytelen alábukni és helyet adni a holdnak, hogy beragyogja a sötét égboltot. A szürkület lassan osont be a városba, beolvadva minden szögletébe és észrevétlenül hozva el a sötétséget, mely ellen a közvilágítás próbált diadalmasan ellenállni. A város főútján kifelé haladva egy, a nyüzsgő zajoktól messze magasodott ki egy épület. Soros, ragyogó ablakai mögött csupán elit, híres vagy gazdag emberek fordulnak meg, bár ez lenne az utolsó előtti hely, ahová vágynának. Ez a hely volt ugyanis Tokyo elit kórháza a Shinrai kórház, minek harmadik emeleti folyosóján most nagy volt a csend. Csupán egyetlen alak sötét külalakja látszódott a homályban, mely lassú, egyenletes mozdulatokkal vette a levegőt. Aludt... Álmai édesek és messze repülők voltak. Egy nagyszabású, fergeteges turné nappal... szenvedélyjel és önző kéjjel töltött éjjel... csakis vele...
- Leon! – szólongatta őt egy ismerős kedves hang, kinek tulajdonosa Dr. Kate volt
- Igen? – pislogott álmosan, ébredezően
- Miért nem mész haza? – mosolygott rá
- Hogy van? – kerülte a kérdést és rögtön a lényegre tért
- Figyelj rám! Ezt nem veled kellene megbeszélnem. Nem tudsz nekem mondani valakit, akit értesíthetnék?
- Sora gyerekkora óta egyedül él... de talán van valaki... a manager-e! Megadom Sarah telefonszámát!
- Köszönöm! – vette át a férfitól a cetlit a számmal – Máris szólok neki! Te pedig indulj haza! – parancsolta szinte a nő, szigorúnak szánt, de annál kissé kedvesebb szemekkel és hanggal
- Megyek mááááár! – állt fel vontatottan és nyújtózkodni kezdett
De egyáltalán nem akart haza menni. Megvárta, amíg a doktornő eltűnik a folyosó végén és cselekedhet. Gyorsan összeszedte magát és minden kórterem kicsiny ablakán bepillantott, hogy megtalálja a lányt. Keresgélése nem volt hiába való. Az egyik ajtón ugyan nem volt ablak, azon egy csillag jelölte a sztárlány monogramját. Leon megragadta a kilincset, még egyszer körbenézett a folyosón és gyorsan beosont a szobába. Sebesen becsukta maga mögött az ajtót és kicsit még csendben hallgatózott kifelé, hogy meghallotta-e valaki őt. Egy nagyot sóhajtva könnyebbült meg biztonságát illetően és kihúzva magát fordult az ágy felé. Azonnal meghökkent. A látvány, mely fogadta, teljesen összezavarta gondolatait és érzéseit is. Sora ott feküdt, csövekkel és műszerekkel összekötve egy hófehér ágyon. A szemei csukva, lágyan ívelten pihentek a lány hófehér, szinte fájóan sápadt arcán. Ajkai cserepesek, szárazak, mégis kívánatosak maradtak. Mindent eltervezett magában... Hogy amikor majd ide belép, Sora biztosan gyerekes duzzogással próbálja majd őt kizavarni, amit ő meg sem hallva igyekszik felvidítani és elfeledtetni vele a kórház jellegzetes szagát. De nem... a lány most teljesen magányosan, kimerülten és magabiztosságának teljes hiányában feküdt előtte egy fehér hálóingben. Leon egy könnyed mosolyt engedett meg magának, ahogy kontrasztba állította a benne kialakult képet a lányról és a jelenlegi helyzetét. Furcsa, de kellemes érzés fogta el. Hát mégsem olyan elérhetetlen, megkeseredett vagy mogorva, mint amilyennek látszani akar. Csak ő ismerte a titkát. Csak ő tudta, hogy Sora Naegino valójában egy jégpáncélba fagyasztott angyal, melyet az álmok édesítenek meg és az éjszaka olvasztja le róla. Angyali vonásai szinte hívogatóan hatottak a férfira, aki le sem véve róla a szemét közeledett az ágya felé. A kis, hideg kezét gyengéden fogta közre sajátjában, mire a lány kissé megmozdult. Ő maga megijedt. Nem volt felkészülve a változásra. Csak élvezni akarta a pillanatot, nem lerombolni az illúziót. A kissé mozgolódó lány megszorította a fiú kezét és álmában egy szelíd mosoly ült ki arcára, amit Leon egy sármos arccal viszonzott és tudta, hogy Sora bizony érzi azt, hogy mellette van. Ahogy végigmérte lilás hajkoronáját, selymes arcát, kissé bemélyedt szemeit, vékony szemöldökét és keskeny ívű orrát, a lány szája megbabonázta. Szíve a torkában dobogott és észre sem vette, hogy egyre közelebb hajolt hozzá. Alig maradt már űr közöttük, mely felismeréskor azonnal megszüntetett miden távolságot kettejük között. Csókja gyengéd és édes volt. Nem volt követelőző, szenvedélyes vagy mohó. Csupán egy leheletkönnyű, minden érzelmét bizonyító csók. Igen, minden érzelme benne volt... pontosabban minden szerelme. Még ő maga sem hitte, hogy beleszeretett. Lassan visszaemelkedett és hosszan dőlt hátra székében és szüntelenül figyelte a lányt, annak szívverését, szuszogását. Révülését az ajtó halk kattanása zavarta meg, és a kétségtelen lebukás édes nyugalmával fordult felé. Kate érkezett meg Sarah-val az oldalán és míg a manager arcán egy hálás mosoly, addig a doktornő arcán egy erőltetett, sokkal inkább mérges gesztus feszült.
- LEON OSWALD! – súgta, mégis hatásosabb volt, mint egy kiáltás – Megmondtam neked, hogy...
- Nyugi-nyugi! Csak beugrottam! – tárta szét a karját a fiú – Szia Sarah! – intett felé
- Hogy s mint, Leon? – fogadta a gesztust
- Ha megtennéd, most kifáradsz? Szeretnék beszélni Sarah-val! – fonta keresztbe ellent mondást nem tűrően a karjait és magasan húzta ki magát
- Értem értem! – igyekezett kifelé, de szíve nehéz volt... nagyon nehéz...
A folyosó még mindig üres volt, szinte nyomasztóan. Most, hogy elhagyta a szobát tudatosult benne az imént történt. Annyira elragadták a gondolatai, hogy el is felejtette, miért vannak itt. Gondterhelten túrt bele ezüst üstökébe, hátát a hideg falnak vetette és óvatosan ereszkedett a földre. Izmos, kidolgozott karjait szorosan fonta rá térdeire, fejét álmosan hajtotta rá és újra elaludt. Ez az álom viszont már nem volt olyan édes. Minduntalan próbált választ kapni a kérdéseire, hogy mi baja lehet Sora-nak, miért nem kelt már föl, miért olyan sápadt, mikor jöhet innen ki és mikor lesz már ennek vége... Az álmok néha a legjobb gyógyszerek. Nem is hinnénk, mi mindenre képes az elme, ha valamit nagyon al akar érni. Ha vágysz valamire, az álmod majd létrehozza neked addig, míg te magad meg nem teremted a célod.
Eközben odabent Kate megnézte az eddigi eredményeket, megnézte a monitorokat, megvizsgálta Sora-t és végül mélyet sóhajtva fordult az aggódó nő felé. Látszott rajta, hogy tényleg aggódik a lányért. Felrémlettek benne Leon szavai, mi szerint Sora már egész kicsi kora óta egyedül él, és hogy csupán ez a nő a támasza. Sztetoszkópját idegesen forgatta kezeiben, szemét kissé lesütötte és még mindig csak némán gondolkozott. Voltak, amiket csupán Sora-val akart megvitatni, de voltak, amiket mindenképpen meg kellett osztania Sarah-val. Erőteljesen felszegte a fejét és egy kétségbeesett, mégis erős jellemmel találta magát szemben hirtelen.
- Nos, ami Sora-t illeti...
- Kérem! Nem kell kedveskednie. Csak mondja el, mi a baja... – vágott közbe Sarah
- Rendben. Szóval a hölgyet megmérgezték.
- TESSÉK? – hüledezett a manager
- Igen. A szervezetében nagy mennyiségű gyógyszert találtunk oldott formában, mely arra utal, hogy valamilyen folyadékkal került a testébe. Az öngyilkosságot kizárnám, mivel tudtommal Naegino kisasszony még egy megbeszélésen is részt vett, és ez egyáltalán nem jellemző egy öngyilkos jelöltre.
- Ő nem ijed meg az apróbb problémáktól! – köpte oda neki nagyzolva Sarah – Mégis mi problémája lehetett volna, hiszen most jelentettünk be egy turnét...
- Talán egy rajongó... mikor volt utoljára egy légtérben a közönségével?
- Tudtommal tegnap este a banda egy bulin vett részt, de ennél többet nem tudok.
- Akkor a részleteket majd a kisasszonnyal tisztázom. Engedelmével! – távozott volna
- Héj! Várjon! És most mi lesz vele? Meddig marad így? Mikor kelhet fel és mikor hagyhatja el a kórházat?
- A többit a kisasszonnyal! – ismételte
- Na de... – hápogott, mire a doktornő alakját elfedte az ajtó
Sarah dühös pillantásokat vetett utána, mintha érne valamit. Aztán kissé megenyhült és szelíden fordította Sora felé tekintetét, melyben most apró kristálycseppek gyöngyöződtek halomra, hogy együttes erővel törjenek ki lelkének tükréből. Sírva nevetett fel, mikor magában elképzelte, ahogy a lány hirtelen felül az ágyából és dolgozni parancsolja őt. És persze folyamatosan bizonygatja neki és magának, hogy pár nap múlva mindennek vége és indulhatnak a turnéra. Lesöpörte könnyének csillogó útját és talán könnyebb lélekkel hagyta el a kórtermet. De amint meghallotta az ajtót maga mögött becsapódni, szemei szinte világítottak a villámoktól, melyek benne tomboltak. Iszonyú haragra gerjedt, ha a mérgezésre gondolt. Még be sem indult igazán a karrierje, de már most az életére törnek. Mégis hogy lehetne így élni, turnézni, fellépni ezek után. Ujjait ökölbe gyűrte és egy tőle szokatlan erővel a falba csapott, melyre a nem messze ücsörgő férfi felriadt. Nem leplezte le magát, csak halkan figyelt.
- Mégis hogy tudnám megvédeni? Burokba zárjam? Béreljek mellé testőröket? Ugyan már! Azt úgy sem hagyná! Mindig is szabad lelkű volt... de akkor hogy? – sziszegte a sötétségbe, majd megrázta a fejét és kifelé indult a folyosó apró fényében
Csak most vette észre, hogy Leon a földön összegörnyedve ül mozdulatlanul. Szíve hevesen kezdett el dobogni annak következtében, hogy most mindent megtudott a fiú. Riadtan állt fölé és várt. Ő sem tudta, mire, de ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Leon ébredést szimulálva emelte rá a tekintetét.
- Történt valami? – pislogta és lábra tuszkolta magát
- Nem... semmi... – nyugodott meg – Minden rendben. De most már tényleg leléphetsz! Ez a nő amúgy se mond el semmit! Mégis kinek képzeli magát? – feszítette meg karjait és elviharzott
Leon a tudatlanság tettetése után összehúzott szemekkel figyelte a távolodó nőt és elméjében csak a lehetséges megoldáson gondolkodott. Nem tudta a pontos okot, de ha a manager is fél, ott már tényleg nagy baj lehet, pláne Sora-val kapcsolatban, mikor ez a lány egy világot képes lenne megmenteni a dalaival. Minden izma megfeszült és görcsbe rándulva indult a kijárat felé, hogy végre hazamehessen. Az utcák csendesek voltak, a jelzőlámpák egyenletes villogása már a teljes időkiesést jelezte. Egy hatalmas villa előtt állította le méregdrága autóját, de nem szállt ki. Még érezte a lány illatát az anyósülésen és szemei előtt megjelent Sora alakja, amint békésen alszik mellette. Nem. Nem alszik. Ő akkor is szenvedett. Szidta magát, amiért nem volt képes sietni és csak arra gondolt, hogy minél több időt töltsön el vele egy légtérben, ezzel is felhúzva a hirtelen haragú lányt. A villa egyik ablakából hirtelen fény tört elő. Egy könnyed mosoly rajzolódott ki holdtól ezüst arcán, felhajtott a kocsijával az udvarra és beállt a garázsba. Már hallotta, ahogy gyors dübörgéssel érkezik felé valaki. Felsétált a garázsból a házba és azonnal ölelő karok fogták körbe derekát.
- Mégis hol voltál ilyen sokáig! Már azt hittem, valami baj van! – szipogott egy ezüsthajú, tündéri kislány
- Nyugi, húgi. Minden rendben! – simogatta meg a lány fejét – Csak az egyik barátom kórházba került és segítettem neki.
- Nagy a baj? – indultak a konyhába
- Nem tudom... az a legborzasztóbb, hogy nekem nem mondanak semmit... az egyetlen, amit kihallgattam az, hogy nyilván valaki bánthatta valahogy...
- Ezt mégis miből gondolod? – tolt a fiú elé egy bögre forró italt
- A manager-e testőrökről, védelemről és mindentől való elzárásról beszélt... te érted ezt? – szorította tenyerei közé a fejét
- Leooooon... – húzta széles mosolyra a száját a kislány
- Mi az, Sophie?
- Mond csak! Ki ez a barátod? – érdeklődött cselesen
- Sora Naegino! Az új csajos együttes, az Iba...
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! – sipított Sophie
- Mi az? Mi ütött beléd? – próbálta valahogy visszanyerni a hallását a fiú
- SORA NAEGINO??? AZ IBARA ÉNEKSNŐJE??? ÁÁÁÁ!!! Ő A KEDVENCEM!!! IMÁDOM! ÉS Ő A BARÁTOD? JÉZUSOM! MUTASS BE NEKI! – nyaggatta
- Elég legyen már! Mondtam, hogy nincs jól!
- Tényleg... kórházban van! Ugye nincs semmi baja? Ugye meggyógyul?!
- Ez a csaj egy igazi szikla! Egy ilyen kis semmiség nem árthat neki! – kacsintott felé bátorítóan, amivel Sophie-t igen, magát viszont kevésbé nyugtatta meg
- Holnap meglátogatod? – célozgatott Leon felé, aki tökéletesen kiismerte már húgát
- Csak nem meg akarod látogatni? – pattant fel a székről a fiú
- Most miért ne? Hiszen te is sztár vagy! Téged beengednek hozzá!
- Csak nem akarsz egy betegre rácsimpaszkodni? – emelte meg a hagját
- Ne máááááár! Akkor csak had vigyek be neki egy csokor virágot! Ígérem, ha nem lesz látogatható, azonnal hazajövünk! – tette imára kezeit
- Majd szólok... – intett felé beletörődve és elindult felfelé a lépcsőn
- Ez most igen?
- Jó éjszakát, Sophie!
- Tényleg igen! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – ugrált ujjongva és ő is sietősen haladt a szobájába
Az este hátralevő részében hatalmas csend burkolta be a várost. Valamiért most senki sem akart kimozdulni, pedig ez egyáltalán nem jellemző Tokyo lakosságára. Mintha a rajongók mind értették volna, ez az éjszaka kicsit más, mint a többi. Ezen az éjszakán nem a sztárok csillogtak, hanem az izzó égitestek borította eget kémlelhették oly kitartóan, mintha egy koncertet buliztak volna át.
A másnap korai fényei azonnal felkeltették egy villa fáradt lakóját. Nyújtózkodva ült fel az ágyában és borzos hajjal tekintett a digitális óra piros számaira. Fáradtságából adódóan kellett egy kis idő, míg realizálta magában, hogy most hatóra tíz perc van, vagy nyolc. Kissé megdörzsölte halványszürke szemeit és azonnal öltözködni kezdett. Rendbe tette magát és egy széles mosollyal az arcán ragadta meg a kilincset azzal a gondolattal, hogy Sophie még nyilván mélyen alszik. Ahogy kinyitotta az ajtót, ez a diadalittas mosoly lehervadt az arcáról, ugyanis kishúga teljes díszben egy hatalmas csokorral a kezében állt a hatalmas ajtó előtt.
- Indulhatunk! – jelentette ki
- Neked is jó reggelt! – durcázott be Leon és reggeli nélkül indultak be a kórházba, Sophie kérésére
Az emberek még csak most kezdtek el ébredezni. Az utak csak most kezdtek el tömődni, az emberek most kezdtek gyülekezni a járdákon. Ahogy a város peremterületére értek, Leon egy ravasz mosolyt eresztett meg magának és padlógázra taposott.
- LEON! ELÉG! ÁLLJ MEG! – sikította, a virágot szorongatva, mire a válasz egy hangos kacaj volt – NEM HALLOD? ÁLLJ MEG! EZT DIREKT CSINÁLOD, UGYE?
A kórház elé már lassan gurultak be. Leon, mintha mi sem történt volna, könnyed eleganciával pattant ki járgányából és nyitotta ki Sophie-nak az ajtót, aki remegve, borzos hajjal és kissé megtépázott virágcsokorral szállt ki a kocsiból. Az összhatáson a fiú újra elnevette magát, mire a kislány erőteljesen belekönyökölt bátyja oldalába, aki bár nevetve, de fájdalmasan görnyedt össze kissé.
A váróterem most különösen nyüzsgő volt. Mindenfelé fiatal lányok és fiúk ültek, álltak egy-egy hatalmas transzparenssel vagy papírral ceruzával. Leon rögtön tudta, mi folyik itt. Azonnal megragadta Sophie kezét és egy másik úton haladtak el észrevétlenül a rajongók mellett. Egyre idegesebben, gyorsabban indult meg a doktornő rendelője felé, melynek ajtaját kopogás nélkül törte fel.
- Mégis mit kép... Leon? – ismerte fel a fiút
- Kate! Mi a fene folyik itt? Mit keresnek itt ezek a csitrik? – utalt a váróteremre
- Ne is mond. Valaki nyilván tájékoztatta őket az eseményekről! És ezt nézd! – dobott elé egy újságot, melynek címlapján Leon áll az autójánál Sora-val az ölében
- Mi a fene? – sziszegte
- Nyugodj meg! Ez csak egy idétlen pletyka! Egyetlen szó sincs róla, hogy Sora kórházba kerülne!
- Akkor mégis honnan a fenéből tudták meg? – dobta a földre a lapot
- Talán attól, aki ide juttatta... – jegyezte meg halkan, célzás szerűen, majd leültette maga mellé a fiút és húgát
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
